Vicces hangszereken játszik az amerikai zenebohóc, aki itt telepedett le – interjú Danny Bainnel

Angol anyanyelvűként összetéveszthetetlen figurája vagy a magyar gyerekszínházi közegnek. Mesélnél arról, honnan jöttél, és végül hogy kötöttél ki Magyarországon?

New Jersey-ben születtem, később Washington DC-be költöztünk a családommal. West Virginiában jártam egyetemre, ott kezdtem igazából világzenét tanulni. Az egyetem szervezésében kaptam először lehetőséget Afrikába és Brazíliába utazni. Ekkor ugyan jártam az órákra, de rájöttem, többet tudok tanulni az egyetemen kívül. Kerestem azokat az embereket, akik népzenével foglalkoztak. Kérdeztem, bátor voltam, és szerencsére tudtam portugálul beszélni a lakosokkal. Olyan helyekre jutottam el, ahol egyáltalán nem jártak amerikaiak. Felfedeztem az ottani népzenei életet, nagyon jó zenészeket ismertem meg. Aztán lediplomáztam jazz-szakon és visszatértem Afrikába, mert szerettem volna még tanulni. Engem mindig az ütős hangszerek érdekeltek a legjobban, ezért is szeretem nagyon az afrikai és a brazil népzenét. Megtanultam például afrikai xilofonon játszani, amit az előadásokon rendszeresen használok. Brazíliába is ugyanezzel a céllal mentem, sőt, úgy terveztem, ott fogok maradni, de történt egy nem várt fordulat: nem sikerült vízumot kapnom. Nagyon gyorsan kellett elhagynom az országot. Keresni kezdtem a helyeket, hova mehetnék, és akkor láttam egy jegyet Budapestre. Volt egy magyar ismerősöm az egyetemről, úgyhogy gondoltam, Budapestre jövök, majd utcazenélni fogok. Ez 2010 nyarán volt, 23 éves koromban… Utcazenéles közben sok emberrel, sok zenésszel ismerkedtem meg, valaki mindig meghívott egy buliba, egy zenei fesztiválra… már akkor nyáron megismertem a feleségem a Művészetek Völgyében.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Ezekben az években miket zenéltél?

Például brazil csörgődobon játszottam egy fuvolista lánnyal. Elég különleges formáció volt. Magyar népzenét, jazzt, brazil népzenét játszottunk, szerintem érdekes volt, nem egy átlagos kombináció itt, bár Brazíliában ez egy létező dolog. Azt szeretem ebben a fajta dobban, hogy rockzenét, népzenét, szinte mindent lehet rajta játszani. Érdekes, hogy népi bluest itt, Magyarországon kezdtem igazából játszani, itt tanultam legtöbbet a bluesról.

Hogyan szeretsz igazán zenélni?

Voltam egy helyen Brazíliában, ahol éjfélkor kezdtek játszani és reggelig zenéltek. Volt egy ember, aki shakeren játszott egyfajta ritmust 6 órán keresztül. Sokszor én is beszálltam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy

10 perc után nagyon fáj a kezed, 20 perc után nem is érzed a kezed, és egy óra múlva hihetetlen ritmus, hihetetlen szving jön létre…

Szerintem ez attól van, hogy ilyen sokáig játsszák ugyanazt. Le lehet írni azt a bonyolult ritmust, de engem az érdekel, hogyan születik meg ez az érzés a dobokban, nem pedig a leírhatósága. És szerintem úgy, hogy sokat kell játszani, hogy már teljesen elfáradtál, de még mindig játszani kell. Szerintem valahol egy nagyon meditatív dolog, és én ezt keresem a zenében.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Hogy jött a képbe a mesemondás? 

Sose gondoltam régen a gyerekzenére. Az egyetemeken ez nem téma, és most visszagondolva nem is értem, miért. Ez is egy műfaj, ami sok emberhez eljut, nem is csak gyerekekhez. Bizonyos szempontból fontosabb ezt a fajta zenét jól játszani, mert a hallgatók közül valakinek ez az első találkozása a hangszerekkel. Itt, Magyarországon kezdtem ezzel foglalkozni. A veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatója egy közös ismerősünkön keresztül látta egy videómat, amin egy afrikai tanárom mesélt, és közben zenélt. Az igazgató kérte, hogy valami ilyesmit csináljak én is. Így született az első előadásom: nem pont azt játszottam, mint a tanárom, de valami hasonlót. Rögtön jól éreztem magam a gyerekek előtt.

Miért?

Mert egy kicsit bolond vagyok.

Persze, nem csak bolondozni tudok a gyerekeknek, de azt szerintem nagyon jól.

Ma már sokkal jobban érzem magam gyerekek előtt, mint amikor felnőtteknek játszom.

Három év után már magyarul tartottál gyerekelőadást. Azért az elég merész vállalásnak tűnik. Mennyi idő alatt tanultad meg a nyelvet?

Az elejétől fogva mindig kérdeztem a szavakról, felolvastam a plakátokat. Már az első év után tudtam az alap kérdéseket, meg átláttam a nyelvtant, ha nem is tudtam még jól használni. 2013-ban már egész jól beszéltem. Érdekes, hogy ha az első előadásomat adom elő újra, akkor abban olyan rosszul beszélek, mint tíz éve, hiába tudok már sokkal jobban. Rengeteget gyakoroltam egy fellépés előtt, mindent végiggondoltam, és ez megmaradt, ezért szerintem néha jobb előadó vagyok, mint az, akinek magyar az anyanyelve. Persze sokszor elfelejtek vagy rosszul mondok valamit, de ez is jó lehet egy előadáson. Ha vannak hibák, az még jobb: ilyen az élő zene is. Mivel a magyar a második nyelvem, jobban tudok színészkedni rajta, mint angolul. Jobban érzem magam, ha magyarul mesélek, mert ez is hozzátartozik a stílusomhoz. Nagyon izgulok, ha néha angolul kell mesélnem, bár lehet, ez megváltozna, ha tartanék angolul 50 előadást.

Afrikában a zenés mesélésnek van hagyománya?

Őszintén szólva nem tudom, ennek mekkora a hagyománya,

én hallottam a tanáromtól egy zenés mesét, és az bennem elindított valamit.

Nem azt akarom mondani, hogy nem érdekelnek a hagyományok, de úgy érzem, néha jobb, ha kevesebbet tudok, mert így tudom kialakítani a saját stílusomat.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Mi a saját stílusod?

Próbálom kombinálni a dolgokat. A zene a legfontosabb számomra, de emellett fontos, hogy vicces és látványos legyen a fellépés. Például ehhez olyan kis dolgok is hozzátartoznak, mint ez az orrszarvús póló, ami kapcsolódott a mai előadáshoz. Kicsit cirkuszos, revüs dolgokat is akarok mutatni.

Magyarországon ismertem meg azt a szót, hogy zenebohóc, angolul szerintem nem is létezik megfelelője… de azt hiszem, én ez szeretnék lenni.

A mesekoncert alatt tíznél is több hangszert szólaltattatok meg Ágoston Bélával, amelyeknek egy része elég ritka. Gondolok itt az egyhúros pengetős hangszerre, a fejedre erősíthető sípokból álló hangszerre, és persze a konyharsonára (egy mosogatótálból készült fúvós hangszerre).Te készíted ezeket?

Nagyrészt én, de van, amit csináltatok. A pengetős hangszer, amit említettél, a diddley bow, amit Amerikában a blues zenében rendszeresen használnak.

Szinte minden kultúrában van valamilyen egyhúros hangszer, ami házi készítésű: befőttesüvegből, deszkából...

Egy slide-dal lehet dallamot játszani rajta. A szájharmonika-tartóra is én raktam a sípokat és kazoo-kat. Ezen is lehet dallamot játszani, gitárral szoktam kísérni magam. Szeretem próbálgatni, mennyi dolgot tudok csinálni. Az egyszemélyes zenekar egy létező stílus, nem én találtam ki. Van, aki ezt igazán profin csinálja, én szerintem inkább vicces vagyok. Van, hogy bőrönddob van a hátamon, elől egy mosódeszkából készült gitár, egyik lábamon csörgődob, másikkal húzom az ütőt a csörgődobra, meg a zsebemben is van egy dob, illetve van rajtam egy erősítő, így tudok az utcán is játszani.

A mosódeszka az első hangszer, amit én készítettem, azóta nagyon nagy mosódeszka-rajongó lettem. Amerikában egyébként ez egy népi hangszer.

A bluesban rendszeresen használják a déli államokban. Gyűszűvel vagy fémkanállal, esetleg dobseprűvel lehet megszólaltatni. Ki lehet egészíteni például konzervdobozzal is.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Miért szereted ezeket a hangszereket?

Mert ezeket bárki el tudja készíteni. Ez nagyon demokratikus, bárkinek lehetősége van például egy egyhúros gitáron játszani. Jó érzés, hogy nem kell sok pénz a jó zenéléséhez.

A meséid honnan vannak?

Van, amiket én írok, sokszor a feleségem segítségével. Ő főleg a magyar meséknél segít. Nagyon szeretem például Arnold Lobel mesekönyvét is, amiben rövid mesék vannak állatokról. Átdolgoztuk, kicsit modern népmesévé alakítottuk őket, verseket írtunk hozzájuk. Abban a könyvben azt szeretem, hogy minden mese furcsa. Általában nincs happy end, és néha kicsit értelmetlen a befejezés. Szerintem ez nagyon illik hozzám. Kicsit olyanok, mint egy népmese, de bolondosak, kicsit mások. Nagyon büszke vagyok a dalra, amit a feleségemmel írtunk az egyik Lobel-meséhez. El tudom képzelni, hogy tényleg ilyet írna a szerelmes, de bátortalan strucc.

 Van kedvenc meséd?

Nincs, de sok olyan gyerekkönyv és mese van, amit nagyon szeretek, és amiket például szívesen olvasok otthon a gyerekeimnek is. Szeretem, ha a szereplőknek vicces és szerethető a személyisége.

A gyerekeid egy-egy előadás tesztközönsége? Egyáltalán milyen az, amikor nekik mesélsz otthon? Szét tudod választani a profi előadót és a mesélő apukát magadban?

Mindenképp hallgatják, amikor gyakorlok, sokszor tőlük jön a kezdőötlet.

Onnan tudom, hogy jól sikerült egy dal, ha a kisfiam másnap dúdolja.

Velük otthon mindig angolul beszélek, az előadásokon viszont mindig magyarul – talán emiatt nem keveredik a két szerep. Persze olvasok is nekik meséket, és van egy több éve tartó mese is, amihez mindig kitalálok valami újat. Sokszor próbálok hangszereket, dalokat mutatni nekik, ilyenkor általában nem érdekli őket… amikor gyakorlok, és nem lenne időm minderre, akkor viszont nagyon is!

 

 Fotó: Roggs Fényképészet

Mostanában mivel foglalkozol?

Veszprémben tartok egy hangszerkészítő workshopot hetente, de persze nem olyan, mint egy iskolai óra, inkább színházias ez is. Azon kívül, hogy ténylegesen tanítom őket a különböző hangszerfajták jelentéséről, játszom nekik, viszek például lomofont, egyhúros vödörbőgőt, a konyharsonát is.

A vicces hangszereken keresztül meg lehet tanulni, hogyan működnek a komoly hangszerek.

De nem mondanám magamat tanárnak, mert nem tudnék mindennap úgy készülni, ahogy akarnék. Ráadásul egy iskolai óra után a gyerekek nem tapsolnak, és az zavar.  

Mit hoztál a sok különböző kultúrából, amit az évek alatt megismertél?

Amikor Magyarországra jöttem, az nekem olyan volt, mint amikor egy könyvben elkezdesz egy fejezetet, és egy csomó ideig nem érted, hogy az hogy kapcsolódik a korábbi részekhez.

Úgy érzem, hogy sikerül a múltbeli tapasztalatokból összefűzni valamit, ami másoknak is érdekes lehet, és remélem ezt meg is tudom mutatni a mesélés által.

Hogy látod magad 10 év múlva?

Nekem az a legfontosabb, hogy folyamatosan tudjak előadni. Most ez szerencsére így van, remélem, ez akkor is így lesz!