Megfricskázták a néptáncot, világsiker lett a jutalmuk – interjúnk a Fricska táncegyüttes vezetőjével

Mutasd a tenyered! Kíváncsi vagyok, hogy lehet bírni ezt a villámgyors és erőteljes csapkodást, amivel világrekorderek vagytok: 45 csapást és koppintást tudtok 1 másodperc alatt, egy tízessel fitymálva le Michael Flatley 35 koppantásos korábbi bravúrját.

Pontosan ezt kérdezte Erzsébet királynő is, Károly herceg 70. születésnapján bemutatott műsorunk után, hogy nem fáj-e a kezünk a sok csapkodástól. Valójában az átmeneti időszakokban szembetűnő, mennyire szétroncsolódik a kezünk, száraz időben szétnyílnak az ujjközepek. Persze, már nem annyira érezzük, nem fáj – kicsit olyan, mint a thai boxosoknál a láb, amivel hatéves koruk óta a bambusznádat rugdossák: már nem érzik a fájdalmat, megszokták. Mi is így vagyunk a csapásokkal, hiszen egész egyszerűen a néptáncos léthez hozzátartozik, hogy nem fáj a tenyerünk, ha csapkodunk vagy, ha tapsolunk. 

Fotó: Krisztics Barbara

Néptáncos bölcsőben születtetek a testvéreddel, Mátéval: édesapád a Jászság Népi Együttes alapítója, édesanyád pedig a Jászberényi Csángó Fesztivál születésénél is bábáskodott. Ti mióta néptáncoltok?

Nagyon repül az idő: én már huszonnégy éve. A Gödöllői Táncegyüttesben nőttünk fel, ott volt egy nagyon kedves mesterünk, Széphalmi Zoltán. És hát ő ilyen drákói szigorral nevelt minket egyébként. Nagyon rossz gyerekek voltunk hajdanán.

A néptánc viszont fegyelmez, tartást ad.

Hát persze, meg a bot is. Kampósbot, az nagyon tud még fegyelmezni, az csöndet tudott csinálni, amikor tényleg rossz gyerekek voltunk. A mesterünk, a Széphalmi Zoli, katona volt. Hozta ezt a szellemiséget, olyan volt a próbaterem, mint egy kis kaszárnya. Nagyon megfegyelmezett minket, és mi nagyon büszkék voltunk utána arra, amit kihozott belőlünk, hiszen bárhová elmentünk fesztiválokra, ahol más táncegyüttesekkel találkoztunk, tapasztaltuk, hogy szinte csak nálunk van síri csönd színpadbejárás alatt. Ez egy emblematikus alkalom, amin lemérheted, hogy a csapatok mennyire vannak egyben, mennyire figyelnek oda a vezetőjükre. Mindenkinek volt tizenöt perce, fél órája, hogy bejárja a színpadot, hogy aztán az előadáson minden a helyén legyen.

Hány éves voltál akkor?

Tíz körül lehetettem, amikor a Zolihoz kerültem és bármilyen kemény is volt, kitartottunk, mert kialakult nála egy nagyon erős brigád azáltal, hogy rengeteget követelt tőlünk. Aztán, amikor ott voltunk egy megmérettetésen, nagyon sokat is kaptunk. Tizennyolc éves korunkig rengeteget fejlődtünk, egy csomó versenyen ott voltunk, élveztük, láttuk a sok munka eredményét.

Fotó: Krisztics Barbara

Hogy lett ebből aztán Fricska Táncegyüttes?

Amikor már jól ment a tánc, úgy éreztük, hogy ez az, amiben a XXI. században meg tudjuk élni a magyarságunkat úgy őszintén, igazán. Emellett mindannyiunknak volt valami negatív tapasztalata az iskolában vagy szórakozóhelyen, de még a próbateremben is: egy alkalommal hip-hop-os lányok nyitottak ránk és kinevettek minket, amiért néptáncoltunk. Azért, tudod, tizennégy éves korodban eléggé bele tudnak lépni a lelkedbe egy ilyen gesztussal, de ott voltunk egymásnak, és ott volt nekünk a néptánc szeretete, és ez átsegített a nehéz időszakon.

Mégsem alapít minden néptáncos saját együttest a negatív élmények után.

Mi elkezdtünk gondolkodni azon, hogy miért van az, hogy mi iszonyatosan szeretünk valamit, azt gondoljuk róla, hogy mennyire király, és ezt mások lefitymálják. Nem értettük, miért nem értenek meg minket ezzel a tánccal. Ezért úgy döntöttünk, hogy kiválasztjuk a legdinamikusabb, a leggyorsabb táncokat a néptánc világából, és ezeket pár éven belül bemutatjuk a saját korosztályunknak. Tulajdonképpen ez volt a cél, hogy a korosztályunknak mutassuk meg azt, hogy ez azért nem olyan poros, idejétmúlt műfaj, mint azt sokan képzelik.

Így alapítottátok meg a négytagú fiúbandát?

Kezdetben egyébként hatan voltunk, úgy vágtunk neki: a Zalai Kamaratánc Fesztiválra alakultunk meg, ott mutatkoztunk be először és kaptunk is hideget-meleget.

Nem tudom elképzelni, hogy nem tetszett, amit mutattatok. Milyen visszajelzést kaptatok?

Szidást, hogy így nem szabad táncolni, ilyen erősen, mert ez nem néptánc. Ott nem igazán látták bennünk a fantáziát, ha lehet ilyet mondani. Aztán jöttek egymás után a visszautasítások elég keményen a szakma részéről.

A táncszakma vagy a néptáncszakma marasztalt el?

Ahhoz egy kicsit kicsik voltunk még, hogy értsük az egész táncvilágot, és nem voltunk táncosok, nem tanultunk a Táncművészeti Főiskolán. Amatőrök voltunk, tehát, mi hobbiból kezdtünk el táncolgatni, és aztán végül ez lett belőle.

Fotó: Krisztics Barbara

Rengeteg rangos fellépés követte egymást, komoly nemzetközi sikeretek volt, ami nemcsak azért értékes, mert van egy magyar világrekord, hanem, mert Magyarország és a magyar néptánc hírét sok helyre elvittétek. Főként pedig az a fizikai teljesítmény és az a ritmushangzás lenyűgöző, amire kapkodjátok kezetek-lábatok. Hogy lett ebből egyébként aztán rekord?

Már majdnem felszámoltuk a csapatot 2014-ben, amikor még egy utolsó produkciót szerettünk volna búcsúzásként. Ekkor anyukánk azt mondta, hogy van ez a Michael Flatley, miért nem próbáltok meg valami ilyesmit, amiből akár rekord is kisülhet. Végül, amikor meglett a rekord, nagyon jó érzés volt, nagyon jól éreztük magunkat. Az volt az első olyan alkalom, hogy például az egyetemi csoporttársaim írtak, hogy mennyire jó volt látni, és hogy gratulálunk. Végül úgy döntöttünk, hogy nyomjuk tovább.

Milyen változást hozott számotokra a nemzetközi siker?

Hornyák István mentorált minket a továbbiakban. Ő egyébként a Groovehouse és a Hooligans klipjeit csinálta: most is klipes, valamint kosztüm designer, azóta is ő készíti a ruháinkat. Ő mondta, hogy figyeljetek, itt van ez a Britain’s Got Talent, miért nem mentek ki? Pont akkor nyertek a magyarok egyébként az árnyékszínházzal. Úgy voltunk vele, hogy veszíteni valónk nincsen, hiszen odakinn nem ismer senki minket. Heti húsz-huszonöt órát gyakoroltuk a produkciót, nem szerettünk volna leégni. Utána azért nehéz volt feldolgozni azt a sikert.

Ez mit jelent? Nyomasztó volt, hogy ezután már csak jobbat szabad mutatni?

Nemcsak ez, hanem, hogy például pár hónapig az utcán is felismertek, hiszen a videónkat szerintem majdnem mindenki látta itthonról valamilyen formában. Ha most azt mondom, hogy Fricska, nem biztos, hogy tudják, mi az, de, ha azt mondom, hogy az a három fekete trikós srác a Britain’s Got Talent-ből, akkor tudják, kik vagyunk. Akkor hárman voltunk.

Fotó: Krisztics Barbara

Legutoljára, az Udvari Kamaraszínház Tizenkilenc című darabjának a végén láttalak benneteket táncolni, színészekkel együtt. Érdekes volt látni a profi táncosokat és a színészeket egy ritmusra mozogni.

Igen, ez Andrási Attila író és rendező koncepciója volt: látta tőlünk az acapella legényest és szeretett volna valami hasonlót beépíteni a darabba. Nagyon érdekes munka volt, gyorsan megtanulták a színészek, de komoly vállalás volt ez részükről. Volt közöttük olyan is, aki sosem táncolt még néptáncot és nagyon ügyesen ráérzett a figurákra annak ellenére, hogy nem volt zene, amiben ráléphetett volna a ritmusra. Teljesen más zenére táncolni és sokkal nehezebb, ha te magadnak csinálod a ritmust, csapásokkal.

Nem kellett visszafognotok magatokat?

Nem, én például inkább arra koncentráltam, hogy rájuk nézzek, segítsem, bátorítsam a mellettem táncoló színészt, hogy oldódjon föl, hiszen sokkal nehezebb dolga van olyasmiben, amit csak most tanult meg egy három hónapos gyorstalpalóval, míg én már huszonnégy éve ezt csinálom.

Önállóan is tanítjátok már a táncot: működik a Fricska Ritmus Akadémia is.

A testvérem, Máté tudna erről nagyon sokat beszélni, mert ő tanít. A ritmuskészség fejlesztésére jött létre ez az iskola, és most már elhívták egy foci táborba is, mert a fociban is nagyon sokat számít, hogy mennyire érzed a ritmust.

Miben gondolkodtok a továbbiakban? Mi az álom?

Szerintem az egész munkánknak arra kell kifutnia, hogy tovább tudjuk adni azt, amit megtanultunk. Még bőven van időnk, de öt év múlva már kelleni fog az új generáció.

Ez mit jelent, életkorban meddig lehet ezt bírni?

Úgy harmincöt éves korig szerintem.

Gondolom, van egy csomó olyan kreatív ötlet, ami jelenleg is motoszkál bennetek.

Elindult már egy óriási újítás: Máté kezdte, én mindig próbáltam lebeszélni róla, de hál’Istennek nem sikerült. Ő olyan, hogy meghallgat egy pop dalt vagy bármilyen zenét és felépíti a ritmusát csapással. Annyira jól csinálja, hogy a karantén alatt egy kis versenyt is indított belőle az oldalunkon, hogy ki az, aki először kitalálja azt a számot a csapások meg a fogások után.

Én azon ámuldoztam, amikor egymásra épülő improvizációt játszottatok: az utolsó figurát megismételve kellett folytatnotok a táncot. Ezt nagyon nehéz megcsinálni.

Hú, az három és fél óra volt, közben háromszor összevesztünk, és majdnem abbahagytuk, annyira nehéz volt. Pedig azért Mátéval húsz éve együtt táncolunk, ismerjük egymás mozdulatait, stílusát, mégis nehéz volt végigcsinálni.

 

Most négyen vagytok a Fricskában Popovics Márkkal, Szabó Dániellel és Mátéval együtt. Hogy alakult ki a csapat?

2019-ben volt egy váltás nálunk, akkor kibővültünk négy főre.

Hogy néz ki nálatok egy próba?

Metronómra gyakorolunk. A dobosoktól vettük ezt a technikát. Egyébként annak idején a Talamba Együttes tagjaival beszéltünk erről, és ők mondták még az első rekordnál, hogy próbáljuk meg. Aztán van egy negyvenöt perces gyakorlatsorunk, amit végignyomunk. Azért ezt megelőzi egy tizenöt perces bemelegítés.

Ehhez a fizikai teljesítményhez nem is elég a puszta gyakorlás, úgy sejtem, sportoltok is.

Dani profi táncos, ő rengeteget táncol, ami nagyon kemény sport önmagában is, de például spárgázik is: Jean-Claude Van Damme spárgáját ő is megcsinálja székeken. Márk focizik és személyi edző is, Máté a táncot tanítja, én elég sokat futok és öt éve thai boxolok.

A Fricska produkciói nemcsak a gyors ritmus miatt bravúrosak, hanem az újításaitok miatt is. Valóban képesek vagytok megfricskázni még a népzenét is.

2019-ben volt a nagy műsorunk, ott elkezdtünk légtornázni, kifejlesztettünk egy új néptáncstílust: levegőben néptáncolunk, a hammock nevű anyagon, de egyébként megtanultuk mellette a tissue-t is, amiben a mennyezetről aláhulló kelmébe csavarodva táncol a légtornász, akár fejjel lefelé is. Emellett csináltattam hat új zenét is crossover stílusban: ez tulajdonképpen népzene, elektromos gitárral feldolgozva. Az autentikus figurákon azonban nem változtatunk. Kallós Zoli bácsi, Kossuth-díjas néprajzkutató és családi barátunk volt ránk nagyon nagy hatással: ő mondta mindig, hogy akkor változtass valamin, hogyha jobban csinálsz, mint az eredeti. És ez nagyon fontos egyébként, mert a néptánc nagyon jó, tehát csak akkor nyúlj hozzá, akkor változtass rajta, ha tényleg valami hozzáadott értéket tudsz mellé tenni.