„Soha nem elégszem meg a jóval, mindig jobbat akarok” – ünnepi interjú Básti Julival

Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy jelölték idén a Prima Primissima-díjra? 

Épp a hálószobámban jegyzeteltem a noteszomba, amikor megcsörrent a telefon. Ahogy meghallottam a hírt, alig kaptam levegőt, egy kisebb „szívrohamot” éltem át. Ilyen helyzetekben általában nagyon magas, cérnahangon kezdek visítozni, de ezúttal próbáltam magam visszafogni. Persze a visítást is csak addig halogattam, míg letettem a telefont – így vagyok összerakva, muszáj hangot adnom az érzéseimnek. 

Ennyi más díj és munkaév után mit tud adni egy ilyen elismerés?

Számomra minden díj fordulópont. Igyekszem jól dolgozni, és nagyon jólesik, amikor megveregetik a vállamat, mikor azt mondják, hogy „jól van fiam, ezt jól csináltad”. 42 éve vagyok a pályán, sok elismerést kaptam, de a Prima Primissima nem egy a sok közül. Legalább akkora elismerés, mint a Kossuth-díj. Azt még a pályám elején kaptam, ezt meg most, a végé felé, ennek van is jelentősége szerintem. Persze remélem, sokáig fogok tudni még dolgozni.

Fotó: MTI/ Szigetváry Zsolt

Ahogy említette, több mint négy évtizede van a pályán, komoly életművel a háta mögött, akár a színházat, akár a filmet, akár a zenét nézzük. Mi az a szakmai alapvetése, amit mindig szem előtt tartott?

Hiszem, hogy estéről estére feladatom felhívni az emberek figyelmét a bennük lévő kis iránytűre, ami tudja, mi a helyes, illetve, ha szükség van rá, megpróbáljam újra jó irányba állítani „az elromlott” iránytűket. Ehhez fel kell kavarnom az érzelmeiket, meg kell mozgassam a gondolatokat és a szíveket is. Olyan munkákat vállalok, ahol erre van lehetőség.

Ahhoz, hogy sikerüljön felkavarni valakit, jóval több kell, mint tanult színésztechnika.

Szerintem ahhoz, hogy valaki hatásos színész legyen, elég némi adottság és egy kis szerencse. Viszont ha csak egy picivel is többet akarok adni, ha mélyen meg akarom érinteni az embereket, akkor a sokszorosát kell adnom kitartásban, koncentrációban és főleg odaadásban. Nem spórolhatom meg a kemény munkát. Soha nem elégszem meg a jóval, mindig jobbat akarok.

Az ember nem tökéletes, nincs mindig a legjobb formában. Megtörténhet, hogy még hibázik is…

Persze, hogy megtörténik! Ember vagyok, halandó, tele van az életem jó és rossz dolgokkal, de szerencsére színész vagyok, és ha bármi rossz van, ki tudom magam sírni vagy üvölteni a színpadon.

Menekülőút ez nekem. Anyám halála után is így történt.

Hogyan élte meg a pandémiát, mikor éppen a színpadot vesztette el? Mi segítette át azon a nehézségen?

A gyerekeim. És az, hogy képes vagyok a rosszat is mélyen átélni. Nem az a típus vagyok, aki a legnehezebb helyzetben is tíz körömmel küzd a mihamarabbi változásért. Én szeretem megélni, ami éppen történik velem, szükségem van erre ahhoz, hogy mérlegelhessek, elmélázhassak azon, miért van úgy az adott dolog, ahogyan van, és vajon mit kellene máshogy csinálnom. Ebből viszont az fakad, hogy amennyire jókedvű is tudok lenni, éppen olyan mélyen megélem a rosszat is de a családom rengeteget segít, így volt ez a pandémia alatt is.

A bezártságban a színház is megpróbált kicsit online formára váltani. Ön is aktív a Facebookon, rendszeresen posztol, személyes tartalmakat is. Élvezi?

Ha rajtam múlna, rólam semmi sem jelenne meg online.

Sokkal visszahúzódóbb vagyok annál, mint amit ez a kommunikációs forma igényel. Még premierekre se szeretek járni. De a világ nagyot változott, és kötelességemnek érzem haladni korral, már csak azért is, mert olyan hivatást választottam, ahol közönség előtt kell bizonyítanom. Most ez kell, és bevallom, még élvezem is, hogy képes vagyok lépést tartani. Ugyan nem segítség nélkül. Szereplésem a közösségi médiában nem saját érdemem, komoly segítséggel készül.

A születésnapja után néhány nappal kitett egy fotót, mellette egyetlen szóval: „alkonyodok”. Könnyű ilyen mélységekben is megmutatni magát, a személyes életét?

Öregszem, nincs ezen mit tagadni. Mindig nagyon önironikus és cinikus vagyok, ha ez szóba kerül, mert bár nem vagyok boldog attól, hogy szép lassan sétálunk a sír felé, tudom, hogy ez az élet rendje. Szeretem nézni a gyermekeimet, gyönyörködni bennük, azt kifejezetten élvezem! 

Színházi ember a férje is, hogyan telik egy családi karácsony?

Amíg a fiúk kicsik voltak, varázslatot építettünk az ünnep köré. Volt például, hogy damilon kivezettük a csengőt az előszobából egészen a konyháig, hogy csengethessen az angyal. Trükkökkel őriztük a csodát, ez nekem nagyon fontos volt. Amióta tudják, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, együtt díszítjük a fát, közösen készülődünk. Minden ajándékot gyönyörűen becsomagolunk, az apróságokra is igyekszem figyelni. Nagy feneket kerítünk ezeknek a napoknak. Fontos számunkra hosszan és alaposan kiélvezni őket.

A klasszikus menüre voksolnak?

Igen, általában halászlé, pulyka, mákosguba, szilveszterkor káposzta, korhelyleves, meggyelves kerül az asztalra. Egyszer-kétszer vadat is ettünk, például szarvast, és nagyon ízlett mindenkinek, de valahogy mindig visszatérünk a klasszikus ételekhez. Nálunk az almapüré is elmaradhatatlan. A bejglit régen a nagymamám sütötte, aztán amikor a fiúk kicsik voltak, volt egy tündéri bejárónőm, Mária néni, aki szenzációs bejglit készített. Az utóbbi években viszont nem bízom a véletlenre – mert a bejglikészítés igazi tudomány –, cukrászdából hozom.

Miben láthatjuk az újévben?

Mindenekelőtt tavasszal – pont tíz év után – ismét tv-sorozatban játszom. A Tv2 új, saját gyártású sorozatában leszek látható, Mucsi Zoltán, Simon Kornél, Martinovics Dorina és Fenyő Iván partnereként. Már áprilistól folytatjuk a Dés koncerteket, Budapesten és vidéken egyaránt fellépünk, Mácsai Pál és Nagy Ervin lesznek partnereim. Ebben a rendkívül nehéz, feszített időszakban

a színházi nézők a könnyed darabokat kívánják,

így ott főleg vígjátékokban szerepelek. Játszom a Pletykafészekben, a New York-i komédiában. Bízom benne, hogy jövőre, esetleg már az évad vége felé azonban újra játszhatok olyan, számomra nagyon fontos, komoly előadásokban is, mint a Nem félünk a farkastól, a Jó emberek, vagy A nevem Mary Page Marlowe.

Nem félti a színházat, hogy még néhány nehézség, és nem tér vissza a közönség?

Nem. Az olvasásért aggódom, de abban biztos vagyok, hogy a színház soha nem múlik el. A tapasztalat is ezt mutatja, mert csak az én életem során sokszor temették már a műfajt, mikor jöttek a mozik, aztán a színestévé, után a 3D-mozik… De ez mind mindegy. Az embereknek még egy pandémia alatt is van igénye elmenni otthonról, és a sajátjaikhoz hasonló fájdalmakkal, örömökkel, vágyakkal találkozni a színpadon. Olyan megoldás a színház, amiből nincs még egy. Soha-soha nem fogják elhagyni az emberek.

Nyitókép: Centrál Színház