Mit cifrázzam: piszkosul hiányzik – öt éve ment el Esterházy Péter

Kult

Mit cifrázzam: piszkosul hiányzik – öt éve ment el Esterházy Péter

2016. július 14-én, 227 évvel a Bastille elfoglalása után épp a főszerkesztői szoba könyvespolcát pakoltam. Az a könyvespolc maga volt a szent állandóság, rajta méretes, jószerivel soha ki nem nyitott tiszteletpéldányok tucatjaival, évtizedek porával. A forgatott kötetek tagadhatatlanul nyomot hagytak rajtam: amikor kezet mostam, fekete könnyekként peregtek a vízcseppek a mosdókagylóba. Gyászos látvány volt. Akkor még nem tudtam, hogy Esterházy Péter azokban a percekben dokkolt át a túlvilágra. Ha tudtam volna, azt hiszem, az arcomon is fekete csíkot húzott volna a megrendülés.

Esterházy Pétert két kötete, a 2000-ben megjelent Harmonia caelestis és a 2002-ben kiadott Javított kiadás, valamint az e műveket övező heves viták miatt a kortárs magyar irodalomban szokatlanul széles olvasói réteg ismerte – de mire azok megszülettek, addigra ő már fenekestül felforgatta a kortárs magyar prózairodalmat.

Ez utóbbiról, mármint a fenekestül felforgatásról valószínűleg keveset tudtam akkor, amikor egyetlen alkalommal egy asztalnál ültem vele 2003-ban, a sárbogárdi könyvtárban. (Sárbogárd neve szinte azonnal meghívja Parti Nagy Lajost, aki Sárbogárdi Jolán alakjával beírta a kis mezőváros nevét az irodalomba, de itt most nem volt Parti Nagy, csak EP, hat-hét felnőtt, két párás szemű egyetemista, némi pogácsa és egy borzas kamaszlány, ez utóbbi voltam én.) Mit tudok én Esterházyról? Hogy lefegyverzően tudott beszélni. Most éppen hetvenegy éves lenne. 

EP elbűvölő és megosztó személyiség volt, mestere annak, hogy elképesztő feszültségeket teremtsen a szövegeiben. Szikrázó, elegáns, burjánzó mondataiban, történetszövésében (vagy történetszabdalásában) életre-halálra játszott virtuóz tétmeccseket az egyre üresebbé, erkölcstelenebbé váló nyelvhasználattal szemben.

Márton László ezt írta róla 2019-ben az Alföldben: „Esterházy mintha Karl Kraus (és a vele nyelvszemléletileg rokonítható magyar szerzők, például Kosztolányi Dezső) nyelvvel kapcsolatos felismeréseit ültette volna át a szépprózába: ha a nyelvhasználat züllése összefügg az emberiesség pusztulásával, a szellemi és a polgári szabadság felszámolódásával, akkor az elbeszélői szabadság és méltóság is a nyelven keresztül állítható helyre.” EP végtelenül szabad volt: elegáns humorral lépett át a szövegeiben sötétlő tragikus mozzanatok felett. Ez az elegáns humor akkor sem hagyta ott, amikor kiderült, hogy betegsége gyógyíthatatlan, csak időt nyerni lehet vele szemben, háborút nem. Soha senki nem hozta olyan közel az olvasóhoz a hasnyálmirigyrák valószerűtlen valóságát, mint ő A bűnös illetve a Hasnyálmirigynapló című köteteiben. Nehéz és nagy szolgálat volt ez, mert a nyilvánosság figyelmét tartósan a daganatos betegekre irányította – azokra, akikről szeretjük elfordítani a tekintetünket, mert olyan nehéz nézni, látni, elviselni.

Esterházy Péter öt éve nincs velünk. Születésnapja, április 14. 2017 óta a magyar próza napja. Halála első évfordulójához közeledve, 2017. június 25-én avatták fel a róla elnevezett emlékparkot a Dél-Pesti Centrumkórház új onkológiai centruma mellett. Utóbbi létrejöttéhez az Esterházy család is jelentősen hozzájárult, akik azt kérték az elhunyt író tisztelőitől, hogy a temetésre szánt virágok árát a daganatos betegek rehabilitációját támogató alapítványnak juttassák el. Esterházy Péter és felesége, Gitta tizenötezer kötetes könyvtárát 2019. őszén ajándékozták a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, idén júniusban jelent meg a szerző műveinek jegyzéke. Aki még sosem olvasott Esterházyt, kezdje itt, az olvasói által válogatott, kedvenc idézetekkel.

Mit cifrázzam: piszkosul hiányzik.

Források: ITT, ITT és Márton László: Az a hang, in: Alföld 2018/9, 67–76

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X