Egyrészt távolról, másrészt viszont nagyon is közelről érkezett a református lelkészi pályára, amire végül három egyházi felsőoktatási intézményben készült fel. Rendhagyó kezdet után a folytatás sem szokványos. Mi indította a lelkészi hivatás felé?
Lelkészcsaládból származom. Igaz, hogy a szüleim már nem voltak lelkipásztorok, de édesanyám részéről a nagyapám és a dédnagyapám is lelkészek voltak. A család nem szerette volna, ha nőként a lelkészi pályát választom, mert sok meghurcoltatásban volt részük a szocializmus alatt. Engem nagyon érdekelt a matematika-fizika, ezért először tudományos fizika szakra szerettem volna jelentkezni, de mivel az orvoslás is érdekelt, végül az orvosi egyetemre felvételiztem. Oda nem kerültem be, és akkor döntöttem úgy, hogy a teológiát választom, ami szintén vonzott.
Kolozsvárott külföldi diákoknak is volt lehetőségük tanulni, oda mentem azzal a feltétellel, hogy haza kell majd jönnöm. Ez nem volt teher, mert mindenképpen szerettem volna visszajönni Felvidékre. Aztán harmadéves voltam, amikor adódott a lehetőség, hogy átmenjek a német evangélikus teológiára. Így végül két évet végeztem Kolozsvárott, egy évet Nagyszebenben a szászoknál, aztán a mesteri fokozat utolsó két évét Pozsonyban, a Comenius Egyetemen jártam.
A lelkészi munka nem áll olyan távol az orvoslástól: mindkét szakember gyógyítással foglalkozik, más-más módon. Fiatal református lelkészként azonban nemcsak a gyülekezetet választotta, de börtönmisszióra is jelentkezett. Hogy került erre a nehezített pályára?
Engem az orvoslásban a pszichiátria, a lélek érdekelt a legjobban, tehát valóban rokont területet választottam a lelkészi hivatásban. Az, hogyan lettem önkéntes börtönlelkész, valóban érdekes. Amikor kikerültem gyülekezetbe, nagyon megszerettem azt a fajta munkát, nem akartam mást. Két éve voltam lelkész, amikor egy kimondottan börtönlelkészeknek szóló konferenciára tévedtem. Annak dacára, hogy nem nagyon szerettem volna elmenni, az első pár előadás után azt éreztem, dolgom van a témával. Magam sem tudom megmagyarázni, miért vonzott annyira a börtönmisszió, és miért tiltakoztam eleinte, hogy nem érdekel. Amikor a közelébe kerültem, pár órán belül teljesen elragadott: annyira, hogy amikor hazajöttem, harcoltam azért, hogy bemehessek a börtönbe.
Antala Éva a Charles W. Colson díj átvételén – Fotó: Antala Éva
Kivel kellett harcolni ezért?
Nagyon sok engedély kellett hozzá; például püspöki ajánlás. Az akkori püspököm féltett, nem akarta, hogy nőként a börtönbe látogassak, ezért nem adta meg az ajánlást. Heteken keresztül harcoltam, mire végül is megkaptam, de akkor sem igazán tudtam, hogyan tovább, hiszen soha nem tanultunk róla, hogyan is kell egy börtönben szolgálni. Végül más felekezetek segítségét kértem, akik bevittek, és megmutatták, ők mit csinálnak a fogvatartottakkal, milyen náluk egy foglalkozás – így kezdtem a börtönmissziót. Ha nekem valaki azt mondta volna a teológián, hogy egyszer börtönben fogok dolgozni, lehet, hogy kinevettem volna. Mégis: nem telt el két év, máris ott voltam, és még meg is harcoltam érte, hogy bemehessek. Ennek már 23 éve, és azóta is rendszeresen járok, ahogy gyülekezetem is van mai napig.
Milyen foglalkozások vannak a börtönben? Hogy kell elképzelni a börtönlelkészi munkát?
Ez változó. Attól függ, hogy hivatásos börtönlelkész vagy önkéntes börtönlelkész az illető. A hivatásos börtönlelkészeknek sajnos sok adminisztratív munkát kell végezniük, nekünk, önkénteseknek viszont nem. Mi általában bibliaórás alkalmakat tartunk: egy osztályteremben, vagy valakinek a cellájában összeülünk hárman, négyen, tízen, húszan, huszonöten. Beszélgetünk, imádkozunk, éneklünk, a lelkész kibont, magyaráz egy-egy igét. Utána
a résztvevők elmondják a saját tapasztalataikat, kérdéseiket, gondolataikat – nagyon jó együttlét kerekedhet ki ebből.
De olyan is van, hogy teljesen másról beszélnek, mert más érdekli őket. Ők hoznak például a Bibliából igét, amit olvastak, és kíváncsiak rá, hogy mi miképp magyaráznánk, vagy akár egy teljesen más, világi kérdést vetnek fel, ami őket érinti. Például most a háború és a járvány is foglalkoztat mindenkit.
Ezeken az alkalmakon túl vannak istentiszteleti alkalmak. Ilyenkor a ceremónia úgy zajlik, mint egy átlagos istentisztelet a protestáns körökben, vagy a katolikusoknál a szentmise. Szoktunk egyéni beszélgetéseket is tartani, amikor valaki négyszemközt szeretne beszélni, ilyenkor előkerülhetnek azok a témák, amelyeket nem akarnak a csoport elé vinni. Olyan is akad, hogy azért vonulunk félre, mert két nyelven kezdtük meg a foglalkozást – magyar és szlovák nyelven, mert mindig vegyes a csoport –, de van, aki csak a saját anyanyelvén akar elmondani valamit.
Hogyan fogadták az első börtönfoglalkozásokat a fogvatartottak?
Az első perctől kezdve nagyon pozitívan, hihetetlen mértékben igénylik a foglalkozásokat. Ez nem függ attól, hogy valaki hosszú vagy rövid ideig van bent: az emberek nagy részének mindenkor szüksége van arra, hogy normális, emberi hangon beszéljenek vele. Ahogy arra is szükségük van, hogy ne csak emberekbe kapaszkodjanak, hanem rádöbbenjenek, hogy Isten az, aki a legtöbb erőt adja, és sosem hagy el senkit.
Van, aki elutasítja a hitbéli tanításokat a börtönben?
Természetesen. A 23 év alatt, amióta bejárok, volt olyan hosszú idős fogvatartott, aki tíz évig tartotta magát keményen, káromolta az Istent, csúnya szavakat kiabált, és olyanok is voltak, akik azért jöttek el a foglalkozásra, hogy provokálják a lelkészt. Aztán egyszer csak megtört a jég: egyik napról a másikra megérkezett közénk ugyanaz az ember, és elsírta magát. Nem tudta megmondani, mi történt vele, mi változtatta meg a hozzáállását. Mégis, megváltozott az élete: hazament és azóta is tartja magát, hívő emberként, tisztességesen él. Ezek azok a csodák, amiket örökké remélünk.
A börtönlakók nagy része ugyanakkor visszaeső bűnöző. Mi történik, ha a kinti világban mégsem tart ki a bent kapott lelki és morális erő?
Az élet kint sokkal nehezebb, főleg ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változik körülöttünk a világ. Aki visszatér a börtönbe, sokkal mélyebbre kerül, sokkal mélyebbről kell visszahozni a reménybe és a hitbe. De azért a pár emberért, aki tényleg talpra áll, mindenképpen megéri folytatni a börtönmissziót.
Fotó: Antala Éva
A bűnelkövetésben és a csoportdinamikai harcokban is kegyetlenebbnek bizonyulnak a nők a férfiaknál – ez pszichológiai valóság. A börtönlelkészi munkában érzett-e különbséget a tekintetben, hogy melyik nemet érinti meg jobban az ige, melyik nemre lehet könnyebben hatni?
Én elsősorban férfi börtönökbe járok, de dolgoztam már női fogvatartottakkal is, és valóban agresszívebbek, kegyetlenebbek egymással, mint a férfiak. A nők tépik és karmolják egymást, igyekeznek elcsúfítani a másik arcát, kikaparni a szemét vagy kitépni a haját. A férfiak nem tesznek ilyesmit, amikor összeverekednek. Érzékenység tekintetében azonban
nincs különbség a két nem között, a férfiakat ugyanúgy megérinti az ige és a szép szó, mint a nőket.
Persze ez csak az én tapasztalatom, lehet, hogy más börtönlelkész mást mondana.
A fogság egyik jellemzője, hogy nagyon átalakítja a realitásról alkotott képet, és gyakori jelenség, hogy az elítéltek tagadják a bűnelkövetést. Mielőtt bemegy közéjük, van-e valamilyen információja arról, kikkel fog találkozni? Kap felvilágosítást a börtöntől a fogvatartottak előéletéről?
Meglenne rá a lehetőségünk, hogy a nevelővel egyeztessünk, és kapjunk leírást a fogvatartottakról, de én nem szeretem tudni előzetesen, hogy miket követtek el. Tőlük sem szoktam megkérdezni, hogy miért vannak ott, általában elmondják maguktól. Néha utánakérdezünk, hogy egy-egy börtönlakó tényleg igazat mondott-e, mert sok esetben előfordul, hogy nem azt mondják. De nem szeretem előre tudni, ki mit csinált, mert nem ez a lényeg.
Hogyan változtat rajtuk a börtönmisszióval behozott tanítás?
Amikor megtörik a jég, jellemzően elmondják őszintén, hogy mit követtek el. Volt olyan, aki bevallotta olyan tettét is, ami korábban sosem derült ki. Kérte, hogy mindent elmondhasson, vállalva azt, hogy esetleg egy-két évet még rásóznak. Hosszú távon pedig azt látjuk, hogy amikor valaki hívőként kerül ki, akkor kint nemcsak a szeretteinek akar bizonyítani, de tudja, hogy Istenhez is fogadalom köti.
A börtönszemélyzethez képest mennyiben viselkednek másképpen a rabok az önkéntes lelkészekkel?
Nagyon-nagyon tisztelik azokat, akik bejárnak hozzájuk. Megbecsülik ezt a munkát, és sokszor meg is köszönik. Nem egyszer hallottam, hogy: „tudjuk, hogy a szabadidejüket áldozták ránk, és ezért nagyon hálásak vagyunk”.
Fotó: Antala Éva
Lelkészektől nem szokták megkérdezni, honnan merítenek erőt a nehézségek leküzdéséhez, mert adódik a válasz: az isteni kegyelemből. Mégis úgy érzem, itt helyénvaló a kérdés, hiszen minden a börtön világa a társadalom sötét színfoltja, amivel leginkább a bűnt és a reménytelenséget asszociáljuk.
Szerintem aki másokat megerősít, az maga is megerősödik – a börtönben is. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy gyenge vagyok – hiszen van úgy, hogy a lelkésznek is nehéz! –, de ha bent tölthetek egy egész napot a börtönben, akkor teljesen feltöltődve, lelkileg megerősödve jövök ki. Rendkívül érdekes érzés ez, azt hiszem, valami ilyesmiről szoktak beszélni a kórházlelkészek is, akik haldoklók mellett ülnek napokon keresztül; őket is megerősíti, amikor próbálnak erőt adni. Biztos, hogy felülről jön ez, biztos, hogy Istentől van.
Mi volt a legnehezebb az eddigi börtönlelkészi munkában?
Az, amikor olyannal találkoztunk, akiről tudtuk, hogy ártatlan, és tudtuk, hogy azért van bent, mert annak idején védte a családját: azt ígérték neki, hogy ha elvállalja azt a törvénysértést, akkor a családját megvédik, felkarolják. Kilátástalan helyzetben volt, pénz nélkül, és elvállalta a tettet, amit nem ő követett el. Eltelt öt-hat év és még mindig bent volt, a családja pedig szörnyű körülmények között élt, nem segítettek rajtuk – rá kellett döbbennie, hogy becsapták. Ilyenkor már hiába mondja, hogy nem igazat vallott, mert a bíróságon magára vállalta a tettet, tehát az ítélet nem változik
Sokféle tapasztalattal jár a börtönmisszió. Melyek a legértékesebb tanulságok?
Nagyon sok nyomorúságot látunk, ezért egyre inkább hálás az ember azért, amije van. Például azért, hogy nincs bent, mert nagyon-nagyon könnyű ám bekerülni! Szó szerint értem ezt: bármilyen foglalkozásnál előfordulhat, hogy a figyelmetlenség emberéletet követel, de az is elég, ha vezetünk, és egy pillanatra nem figyelünk. Azt szoktuk mondani, hogy a mai világban akár egy tanárnak, egy tanítónak is az egyik lába a börtönben van, hiszen képtelenség odafigyelni mindig, minden gyerekre.
Át lehet-e adni a bent megszerzett tudást, vagy mindenkinek magának kell megszereznie, tapasztalati úton?
Bizonyos dolgokat meg lehet tanítani, lehet tanácsot adni, és jó, ha valakinek van mentora, akivel elkezdi ezt a pályát. De a tapasztalat a legjobb tanítómester. És az ember mindig tanul,
huszonévek múltán is minden héten jön valami, amire azt mondom, hogy „hát ezt nem gondoltam volna”.
A börtöntapasztalatokat hogyan tudja beépíteni a hétköznapi gyülekezeti munkába?
Sokat beszélgetek a fiatalokkal ezekről a dolgokról, preventív céllal. Nagyon érdekli őket, hogy milyen a börtön világa, sokszor rácsodálkoznak, amikor arról beszélek, milyen esetekkel találkozom, mivel kerülnek emberek a börtönbe, mennyit kapnak egy-egy bűncselekményért, és hogy milyen könnyű bekerülni. Látom, hogy ezen elgondolkodnak. Emellett minden faluközösségben van olyan, akinek lehet, hogy feltételes szabadlábon van gyermeke, hozzátartozója, és tudom őket vigasztalni, bátorítani. De ha ne adj’ Isten van olyan a gyülekezetemből, aki bent van, akkor meg tényleg azt érzik, hogy ott vagyok azokkal is, akikhez ők nem tudnak bemenni.
A család hogy barátkozott meg azzal, hogy végül nemcsak a lelkészi pályát választotta, hanem még ezt a nehezebb utat is?
Látták, hogy én nagyon boldog vagyok, a szolgálatot örömmel végzem, és megnyugodtak. Ők is imádkoztak és mind a mai napig imádkoznak azért, hogy legyen erőm és tudjam végezni tovább. Úgyhogy most már teljesen elfogadták, sőt, szerintem büszkék is rá.
Hányan dolgoznak börtönlelkészként Felvidéken?
Vannak a hivatásos börtönlelkészek, akiket az állam fizet, és az egyes egyházak delegálják őket erre a szolgálatra, és vagyunk mi, önkéntes börtönlelkészek, akik a gyülekezeti teendőink melletti szabadidőnkben járunk be a börtönökbe. 18-19 börtön van Szlovákiában, egy hivatásos börtönlelkésznek pedig általában két börtön jut, tehát nagyjából tízen lehetnek. Önkéntesek pedig szerintem 30 fő körül vagyunk, de közöttük vannak, akik nem tudnak rendszeresen bejárni a börtönökbe.
Valójában sokkal nagyobb igény volna a mi munkánkra, mint amit jelenleg fedezni tudunk,
de az egyház – minden felekezet – komoly paphiánnyal küzd, és akinek gyülekezete van, nem szívesen hagyja ott, különösen, ha családja is van, hiszen a börtönlelkészeket bármikor áthelyezhetik.
Például nálunk, a református egyházban is nagy gond ez. Tegyük fel, hogy valaki hivatásos börtönlelkésznek menne, de van egy magyar családja, és a gyermekeit magyar iskolába szeretné járatni. Előadódhat a helyzet, hogy egy teljesen szlovák vidékre küldik szolgálatra, ahol nem tudná a gyerekek iskoláztatását megoldani, és lehet, hogy a párja sem találna munkát. Kevesen választják hát ezt az életformát.
Az önkéntes börtönlelkészek pedig ugyanígy vannak, ahogy én is, hogy vannak gyülekezeteink, ami a főállásunk, és emellett, amikor időnk van, megyünk a börtönbe. Nekem általában kéthetente van szabadnapom a börtönszolgálatra, de a két gyülekezet mellett nem mindig sikerül annyit nyújtani, amennyit szeretnék.
Úgy gondolom, a börtönmisszió az ökumenizmus egyik legsikeresebb terepe. Hogy működnek együtt az egyes felekezetek?
Összefogunk, és próbálunk minél több lelkészt megszólítani, de nemcsak lelkészt, hanem laikust is, aki szívesen szolgálna a börtönben. Az ilyen laikusok bemennek a lelkésszel, vagy akár lelkész nélkül is, és próbálják az igét hirdetni. Erre is csak biztatni tudok mindenkit!
Nyitókép: Antala Éva
