„Reméltük, hogy a cenzorok nem elég vájtfülűek” – interjú Juhász Előddel, a Zene-közelben műsorvezetőjével

Zenetörténészként nem a tudomány és a művészet szűkebb közönséget elérő műfajai mellett döntött, hanem a médiában találta meg önmagát – a személyiségéhez választott szakmát. Tudatos vagy sorsszerű volt ez a választás?

Amikor 15-16 éves koromban eldőlt, hogy zenével fogok foglalkozni, még azt se tudtam, mi az, hogy zenetudomány. Fokozatosan alakult ki minden, a sors rendezte a dolgokat. Koromnál fogva én az előző rendszerben szocializálódtam. Nagyszerű tanárok, professzorok által. A Zeneakadémia soha nem látott aranykorát élte akkor, amikor én '56-ban oda kerültem, és '61-ben diplomáztam. Nehéz volt, mert előtte nem jártam konzervatóriumba. Tanultam ugyan zenét 10 éves koromtól, de messze nem azzal a céllal, hogy ez majd élethivatás lesz. 15-16 éves koromban jött egy „sugallat” – tudom, nincsenek „véletlenek” –, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ez érdekel a legjobban. Azóta meg tudom érteni, ha egy fiatalember rájön, hogy ő papnak született.

Hogy lett ebből zenetörténészi és média-karrier?

Két helyre is felvételiztem, a Közgáz Külker szakára és a Zeneakadémiára, mindkét helyre felvettek, de végül a zenét választottam. Akkor azt sem tudtam, mi az a rádiós zenei szerkesztés, de az élet odasodort, így aztán szépen végigjártam a szamárlétrát, mert nagyon kíváncsi voltam mindenre, és vagyok a mai napig. Érdekelnek az emberek, és természetesen minden, amit megtanultam, amit láttam, amit szeretek, amit többé-kevésbé tudok, és mindezt szeretem átadni, megosztani másokkal. Azt csinálom, ami a hobbim, tehát nem „dolgozom”.

Nemcsak a magyar televíziózásnak, de a magyar könnyűzenének is a „hőskorában” volt pályakezdő. Gyakorlatilag látta felnőni azt a generációt, amelyet ma legendás alakjaiért csodálunk.

A zeneakadémiai tanulmányok közben némi zsebpénzért – amit utazásokra gyűjtöttem –, elmentem kórusokhoz korrepetitornak, népi együtteshez, zongorán kísérni a táncosokat, és onnan már csak egy fél lépés volt az akkor induló Dália Jazz Klub, ahol Pege Aladárék, Szakcsi Lakatos Béla és a többiek zenéltek. Ugyanolyan fiatalok voltak, mint én vagy még fiatalabbak, esetleg picivel idősebbek. Együtt nőttünk fel, én, mint érdeklődő, ők, mint az előadók. Minden vonzott, ami zene: operaelőadás, koncert, de ugyanúgy érdekelt, hogy mi születik meg ott és akkor, a jazz hazai újbóli kibontakozásakor.

Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

Mára felnőtt már egy fiatal generáció, aki nem is érti, hogy akkoriban, a 60-as években és később is működött a „zene cenzúrázása”. Ez pontosan mire vonatkozott?

A '60-as évek legelején akarva-akaratlanul belecsöppentem abba, hogy bizonyos műfajok nem voltak támogatottak.

Műfajok vagy alkotók?

Is-is. Ilyen volt például  jazz is. ’63-ban, amikor a Rádióba kerültem, még nem találkoztam az idézőjeles „cenzúrával”. Később meg már tájékozottabbak voltunk, és lehetett ilyen-olyan trükkös megoldásokat találni.

Azért ez veszélyes lehetett. Például a Stille Nachtot Honegger egyik kantátája részleteként leadni akkor, amikor karácsonyi dalok nem szólalhattak meg az ünnepkörben, az merész gesztus lehetett.

Mi ezt tudatosan csináltuk Csiba Lajossal, trükkösen, például más felvétel háttereként, remélve, hogy a cenzorok nem eléggé vájtfülűek.

Hogy ellenőrizték a megjelenéseket? Mi volt a cenzorok „technikája”?

Amíg úgynevezett „konzerv” rádióműsorokat csináltam, nem volt semmi probléma. ’76-ban elindult a heti Zeneközelben sorozat, úttörő vállalkozásként. Oldalhajtásai is sarjadtak, a Zeneközelben a hallgató, vagy a Zeneközelben a magnósok. Hamar feltűnést keltett, hiszen spontán lebonyolítással gyorsan lehetett eseményekre reagálni, igazi pezsgés volt. Csak a fellépőket kellett előre megnevezni. Máig nem is igazán értem, hogy ezeknél az élő adásoknál főnökeim mégis miképp vállalhatták a felelősséget? Nyilván tudták, hogy szenvedélyesen szeretek rádiózni, tehát nem fogok hülyeséget mondani. A belső kontroll működött.

Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

Valódi kuriózumnak számított, de mai szemmel is bravúros a Zeneközelben, majd az abból kinőtt, a televízióban induló Zenebutik sokműfajúsága. A kontroll kérdése ebből a szempontból is izgalmas.

1981-ben indult a Zenebutik, amibe ugyanazt a koncepciót vittem át, amit a Zeneközelben című rádióműsorban kollégámmal, Csiba Lajossal megvalósítottunk: sok-műfajúságra, a gyorsan egymás után pergő különböző zenékre épült a 20-25 mozaikból összeálló adás. Ezt mind meg kellett „komponálni”, talán ezért nincs manapság hasonló a televíziókban. Szerkesztésben segített az a diszharmónia, fáziskülönbség, amit a rádióban és a televízióban érvényesülő zenepolitikában tapasztaltunk.

Konkrét példa: a rádióban Komjáthy Gyuriék és mások akkor már adták a leges-legújabb slágereket, ezzel szemben a televízióban ez még nem így működött. Feltűnt, hogy van, amit a rádióban lehet, a tévében meg nem. A felismerés hatására kezdődött egyfajta „klipvadászat,” főképp a különböző magán lemezkiadóknál. A klipeket mi tőlük megkaptuk, és betettük a műsorba – ez akkor újdonság volt. 

Előfordult, hogy odaszóltak a szerkesztőségbe, hogy ezt most nem lehet?

Utólag olykor csóválták a fejüket. Volt egyszer egy pop-probléma. Akkoriban ideiglenesen én voltam a könnyűzenei osztály megbízott vezetője, tehát enyém volt a felelősség, hogy mi megy le a műsorban. A KISZ rendezett valami fesztivált, azon készültek tévéfelvételek, és azokat szépen bemutattuk. A videókat hetekkel korábban megnéztem, aláírtam, csakhogy az egyiket pont október 23-án adták adásba. A Rolls Frakció együttesnek egy csúnya szövege valahogy így hangzott: „állva pisálok, ülve kakálok, tisztesség dolgában nagyon szarul állok”. Lefokoztak, visszaminősítettek osztályvezető-helyettessé. Jogosan, mert ez az én hülyeségem volt, utánanézhettem volna, mit mikor adnak.

A másik esethez szintén én adtam a labdát, amit természetesen lecsaptak. Élő adásban így konferáltam: „azért vagyok ilyen barna, mert a MALÉV Air Tours utasaként Thaiföldön jártam”. Hogy mondjam:

nem tartoztam a csókosok közé,

mert azok sokkal nagyobb rejtett reklámokat is megengedhettek maguknak. Mindenesetre a „nehéztüzérség megindult”, Nagy Richárd, akkori TV-elnök egy kis cetlire felírta, hogy engem ki kell rúgni. Így működött. Ki is rúgtak, de aztán a királyi televízióval szemben munkaügyi pert indítottam, és csaknem egy év elteltével azt megnyertem, visszahelyeztek, lefokozva. És az utólag megkapott fizetésemből elmentem a Riói karneválra…

Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

A cenzúrát olykor öncenzúrának érzékeljük inkább, mint fentről jövő dörgedelmes ukáznak. Ezt ön is tapasztalta műsorszerkesztői munkája során?

Konkrét példát mondok a közelmúltból: amikor Bródy Jancsinak megjelent az egyik lemeze, amin olyasmi hangzik el az egyik dalban, hogy engem nem szeret ez az ország, jelentkezett a menedzsere, hogy bejönne hozzám, a Katolikus Rádióba, ahol tíz éve dolgozom, én pedig mondtam, hogy persze, gyertek. Jött is Jancsi, és azt mondja, hogy „elhoztam ezt, bár úgysem fogjátok lejátszani”. Mondom, „miért nem fogjuk lejátszani?”. „Mert a többi rádió mind visszadobta”. Mondom, „ne hülyéskedj, egy Kossuth-díjas művészt nem fogok felülbírálni, cenzúrázni”. Végül lement a műsor, ez a dal is, és Jancsi szépen elmagyarázta, mit is jelent ez a félmondat.

A szakmai tudáson túl a belső derű és nyilván a zenéből is jól kamatoztatható humor is kellett ahhoz, hogy ilyen könnyeden és bátran nyúljon témákhoz, műfajokhoz. Idén gyémántdiplomás a Zeneakadémián, de média-karrierje is már a 60. évében jár. Irigylésre méltó pálya több szempontból is. Mi a titok?

Nincs titok, munka van és odaadás, hit és lelkesedés. Azt hiszem, hogy sok embernél átjött a rádiós és televíziós műsoraimból, hogy szeretem azt, amit csinálok, és örömmel adom, amit tudok. Közvetítő vagyok. Megérezhették, hogy nem betanult szöveget mondok, nincs koreográfia, bakizok is, tehát ugyanolyan ember vagyok, mint mindenki más. Egyfelől ez az önazonosság a „titok”, másrészt talán az, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a vendég, akivel beszélgetek.

 Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

Jelenleg a Katolikus Rádióban Csiba Lajossal közösen szerkeszti és vezeti a heti Zeneközelben műsort,  és könyveken dolgozik. Mit olvashatunk legközelebb?

Novemberben lesz a következő könyvbemutató, örömömre a Román Csarnokban, hiszen a televízió után évekig a Szépművészeti Múzeumban bábáskodtam a MÚZERUM + műsorok kialakításán.  Az új könyv címe: Emlékek zeneközelben 2, ebben is találkozásokat, érdekes eseményeket, helyszíneket, műsor-mozaikokat „hívok vissza” az elmúlt évtizedekből.

„Engem nem lehet rendezni” – nyilatkozta egy korábbi interjúban. Az eddigiekből pontosan kiderült, hogy miért. Abból azonban, hogy valaki öntörvényű, még nem egyenesen következik, hogy ilyen hosszú ideig képes lekötni a hallgatók, nézők figyelmét. Milyen tanácsot adna most hajdani önmagának?

Valahogy így: figyelj másokra és lehetőleg csináld azt, amit a legjobban tudsz és szeretsz, de ne feledd, nem te vagy a legfontosabb. Mi közvetítők vagyunk – kellő fegyverzettel, odaadással, alázattal, és legfőképp szeretettel munkálkodva. Talán az önazonosság és az állhatatosság lehet a „kulcsa” az ilyen pályának.

Fotók: Krisztics Barbara / Egy.hu