„Nem érdekes, mikor térül meg” – interjú a nőtincsi Seholsziget és Alpaka Farm építőivel

Kult

„Nem érdekes, mikor térül meg” – interjú a nőtincsi Seholsziget és Alpaka Farm építőivel

A nyár egyik legforróbb napját sikerült kijelölnünk alpakanéző sétánk időpontjaként, de nem bántuk meg. A Nőtincsen lévő alpakafarmon ugyanis igazán bájos jószágok és egy rájuk nagy gonddal vigyázó házaspár feledtették a kánikula kellemetlen mellékhatásait. Családi túránkat beszélgetéssel és egy sétával zártuk a Seholszigeten, ahol az alpakák mellett más, egzotikus állatok is élnek, játszótér és régi mesterségek várnak: még Jancsi és Juliska kemencéjébe is bekukkanthattunk. Ahol az alpakák története véget ér, ott kezdődik két különleges ember közös életmeséje, akik számára az Alpaka Farm és a Seholsziget Élménypark a szenvedély gyümölcse, amelynek értékét nem lehet pénzben mérni.

„Judit vagyok, a társam János, és mi fogjuk vezetni a következő 45 percet, az alpakákkal. Nagyon fontos, hogy mivel az alpakák rendkívül stressz-érzékenyek, mindenki próbálja a benne felgyülemlett feszültséget elengedni, mert ha bemegyünk, az alpakák minden finom rezdülést megéreznek” – így indítja a túrát Judit, és a bejáratot elhagyva, az alpakák szálláshelye felé közeledve elmondja a háromnegyed órányi találkozó menetrendjét is: „Először a fiúkkal fogunk foglalkozni, mert ők sokkal közvetlenebbek, könnyebb őket simogatni. A kancák ellenben vagy vemhesek, vagy fiúznának, esetleg éppen kicsinyük van, szóval nem igazán engednek önmaguk közelébe. Persze, minden alpaka külön egyéniség, ezért nem is lehet mindegyiküket terápiás célra használni. Külföldön ugyanis elsősorban erre a célra tenyésztik őket, illetve a gyapjújuk miatt, ami nagyon értékes, vetekszik a selyemmel és a kasmírral, finomszálú, meleg és allergiamentes. A világban huszonkét féle színű alpaka létezik, nekünk még bordó alpakánk is született.”

  

Az istállóhoz érve Judit mindannyiunkat „megkínál” jutalomfalatokkal, amelyekkel az alpakákat magunkhoz csalogathatjuk, közben pedig István folytatja a bevezetést ezeknek a különleges állatoknak az életébe. Az istállóban patyolat tisztaság van, a frissen sepert padlón puha széna – itt akár mi is leheveredhetnénk hűsölni egyet. Ha az ismert háziállatok közül kellene választani, talán a lovak tisztaságra való igényéhez hasonlíthatnánk az alpakák érzékenységét. „Soha nem fekszenek bele a saját trágyájukba, sőt, a legelőn is kijelölnek egy helyet, amit vécének használnak, és nem trágyázzák tele a gyepet. Naponta összeszedjük az ott összegyűlt trágyát. Reggel odamennek, megszagolják, és ha üres a vécéjük, ismét odajárnak a nap folyamán a dolgukat végezni. Ráadásul sorban is állnak a klozet előtt: mindenki kivárja a sorát, így működik az alpakavécé” – mondja János, és közben átérünk az istállóból a legelőre.

„Ha közelebb érünk hozzájuk, óvatosan nyújtsuk a kezünket, és várjuk meg, amíg odajönnek hozzánk. Hátulról semmiképpen ne akarjuk simogatni az alpakát, a farkát pedig ne piszkáljuk, mert hátrafelé rúg és köpni is tud. A fejét se simogassuk, inkább a nyakukat és a hátukat. A jutalomfalatokat csak kétszemenként adjátok nekik, különben kiporszívózzák az összeset a kezetekből” – ezekkel a Judittól kapott gyakorlati tanácsokkal lépünk be a fiúk nyári karámjába, ahol a fák árnyékában várnak bennünket a láthatóan rendkívül kíváncsi és barátságos alpakák. Ahogy mi, ők sem bírják a meleget, ilyenkor naponta háromszor is locsolják őket, hogy kicsit lehűljenek.

„A fiúk” – ahogy Judit és János hívja őket – igazán kedves, játékos és vicces figurák, mindannyian rendkívül fotogének. Ahogy elvegyülünk közöttük, és engedjük, hogy megszaglásszanak és körüljárjanak bennünket, az is hamarosan kiderül: valóban mindegyikük önálló személyiség. „Frenky nagyon megválogatja, kit részesít kegyeiben, de látom, hogy odament hozzád, ami azt jelenti, nagy nyugalomban vagy” – mondja Judit kis csapatunk egyik hölgytagjának, akinek a kezéből közben villámgyorsan eltűntek a jutalomfalatok. Norman kékszemű, ausztrál vérvonalból származó hím, igazi szépség, és nagyon bátor: mikor ráérez, hogy jutalomfalatból a másik kezünkbe is rejtettünk néhányat, alaposan megmotoz. Natka örökölte apja, Norman szemszínét, és ha nem volna jellegzetes frizuárja, nem biztos, hogy a két fiút meg tudnánk különböztetni egymástól. Az egyéves Negró pedig igazi fekete szépség és ugyancsak nagyon gyors, ami a jutalomfalatok felfedezését és elkunyerálását illeti. Könnyű belefeledkezni a játékba, és ahogy továbbsétálunk a „hölgyek” karámja felé, észrevesszük, könnyebben lettünk kicsit: az alpakák tényleg képesek kizökkenteni az embert a hétköznapok ritmusából.

  

Az alpakák átlagéletkora huszonöt év, de a napi stressz jelentősen lecsökkenti életidejüket. A nőtincsi Alpaka Farmon élő egyedek Huacaya alpakák, de a Dél-Amerikából származó állatnak több fajtája is létezik. A Vikunya alpakák például általában vadon élnek, úgy vadásszák őket, mint nálunk az őzeket, őket nem sikerült háziasítani. A Huacaya alpaka gyapját évente nyírják, a Suri alpakáét például elegendő kétévente. Az összes alpakaállományt 80 százalékban Huacaya alpakák teszik ki, a 20 százalékát pedig a Surik.

A felnőtt alpaka hátáról és oldaláról nyírják a fonnivaló gyapjút, a nyaki részen rövidebb a szőrzet, az onnan nyírt gyapjú nemezelésre alkalmas, Juditék pedig házilag főzött szappanba is beleteszik, különleges hatású, antibakteriális mosakodószert nyerve ezáltal. A bébialpakák gyapja a legértékesebb, tehát nyíráskor osztályozzák is a gyapjút. „Az alpakák gyapjúszála ötször vékonyabb az emberi hajszálnál, vagyis 20 micron alatt van az átmérője, a közepe pedig üreges: ez biztosítja az a fantasztikus melegérzetet, hiszen így tudja tárolni a hőt” – magyarázza Judit, és bár jelenleg egyikünk sem vágyik nagyobb hőségre, mindannyian szívesen hallgatjuk e különleges állatok életmeséjét.  

A kancák akolja felé közeledve női témák következnek: a születésre terelődik a szó. „Nyolcvan százalékban nem látjuk, mikor születnek a kicsinyek. Tizenegy és fél hónap a vemhességi idő, de a kicsi alpaka csak akkor születik meg, amikor teljes napsütés van, mert a kanca nem tudja lenyalni a picit. Van, hogy két hetet is ráhúz az anya, ha felhők vannak az égen. Egyszerre csak egy kicsit ellenek, és most is van vemhes kancánk” – kísér be bennünket Judit a fedett karámba, a lányokhoz.

Carmen mindenórás – ez még a gyakorlatlan szemnek is feltűnik, ahogy az is, szívesen húzódik az árnyékba. Azóta már megszületett kicsinye, Camille, akinek apukája Frenky. A lányok valóban érzékenyebbek, mint a fiúk, sokkal óvatosabbak vagyunk velük, engedjük, hogy ők közeledjenek. Gerdáról meg sem mondanánk, hogy már kétéves, olyan bakfis feje van, Glória tekintete azonban már élettapasztalatról árulkodik, hiszen ő 2014-ben született. Kira zsemleszínű bundájával a fehér Norman és a barna bundájú Karina lánya, és eléggé bátor természetű. Túránk végén Judit megengedi a vizet, és a kancák sorra vonulnak a hűsítő érzés reményében.

Szinte észrevétlenül repül el háromnegyed óra, és miközben vonszoljuk kifelé magunkat a rekkenő hőségben a bejárathoz, Judit még elmondja, hogyan működik a farmon a terápiás foglalkozás. „Sétálni szoktunk az alpakákkal vagy az asztaloknál ülünk és odajönnek, de van úgy, hogy fogunk egy pokrócot, leterítjük a fűbe, a vendégek pedig egy kosárkából elemózsiát eszegetnek, és egy órát töltenek az alpakák között, miközben beszélgetnek. A gyerekek azonnal rá tudnak hangolódni az alpakákra és viszont – velük működik a leggyorsabban a kapcsolatteremtés. Az alpakák is a gyerekekhez szoktak először közeledni, nem a felnőttekhez. A családok számára nagyszerű lehetőség ez: az állatok általában is sokat nyújtanak az embernek, de az alpakák látványosan oldják a feszültséget. Miközben az állatokra figyelnek és beszélgetnek, egymáshoz is sokkal közelebb kerülnek az emberek” – mondja Judit, és ezzel ki is érünk a bejárathoz, ahol elköszönünk a csapat többi tagjától. Mi pedig folytatjuk a beszélgetést az árnyékban.

Az alpakák ugyanis nagyon érdekesek voltak, de legalább annyira érdekelt bennünket kettejük, Judit és János története. Mi késztet két magyar embert, hogy dél-amerikai állatoknak teremtsen farmot itthon, és mi ez a hely itt a világ egy védett szegletében, ahol az alpakák mellett egy hatalmas élménypark is van, megannyi lehetőséggel. Utólag úgy érzem, az igazi kalandunk csak ekkor kezdődött.

„2000-ben nyitottunk egy játszóházat Budafokon, a Camponában, már akkor is a családokat akartuk megszólítani. Akkoriban még nem nagyon volt ilyen jellegű játszóház Magyarországon, és bár tízéves szerződést írtunk alá, rájöttünk, hogy a központtól távol, természetközeli környezetben szeretnénk folytatni. Akkor találtuk ezt a területet itt, Nőtincsen. Pünkösd vasárnapján jöttünk ide, és azonnal éreztük, hogy ez a mi helyünk. 2002-ben vettük meg ezt a területet. Egy ártér volt itt korábban, mi pedig ideális helynek láttuk a Seholsziget felépítésére” – kezdi saját életmeséjüket Judit.

 

A beszélgetés fonala hamar elvezet a közös út legelejére is: mindkettőjüknek második családja a mostani, negyvenévesen kezdtek új életet együtt, és a változás valóban gyökerestől felforgatta az életüket. Korábban egyikük sem tartott állatot: Judit gyógypedagógusként dolgozott Ausztráliában, János pedig elektroműszerész, a közös életüket viszont tíz kiscsibével kezdték. Majd jöttek a birkák, a pónilovak és a lovak meg a többi állat. „Amikor együtt kezdtünk új életet, eldöntöttük, hogy végre úgy fogunk élni, ahogy szeretnénk” – mondja János, Judit pedig folytatja: „Az a lényeg, hogy az ember megtartsa azt az egyensúlyt, amit a természet ad, és tudjon mosolyogni, ha valami probléma van – az állatok oldják a feszültséget, ők segítenek ebben.”.

 

Így már érthető, hogy ez a nagyon is személyes, emberi léptékű birodalom mitől olyan megkapó: szerelemből született, hogy a szeretet hangjait tudja felhangosítani. A Seholsziget Élménypark egy impozáns lovardával kezdődik, amely lovas bemutatók és egyéb lovas programok színhelye. Egy indiántábor mellett visz az út idáig: a tábor bejáratánál hatalmas kemence és szabadtéri, fedett étkező: igazi gyermekparadicsom. A tábor cölöpházakra emlékeztető, indián tipiket formázó lakhelyekből áll, amelyeket deszkaösvények kötnek össze. Az erdő szélén épült tábor mellett pihenőhelyek és keskeny ösvény vezet tovább, majd egy tágas térre érünk, ahol az istálló és egyéb épületek sorakoznak. Az egyikben valóságos boszorkánykonyha: a bejáratnál működőképes kovácsműhely, odabent szappanok és gyógynövények száradnak, a fűthető ebédlő és konyha nyitott terében. Továbbhaladva állatok otthonaiba leshetünk be, és azonnal feltűnik valami ismerős ricsaj: papagájok vitatkoznak a magasban. Megszöktek ugyanis a kalitkából már jó ideje, azóta pedig fönt élnek a fákon, és időnként elsuhannak a szemünk előtt.

Az istálló fecskék tanyája. Meg sem tudom számolni a fészkeket, olyan ügyesen elrejtették egyiket-másikat a gerendák oltalmába. Végigsétálunk a hűvösön, majd kijutunk egy térre, ahonnan Jancsi és Juliska házikójához érünk. Újabb kemence, ezúttal mesélésre alkalmas környezetben. Körbe lehet ülni az egész építményt, miközben kisülnek a pogácsák: a séta felénél tartunk csupán, de máris úgy érezzük, ezt a helyet emberpróbáló munkával építették. Kiderül, hogy János tervezett meg mindent, és amit lehetett, maga is készített el, olykor újrahasznosított anyagokból. Éveken keresztül épült a Seholsziget Élménypark, aminek most érünk a közepébe: a nagy étkező és a kerámiaműhely helyszínéül szolgáló rotundába, ahol újabb kemencék fogadnak. Már nem számolom, csak érzem: aki tágabb otthonába ennyi tűzhelyet épít, annak a belső melegség mindennél fontosabb lehet és a befektetett energia az itt töltött lélekemelő pillanatokban térül meg.

  

„Itt minden a kezünk munkája, és fel sem teszem magamnak a kérdést, mikor térül meg. Amikor meghallották, hogy itt akarunk építkezni, mindenki le akart beszélni bennünket, a gazdasági szakemberek és az építkezési szakértők is, de mi kitartottunk és folyamatosan, fokozatosan építettük fel mindazt, amit most láthattok” – mesél kitartásukról János. Egyedi stílusú épületeivel, meghitt zugaival, régi mesterségek tudását őrző és azt felszítani képes műhelyeivel valóban olyan ez a hely, mintha az élet teljességének makettje volna, tiszta kézi munkával létrehozva.

„Valójában egy jelképes szigeten vagyunk, mert bár nincs körülöttünk víz, mégis külön világ ez, amit itt teremtettünk. Szerencsére ki tudtuk zárni a világnak azt a részét, amit nem szerettünk volna már látni. Ide is költöztünk: ahogy hátrébb mentek, az állatkert után van az otthonunk” – mondja János, és az állatkert felé mutat. A rotunda hátsó ajtaján kilépve falatnyi játszótér és az állatkert fogad: a végében egy hatalmas finn rönkház, természetes anyagból készült, igazi északi mestermunka.

  

A Seholsziget tehát gyermektáborként, lovardaként, workshopok és műhelyfoglalkozások színhelyeként, valamint állatkertként rendezvényszínhelyként üzemelt már, amikor az alpakatenyésztés ötlete megfogant Judit és János fejében. „Az alpakák úgy jöttek az életünkbe, hogy már voltak lámáink, és bár állatkertből sosem adnak el alpakát, egyszer meghirdettek egyet és megvettük. Betettük az állatsimogatóba, de hamar rá kellett jönnünk, hogy nem lett volna szabad, külön kell tartanunk őket. Majd megszerettük a gyapjújukból készült termékeket: betakartuk az alpaka pokróccal az unokánkat, és azonnal elaludt, a belőle készült pulóver is nagyon finom, kényelmes viseletnek bizonyult. Akkor kezdtünk el a tenyésztésen gondolkodni, és minthogy Magyarországon nem volt tenyésztő, Németországban találtunk, ő Új-Zélandról és Ausztráliából hozta be az alpakáit. 2015-ben indult nálunk a tenyésztés, azóta kilenc alpakánk született. Meg kellett persze tanulnunk a gyapjúfeldolgozást is mellette” – kapcsolja össze Judit a Seholsziget és az Alpaka Farm történetét.

 

Miközben beszélgetünk, rájövök ennek a különleges helynek a titkára: ezeknek ez embereknek nemcsak az újrakezdés sikerült, de mások számára is élhető közeget sikerült teremteniük a semmiből. Az alpakák látogatásakor az volt az érzésem, hogy kevesen vannak a terület arányaihoz és méreteihez képest, de vendéglátóinktól azt is megtudtuk, egy alpakának 500 négyzetméternyi területre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát. Ugyanezt a gondos helygazdálkodást láttuk a többi – összesen huszonhatféle – állat kifutóján, hiszen mindegyik inkább hasonlít kényelmes otthonra, mint ketrecre. Ma már száz egyedet láthatunk náluk.

Az alpakák iránti figyelem elmélyülésének azonban más eredője is volt: „Ausztráliában láttunk egy ilyen farmot egy alkalommal, mellette kis boltocska üzemelt és nagyon megtetszett nekünk, hogy egy nyugdíjas házaspár tartotta fenn az egészet. Azt sugározta felénk, hogy a nyugdíj után is van értelmes élet, és ez annyira megnyugtató és megkapó volt: mi is szerettünk volna egy ilyent magunknak ” – vallja be Judit, nem véletlenül. Mostanra ugyanis már oly sokat beszélgettünk, hogy intimebb kérdések is előkerültek: mi lesz ennek a négy kézzel teremtett földi mennyországnak a sorsa, ha majd igazán nyugdíjba kell vonulniuk. A gyerekek nem ezzel foglalkoznak, más életük van, de ha valamelyikük fantáziát látna benne, nyilván azonnal akadna itt teendő számára – az idő majd eldönti. Addig is ők élvezik minden percét az ide teremtett életnek.

 

Túránk végéhez közeledve a kislányom bekuporodott a méhkast formázó vesszőhintába, és eltűnt a szemünk elől. Szinte elaludt már, mire rátaláltunk, és kicsalogattuk, hogy hazainduljunk. Jócskán itt lepett bennünket a délután, pedig az alpaka-túra tíz órakor kezdődött. Könnyű ám ittfeledkezni, vigyázat! Mégis igaz szívvel javaslom, hogy szánjunk időt rá, menjünk el a családdal – a Seholsziget és az Alpaka Farm a szívünk közepébe költözik, és garantáltan feltöltődve térünk haza! A Seholsziget Élménypark és az Alpaka Farm nyitvatartásáról a honlapról érdemes tájékozódni indulás előtt.

Ajánljuk még:

30 ország 45 világhírű szólistájával debütált a Fesztivál Akadémia Budapest idei programsorozata

Elkezdődött az egyik legrangosabb hazai, nemzetközi jelentőségű zenei rendezvénysorozat: 30 országból érkeztek művészek idén a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűművész-házaspár által alapított Fesztivál Akadémia Budapest nyári fesztiváljára. Az idei sorozatban a kilencnapos fesztiválprogramot a tíznapos II. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny és mesterkurzusok előzték meg. Szakmai pezsgés és tudásátadás: 30 ország 45 világhírű szólistája, 100 diák 25 egyetemről, 45 versenyző, akikből a jövő nagy sztárjai lesznek, valamint hazánk 150 legjobb fiatal zeneiskolása és a továbbképzésre érkező zenepedagógusok lépnek kölcsönhatásba egymással. A komplex programsorozat olyan világszínvonalú programot kínál a fővárosban, ami miatt még a júliusi forróságban is érdemes Budapesten maradni.