„Budapesten, 1899. évi november hó 15-én, A minister helyett: Széll Ignácz s. k. államtitkár.” Ilyenkor mindig egy pillanatra a bátyjára gondolt. Tényleg rohan az idő: azóta, hogy Bánffy megbukott és Kálmán alakíthatott kormányt, tán 9 hónap, ha eltelt. De még egy sem azóta, hogy az orvosok számára összeállítottak egy segédletet, miután a kór a „Földközi tenger partvidékein, sőt Portugalban is” megmutatkozott.
Lépni kellett, hiszen a szakirodalomban „csak szűkszavú, régibb följegyzésekből átvett, jóformán elavult tudományos állásponton levő ismertetések” voltak a betegségről, sőt az egyetemi oktatás is „inkább csak mint historikummal foglalkozhatott” vele. Az ismertetés – amit meghatározott körben ki kellett osztani, sőt a helyi lapokban kinyomtatni – emlékeztetett rá, hogy a tüdőt megtámadó változatot „nevezték a középkorban fekete halálnak”.
A történetírók anno feljegyezték a pusztítást, az áldozatok számát, és azt is, hogy ki és hogyan próbált segíteni. A Dekameron csak apropóként használja, hogy novellák virágcsokrát adja; azt azonban nehéz felfogni ésszel, mit érezhettek az emberek akik látták társaikat elszáradt sziromként lehullni. Mi munkát végzett a szívekben a rettegés?!
Milyen jó, hogy most már van szérum! Tavaly lépni is kellett, miként lehessen hozzájutni, mert az egyik polgármester a párizsi osztrák-magyar nagykövetségen keresztül próbált szerezni a Pasterur-intézetből. A Belügyi Közlöny gyűjti már egy ideje a híreket: Előbb Madagaszkárról érkezett jelentés, majd Bombayből és Kalkuttából, aztán következett Port-Louis és Formosa. A járványt általában lokalizálták, de azért Kelet-Indiában elhúzódott. Mikor, bár csak szórványos esetekkel, elérte Alexandriát, már nemcsak az árubehozatal ellenőrzéséről volt muszáj intézkedni, de azt utazók vizsgálatáról is.
Pertik doktor, orvos, bakteriológus, az akadémia friss levelező tagja, aki mindent tud a fertőzésekről, és ha kell, a veszélyzónába megy, legfeljebb útközben beoltatja magát, elmesélte, hogy az újabb kori esetek adtak lendületet a kutatásnak. Ha nincs baj, talán a gyógyszert sem találják meg. Legutóbb, a portugál kormány kérésére, Oportóban számos orvos vizsgálhatta a szérum, valamint az élettelen bacillustenyészet hatását, és úgy tapasztalták, hogy a kettő megfelelő kombinációja hozza a legjobb eredményt…
Lesz-e pánik, ha az emberek meghallják, hogy magyar földön is lehet (ismét) pestis? Ezt a kérdést akkor először tette fel valaki, amikor két éve Velenczében márczius 15. után néhány nappal a nagyobb és kisebb hatalmak megkötöttek egy inkább elméleti, azóta általában csak hivatkozási alapnak használt egyezményt (apropó: ennek még nálunk hátra van a becikkelyezése!). Akkor konkrétan a betegség „behurczolásának és terjedésének megakadályozása”, illetve a „Verestengeren és a Persa öbölben létesítendő egészségügyi felügyelet” volt a fő téma, részleteiben a zarándokok, a hajók, a vesztegzár és a fertőtlenítés.
Hogy a járvány már a Volga felől is közelít, lassan bekerítve hazánkat, újra csak napirenden van: bilincsbe veri-e a lelkeket a híre? Az egyik válasz szerint, akkor majd olyan modern és biztonságos laboratóriumokat állítunk fel a gyanús esetek szűrésére, hogy csodájára járnak! A szakma ezt értékelné, de a közvéleménynek keveset mond... Vegyük elő az érvet, hogy a gümőkórnak mennyivel több áldozata van minálunk? Talán az politikailag nem volna túl szerencsés…
Az jutott eszébe, hogy gyerekkorában egyszer számolni kezdte: hányszor szerepel a Bibliában a „Ne félj(etek)!” Száz felett tartott, mikor abbahagyta; még hiányzott belőle a kellő kitartás. Annál nyitottabb volt az egykori honvédek történeteire. „Hogy bátrabbak voltunk-e, mint a többiek?!" kérdezett vissza egy veterán fehértollas. „Nem! De tudtunk győzni!" Mint minden ember, a katona is számol a földi legvégsővel. Dicső a hősi halál, de még dicsőbb a hősi élet – úgy, hogy a mennybélivel is el tudj számolni!
De a járványügy mégsem szabadságharc! Vagy mégis?!
Mennyi kötelezettséget képes vállalni az ember, mennyi lemondást; új rendbe, háborús üzemmódba állítva a hétköznapokat? Mindezt a köz, a nemzet, a világ érdekében…
Damjanich írja – már aradi börtönében – biztatásul a sorstársnak, Leiningennek: „Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek”. Ők – már 50 éve! - nem azt üzenik, hogy mártír légy, hanem azt, hogy példa!
„Ne féljetek!” Ezt mondta a fehér ruhás ifjú is a nyitott sírnál. „Feltámadt, nincsen itt!” Jézus útja nem ért véget a kereszttel. Krisztus új kezdetet adott. E nélkül „nincs értelme a ti hiteteknek sem”. Ő nem lezárás, hanem remény, benne mindenki „életre is kel”. Általa Isten „győzelemre segít minket”. „Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim!”
...és aztán 1899. november 15. is elmúlt, mint azóta minden nap.
További cikkek, amik érdekelhetnek:
KEZET FOGNUNK NEM SZABAD, DE KEZET NYÚJTANUNK IGEN
EZT TEGYÜK A LELKI EGÉSZSÉGÜNK ÉRDEKÉBEN A JÁRVÁNY IDEJÉN!
„FONTOSAK A KORONAVÍRUS-MENTES ÓRÁK” – ÍGY BESZÉLJ A GYEREKKEL A JÁRVÁNYRÓL!
