Esterházy Pétert két kötete, a 2000-ben megjelent Harmonia caelestis és a 2002-ben kiadott Javított kiadás, valamint az e műveket övező heves viták miatt a kortárs magyar irodalomban szokatlanul széles olvasói réteg ismerte – de mire azok megszülettek, addigra ő már fenekestül felforgatta a kortárs magyar prózairodalmat.
Ez utóbbiról, mármint a fenekestül felforgatásról valószínűleg keveset tudtam akkor, amikor egyetlen alkalommal egy asztalnál ültem vele 2003-ban, a sárbogárdi könyvtárban. (Sárbogárd neve szinte azonnal meghívja Parti Nagy Lajost, aki Sárbogárdi Jolán alakjával beírta a kis mezőváros nevét az irodalomba, de itt most nem volt Parti Nagy, csak EP, hat-hét felnőtt, két párás szemű egyetemista, némi pogácsa és egy borzas kamaszlány, ez utóbbi voltam én.) Mit tudok én Esterházyról? Hogy lefegyverzően tudott beszélni. Most éppen hetvenegy éves lenne.
EP elbűvölő és megosztó személyiség volt, mestere annak, hogy elképesztő feszültségeket teremtsen a szövegeiben. Szikrázó, elegáns, burjánzó mondataiban, történetszövésében (vagy történetszabdalásában) életre-halálra játszott virtuóz tétmeccseket az egyre üresebbé, erkölcstelenebbé váló nyelvhasználattal szemben.
Márton László ezt írta róla 2019-ben az Alföldben: „Esterházy mintha Karl Kraus (és a vele nyelvszemléletileg rokonítható magyar szerzők, például Kosztolányi Dezső) nyelvvel kapcsolatos felismeréseit ültette volna át a szépprózába: ha a nyelvhasználat züllése összefügg az emberiesség pusztulásával, a szellemi és a polgári szabadság felszámolódásával, akkor az elbeszélői szabadság és méltóság is a nyelven keresztül állítható helyre.” EP végtelenül szabad volt: elegáns humorral lépett át a szövegeiben sötétlő tragikus mozzanatok felett. Ez az elegáns humor akkor sem hagyta ott, amikor kiderült, hogy betegsége gyógyíthatatlan, csak időt nyerni lehet vele szemben, háborút nem. Soha senki nem hozta olyan közel az olvasóhoz a hasnyálmirigyrák valószerűtlen valóságát, mint ő A bűnös illetve a Hasnyálmirigynapló című köteteiben. Nehéz és nagy szolgálat volt ez, mert a nyilvánosság figyelmét tartósan a daganatos betegekre irányította – azokra, akikről szeretjük elfordítani a tekintetünket, mert olyan nehéz nézni, látni, elviselni.
Esterházy Péter öt éve nincs velünk. Születésnapja, április 14. 2017 óta a magyar próza napja. Halála első évfordulójához közeledve, 2017. június 25-én avatták fel a róla elnevezett emlékparkot a Dél-Pesti Centrumkórház új onkológiai centruma mellett. Utóbbi létrejöttéhez az Esterházy család is jelentősen hozzájárult, akik azt kérték az elhunyt író tisztelőitől, hogy a temetésre szánt virágok árát a daganatos betegek rehabilitációját támogató alapítványnak juttassák el. Esterházy Péter és felesége, Gitta tizenötezer kötetes könyvtárát 2019. őszén ajándékozták a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, idén júniusban jelent meg a szerző műveinek jegyzéke. Aki még sosem olvasott Esterházyt, kezdje itt, az olvasói által válogatott, kedvenc idézetekkel.
Mit cifrázzam: piszkosul hiányzik.
Források: ITT, ITT és Márton László: Az a hang, in: Alföld 2018/9, 67–76
Ajánljuk még:
Hogy ne legyen paprikás a kedved: kvízezz!
Idézetek szerelmes versekből: felismered, melyiket ki írta? Kvízezz!
Illatokban élő emlékeink: használd tudatosan a szagokat, hogy emlékezhess!
„Részvétem a gyászolóknak” – mondjuk, de vajon tudjuk még, miben illenék részt vállalnunk?
Szerettünk elveszítésére nincsen „jó” időpont, azonban a karácsonyi ünnepkör, újév környékén mintha kiemelten nehéz volna gyászolni. Minden a szeretetről, a boldogságról, az újrakezdésről szól, ami különösképpen nehézzé teheti az ittmaradók napjait. Vajon belegondoltunk már egyszer is, hogy az ilyenkor rutinszerűen elmormogott „részvétem” formulával valójában mit is fejezünk ki a másik felé? A szavaknak ugyanis súlya és jelentése van, és egyáltalán nem mindegy, tudjuk-e, miben vállalunk részt.
