Otthonról haza – Regejáró Napok az erdélyi Énlakán

Kult

Otthonról haza – Regejáró Napok az erdélyi Énlakán

A nyugati végekről Erdély felé indulva valahogyan mindig csak Budapest után tudatosul, hogy mostmár igazán úton vagyunk. A számunkra rutinszerűen ismert dunántúli tájat felváltják az Alföld és az Északi-középhegység számunkra kevésbé megszokott formái, s az útmenti pihenők személyzete is másként ejti a szavakat. A Körös-Maros vidékének burjánzó természeti gazdagságát a határ túloldalán szívszorító szürkeség váltja, az elmúlt század alatt a tájat értő, azzal együtt élő szervességet a kapzsiság hatalma váltotta fel. Sokszáz kilométer (és érthetetlenül hosszúnak tűnő órák) után aztán hirtelen ismét ismerős és vadságában is szelíd lesz a táj, magunkfélék az emberek. Otthonról haza érkezünk.

A határt átlépve mindig különös érzések töltenek el, a mostani alkalom azonban örökre emlékezetes marad. Míg a kommunista időszakban, ha nehezen is, valahogy mégis át tudtunk jutni, a pandémia korlátozásai és a teljes lezárás azonban ismét valósággá tette Trianon határait. Sosem fogom felejteni azt a késő nyári napot, amit felvidéki barátainkkal a Duna partján töltöttünk. A nyárutó meleg napsütésében a folyó kavicspadjain a fürdőző gyermekek zaját hallgatva szürreális volt a hír, hogy aznap éjféltől bizonytalan időre teljes határzár lép életbe, s csak a Jóisten tudta, mikor tudunk majd ismét találkozni. „Isten Veletek…” – szorítottunk kezet.

„Hát hazatértek?!” – szólt az örömmel teli üdvözlés több, mint egy évvel később az udvarhelyszéki Énlaka kicsiny boltja előtt. „Haza…” szóltam elszorult torokkal, miközben az elmúlt esztendő lefojtott érzései szinte egyszerre akartak felszínre törni.

A tavaly kénytelenségből elmaradt Énlaki Regejáró Napokat követően csak idén kerülhetett megrendezésre a következő, sorban a negyedik. A rendezvény tudatosan kerüli a „fesztivál” elnevezést, ami valóban nem is illene erre a végtelenül családias, baráti hangulatú eseményre, melynek látogatószáma még a legkisebb fesztiválokétól is nagyságrendekben kisebb. De jól is van ez így.

A kihagyott év szülte hiányérzet a rég várt találkozásokat, a hónapok óta halogatott beszélgetéseket még értékesebbé, intenzívebbé tette, ami egyúttal az egész összejövetel atmoszféráját is csak tovább emelte – nem akármilyen szintre, ami az egyébként rendkívüli igényességgel összeállított programsorozat mellett a Regejáró Napok talán legnagyobb értékét jelenti.

A rendezvény élhető léptékben tartását ugyanis nemcsak a programok egymásutánisága, a párhuzamosságok szándékos elkerülése segíti, de érezhetően sokat ad a helyi lakosság és a távolról jött vendégek kötelezőnek gondolt kliséktől mentes egymásra találása, együtt lélegzése is.

Egy rendezvény helyi elfogadottságát sokféle mutatóval lehet mérni, a valódi melléállást azonban inkább apró, statisztikval ki nem mutatható dolgok jelzik. Az előadásokon az amúgy csak a vasárnapi istentiszteletre tartott ünneplőben megjelenő, vagy a közösségi asztalt tudásuk legjavából készített ételekkel, süteményekkel megtisztelő helyiek jelenléte nélkül nem az volna a Regejáró, ami idén is lenni tudott.

Érezzük, tudjuk, hogy átmeneti az az idő, amit most élünk. Nem látjuk, nem tudhatjuk, miként alakul magunk, vagy éppen nemzetünk sorsa, s e tekintetben tán nem fölösleges annak a feszegetése, hogy hogyan vészelje át az előttünk álló korszakot az a rend ember, aki ma él. A Regejáró Napok programjai kimondatlanul talán ebben is segítették a megjelenteket.

A Regejáró Napokra érkező vendégek és a helyben élők ugyanis nemcsak a hangfürdő, vagy éppen a gyógynövényes és csontkovácsoló sátrakban kerülhettek közelebb a Rend-hez, de a gyermekprogramok, különféle stílusú koncertek, kiállítások során is bőségesen kaphattak hasznos útmutatást. Mindez pedig történt felszabadult, örömteli légkörben, amit helyi és távolról jött érkezők együtt teremtettek. Mert minden mögött maga az Ember, s a Teremtő áll.

Nyitókép: Énlaki Unitárius Egyházközség 

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.