Nosztalgiázás a buzsáki búcsúban: ilyen volt a falusi ünnep ötven éve, és ilyen ma

Buzsák múltja és különlegessége

Buzsák a 13. században a Bő nemzetség birtoka volt, a 16. századtól délvidéki rácok által lakott falu, amelynek lakói a 19. század elejére elmagyarosodtak. Már ez is elegendő lenne különleges kulturális arculatának megértéséhez, ám az 1900-as években már leginkább kézműves kultúrájáról ismerhették a somogyi falut. 

A Balaton mocsaraitól három oldalról övezett község délszláv telepesei a magyarokhoz hasonló viseletkultúrával érkeztek a vidékre – ezt állapította meg Bél Mátyás magyar-szlovák származású evangélikus lelkész és polihisztor 1730-ban, a Nagyberek lakóiról szóló leírásában. Az ekkor még szerény öltözködési darabokról Malonyay Dezső már népművészeti terminusokban áradozik 1912-ben megjelent A magyar nép művészete című munkájában, ekképpen: „Somogynak a Balatonhoz közel eső részén az óriás Nagyberek szélén fekszik Tótszentpál, Varjaskér, Buzsák és Táska község, ahol a népies hímzőművészetnek talán legtöbb termékét találjuk.”

A ruhák és lakástextíliák, szőttesek díszítésein megjelenő buzsáki hímzés a magyar nyelvterület egyik különlegessége, Buzsák az egyetlen olyan település Magyarországon, ahol három különböző hímzéstechnika párhuzamosan teljesedett ki:

• a napraforgós, rozettás, sűrű kitöltéssel tervezett ún. „vézás” minta, amit kék és piros fonallal varrtak, elsősorban házi textíliákra;
• az úrihímzést idéző, sok színnel varrt indás, tulipános „boszorkányos” hímzés;
• a kivágott mintákkal készített buzsáki rátétes, az ún. „bécsis” hímzés. 

Ember Sándorné Kapitány Zsuzsa népi iparművész munkái

A 20. század első felében virágzó hímzéskultúra a viseletek sokszínűségét is magával hozta. Az ingujjakon, mellényeken, szoknya- és kötényszéleken egyaránt megjelennek a különböző motívumok és technikák, melyeket minden varró asszony a maga tervei alapján variált.

„Édesanyám sem mintakönyv szerint varrt, inkább mindig törte a fejét, hogy nehogy véletlenül olyant csináljon, amit már csinált más, még a mintaelhelyezésre is ügyelt, hogy egyedi legyen. Mondjuk azt sem szerette, ha róla másoltak” – mondja Ember Sándorné Kapitány Zsuzsa népi iparművész, aki édesanyjától tanult meg hímezni. Ő ma talán az egyetlen buzsáki hímzőasszony, aki a rátétest tudja még. 

A kézműves kultúra ihlette a falu egyik néptáncegyüttesének, a Buzsáki Boszorkányos Néptáncegyüttesnek a nevét. A táncosok rendszeresen fellépnek a település ünnepein, így a búcsúkon is. A helyi hímzéskultúra markáns jellemzői a táncosok viseletén is megmutatkoznak: vézás, rátétes és boszorkányos hímzéssel készült öltözeteket egyaránt látunk a színpadon. Fontosak ezek a közösségi alkalmak, ugyanis a századforduló óta a múlt főként a falu búcsús vásárában elevenedik meg.

Erre a vásárra látogattunk el vasárnap, hogy ízelítőt kapjunk a különleges kulturális sziget legnagyobb ünnepéből.

Buzsák 1791. szeptember 28-án felszentelt katolikus templomának Nagyboldogasszony búcsúját az augusztus 15-hez közelebb eső vasárnapon tartják. Az idősebbek még emlékeznek a 20. század második felében élénken élő hagyományokra. „Hazajöttek a rokonok, de jöttek más faluból is, sok nép volt olyankor. Felöltöztek viseletbe, és úgy vonultak a templomba. Ma már mindenki inkább csak otthon marad” – mondja Dörnyei Sándorné Irénke néni.

Egykor a készülés részeként a búcsú előtti héten kimeszelték a házakat és mindent kitakarítottak, úgy készültek a vendégek fogadására. A lakomához rendszerint állatokat vágtak, leginkább baromfit. Vasárnap aztán a délelőtti mise után a családok hazamentek ebédelni, majd délután kezdődött a vásári forgatag: viseletbe vonultak fel a faluban a fiatalok, térzenére táncoltak. Este a hagyományos búcsúbál következett.

A vásárban jellemzően kézművesek és körhintások várták a búcsúsokat, több utcára átnyúló sorokban kínálva portékájukat.

Mára ebből egy utcavégnyi vásár maradt csupán,

a programok nagy része pedig a faluház udvarán zajlik. Érdekes jelenség, hogy miközben a klasszikus búcsús forgatag részeként ismert népi játékokat eredetileg a legfiatalabbaknak szánták, ma már a búcsúba ellátogató családok közös programja egy-egy ügyességi játék kipróbálása és a különböző társasjátékok. Az idei buzsáki búcsúban is volt ringlis, gólyalábas, lengőteke, célbadobós játék, de az ügyesebbek a „körmönfonást” is gyakorolhatták, a logikai játékok kedvelői pedig golyós ügyességi játékokkal mérhették fel stratégiai képességeiket. 

Buzsák napjainkban

Buzsák mai arcát ismét a különböző nemzetiségek vegyülése határozza meg. A Balaton közelsége miatt már nemcsak az őshonos lakosok leszármazottai és a későbbi délszláv népek (horvátok és szlovének) lakják, de sok németországi áttelepülő is új otthonra lelt ezen a vidéken. Idén is legalább három különböző nyelvet lehetett hallani a vásári forgatagban, ami a helyiek magyarázata szerint annak köszönhető, hogy ismét sok a betelepülő a környéken. A régi gyakorlat, miszerint ilyenkor a családok is hazajönnek, még megmaradt, de ma leginkább külföldről érkeznek a nagyszülőket látogató fiatalok, sok esetben vegyesházasságból született unokákkal. Így a búcsú „soknyelvű”, nemzetközi eseménnyé vált.

A  régi búcsúknak már csak emléke él a faluban, bár kétségtelen, hogy a pandémia is hozzájárult a hagyományos rendezvények arculatának átformálásához az elmúlt három évben, valójában csak ráerősített egy már régóta zajló folyamatra. A búcsúk után megjelenő falunapok és az azokat is felülmúló fesztiválok fokozatosan alakították át a tradicionális búcsúk hajdani képét is. Leginkább azok az elemek képesek továbbélni a 19. század végén, 20. század elején virágzó búcsús kultúrából, amelyek a szórakoztatást és a reprezentációt szolgálják. A falusi búcsúk ritmusa ma a délutáni színpadi programok köré szerveződik, a népviselet is jobbára már csak a színpadon jelenik meg. 

Mindezt jól mutatja a sok-sok elérhető archív felvétel. 

50 éve még ilyen volt a buzsáki búcsú:

40 évvel ezelőtt sokkal élénkebb volt a buzsáki búcsú vásári forgataga:

Így vonultak a táncosok 10 évvel ezelőtt a buzsáki búcsúban:

Buzsák egész évben értékes látnivalókkal kecsegtető szeglete Somogynak és a balatoni tájnak. A kápolnási dűlőn látható román kori egyhajós, félköríves szentélyű temploma, a Fehér kápolna, melyet a 17. és 18. századokban is átépítettek, a Balaton déli részének egyik legjelentősebb műemléke.

A hímzéskultúrája mellett pásztorfaragásai és folklór hagyományairól híres településre leginkább azok az asszonyok és férfiak miatt érdemes ellátogatni, akik még ismerik a hajdani kézműves mesterségek titkait, a gazdag formavilágot és motívumkincset, valamint az eltanulható technikákat. Legnagyobb félelmünk ugyanis ezekkel a kulturális értékekkel kapcsolatban nem az, hogy tárgyi emlékeit elveszítjük, hanem, hogy az előállításukhoz, megőrzésükhöz szükséges tudás kopik ki a hétköznapokból.  

Fotók: Gáspár Kinga