„30 vagy? Nekem az anyám annyi, és már két unokája van” – szülésem tragikomédiája

Megosztó

„30 vagy? Nekem az anyám annyi, és már két unokája van” – szülésem tragikomédiája

A fiam nehezen akart megszületni, én pedig nehezen, de fanyar humoromnál maradva viseltem mindezt. Úgy érzem, minden össze is jött, hogy nehezen menjen a dolog – de mikor vége lett, megtalált a mondat, ami tudott rontani a helyzeten!

A fiam nyári gyerek, borzasztó hőség volt, mikor úgy döntött, hogy megszületik. A jeles esemény előtt több mint egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét, csak úgy repkedtek a napok légkondi és ventilátor nélkül. A humorom velem volt, ma is velem van, ha erre gondolok, így elmondhatom: még a kaja is jó volt. A szuper ellátást végül nehezen viseltem, egyik este titokban hazamentem vacsorázni. Utána visszaólálkodtam a szülészetre, bár a lopakodás sikertelen volt, megláttak, és kaptam is egy szidást. Sebaj. A vacsorám és az otthon kárpótolt. Viszont beleszagoltam a szabadság illatába, így már nem volt leállás.

Tervet eszeltem ki, részletek dolgoztam ki. Rájöttem: napközben kell kimenni, utcai ruhában, akkor be tudok olvadni – az, hogy mindjárt szülök és óriási hasam van, az egyáltalán nem volt feltűnő, legalábbis szerintem. Eljött egy újabb másnap, mikor még mindig nem szültem, felöltöztem és kimentem a városba lottót feladni; úgy véltem, ez egy abszolút logikus, halaszthatatlan elintéznivaló, hamár gyereke lesz az embernek. Teljesen biztos voltam benne, hogy megütöm az ötös főnyereményt a szökési terv kivitelezése után. (Egyébként nem nyertem meg, de a szelvényt kb. fél évvel a feladás után tudtam csak megnézni, mert mire kihúzták a számokat, már szültem, így másra figyeltem.)

A szülés maga nagyon nehezen ment, hiába próbáltam én is és a szülésznő is megtenni mindent. Végső elkeseredésében rámkötött egy gázpalackot (legalábbis annak nézett ki vajúdás közben) és mondta, hogy szippantsak mélyeket, ettől majd jobb lesz. Kellett volna szólni, hogy én az ilyesmiktől kidobom a taccsot, de már az arcomon volt az eszköz. Taccs. A szülésznő nem adta fel a segítségnyújtást, mondta, hogy próbáljuk meg még egyszer. Taccs. A harmadik próbálkozás után belátta, hogy „nem lehet velem vitatkozni, mert általában igazam van”.

Semmi nem segített, így betoltak a műtőbe. Nem volt rajtam a szemüvegem, így fogalmam sem volt, hogy milyen papírokat írok alá, csak reménykedni tudtam, hogy nem épp a lakásom tulajdonjogáról mondok le, vagy végrendelkezek egy idegen részére, de itt beugrott valami a kötelező rész fogalmáról, így kicsit megnyugodtam. Nyöszörögtem a szervkereskedelemről és kértem, hogy legalább a retinámat ne adják oda senkinek. Az valahogy hozzám nőtt. Egyébként senkit nem érdekelt a humorizálásom, amivel a szenvedésben próbáltam valami vigaszt találni.

Epidurális injekciót kaptam, perceken belül nem éreztem a lábaimat. Kárhoztattam magam, hogy jobban utána kellett volna olvasnom, a páciensek hány százalékánál okoz maradandó bénulást az ilyesmi. E kérdés felől akkor nem kaptam megnyugtatást senki részéről.

Aggódtam, és fizikailag sem voltam a toppon több órányi vajúdás után. Aztán már majdnem megszületett a Fiam, mikor hallottam, hogy

a két orvos azt ecseteli, hogy milyen finom volt az ebéd a menzán.

Ez már sok volt. Egyrészt szülök, másrészt lehet, hogy földönfutó és rokkant lettem, ráadásul éhezem. Ekkor 13 óra 10 perc volt. Alapjáraton 11 órakor már ebédelni szoktam, és a kórházban is ehhez tartottam magam. A rendszer úgy működött, hogy az ételfutárral kiépítettem egy kapcsolatot, én voltam az első, akinek hozta az ebédet, délelőtt 10 órakor. 11 órakor megkóstoltam, aztán 13 órakor ettem meg az egészet. A vajúdással töltött órák minden erőmet kivették, azon túl, hogy azt akartam, legyek már túl a dolgon, még éhes is voltam. Nem tetszett, hogy a lábamnál éppen az ebédről beszélgetnek. Vagy az, hogy bármi másról beszélgetnek.

Végül sikerült: megpillantottam a legszebb babát, aki valaha láttam. Gyönyörű, 4 kiló és 60 centi. (56-os ruhákból táraztam be, buktam mindet, de kit érdekelt akkor).

A szülés után egy őrzőbe kerültem, ahol a mellettem lévő ágyon egy nagyon fiatal anyuka volt. Én kórházi hálóingben, szétszabdalva, érzetszinten láb nélkül, étlen-szomjan, csapzottan feküdtem. Az anyuka, mikor az őrzős nővér kiment egy hosszabb időre, leszökött cigizni. Miután visszajött, beleivott az ásványvizembe, majd végigmért és nekem szegezte a kérdést:

„Hány éves vagy?”.
„30” – feleltem.
„Komolyan? Nekem anyám ennyi. Most szültem neki a második unokáját” – közölte a lány. 

Ez a megjegyzés, úgy érzem, felrakta az i-re a pontot. Később számtalanszor visszagondoltam erre a beszélgetésre. Mai napig nem tudom, hány évesen „kell” szülni? Mennyi az annyi? Sokfélék vagyunk, eltérő sorssal, habitussal, körülményekkel, így hiszem, nem lehet kijelenteni, hogy mi az ideális életkor a gyermekvállalásra. Persze a szülők, rokonok folyamatos és tapintatlan kérdései nyomás alá helyezik az embert. Az elejtett, akár jószándékú mondatok olyan „elvárásokat” tartalmaznak, amik egy embert sem visznek előre, cserébe

fájdalmas sebeket ejthetnek rajtunk. Pláne akkor, ha talán legsebezhetőbb állapotunkban, egy hosszú és kínzó szülés után, védetlenül találnak be bennünket. 

Nem tudhatjuk, hogy a másik milyen keresztet cipel. Csak a külvilág felé viselt álarcát látjuk, mögé nem pillanthatunk be. Ez „magánterület”, ugyanúgy, ahogy a válasz arra, hogy „hány évesen szülsz?”.