Informatikus szervezi Budapest egyik legpörgősebb buliját – riportunk az Aranyszeg Táncházból

Kult

Informatikus szervezi Budapest egyik legpörgősebb buliját – riportunk az Aranyszeg Táncházból

Péntekenként, amikor a hétvégének nemcsak az ígéretét érezzük már, de délutánra ki is tör a weekend-láz, két választási lehetősége van az embernek: vagy leroskad otthon, és intenzíven rákapcsol a munka utáni semmittevésre, vagy ritmust vált, és felöltve táncos cipellőit, az Aranyszeg Táncházban ropja éjfélig. Mi ez utóbbit választottuk az idei első pénteken, és nem bántuk meg. Szentirmai Gergely, az Aranyszeg alapítója, Dömötör Kata és Szimandel Károly néptánctanárok mellett a Magyarok Háza földszinti csarnokát megtöltő alkalmi táncospárok is visszaigazolták: jól döntöttünk. Végre egy belvárosi néptáncklub, ahová emberi időben, péntek este lehet kiszabadulni mulatni!

Jó helyen van, jó időben, minden héten változatos, jó zenével, kiváló társaságban: kell ennél több ahhoz, hogy egy táncház függőséget okozzon? A koronavírus előtti időkben még Szentirmai Gergely sem sejthette, hogy ami számára hobbiként indul a Semmelweis utca 1. szám alatt, az nemsokára fiatalok, középkorúak és sokat látott néptáncrajongók kedvenc pénteki időtöltése lesz. Mert mégiscsak Gergelyen múlt elsősorban, hogy ez a kezdeményezés szárba szökött és tarol a fővárosiak körében azóta is.

Nem mondhatnánk klasszikus népzenészi pályának azt az utat, amit Gergő bejárt,

míg informatikusból táncházszervező lett.

„Tizenkét éves koromban kezdett el érdekelni a zene, azóta szenvedélyem az elektronikus zene, de legfőképp a minimál-techno. Az az érdekes ebben a műfajban, hogy bár mindenki számára ugyanaz a zene szól, a techno nyers, őszinte zakatolása mégis egyénenként más-más gondolatokat ébreszt. Később Pick Robival elindítottuk a Muzsikus Rádiót, és nagyjából 12 évig együtt üzemeltettük, ami magyar jazzt és világzenét játszott az interneten, mellette pedig elkezdtem több hangszeren is tanulni: zongorán, gitáron, kongán és minimál-techo DJ-ként is felléptem. A népzene később érkezett az életembe, eleinte csak annyit tudtam róla, amennyit általános iskolai énekórán tanítottak nekünk; az pedig pont a kedvemet nem hozta meg hozzá” – mondja Gergő, és a történetnek még nincs vége, hiszen mint kiderült, a népzene és a néptánc iránti szerelem is igazi szerelemmel kezdődött.

„Bizonyos értelemben klasszikus történet; minden a nőkkel kezdődik. Olyan harminc lehettem, otthonról dolgoztam, pont nem volt párkapcsolatom, és kevés lehetőség volt az ismerkedésre. Egyik barátom, Víg Robi javasolta, aki a Műegyetem Schönherz Kollégiumában futó – amúgy nagyon sikeres – havi rendszerességű Parkett Klub szervezője volt, hogy érdemes lenne eljönnöm. Itt minden hónapban más stílusú zene volt, és az este egy rövid gyorstalpaló oktatással kezdődött, amit utána már rögvest lehetett is kamatoztatni. Az egyik ilyen esten kerültem kapcsolatba a néptánccal, később tanfolyamra is elkezdtem járni, sok néptánctáborba is eljutottam, ami azt gondolom, ennek a műfajnak a csúcsa. A nagybőgőzés pedig már két év táncolás után adta magát. Végül a feleségemet is a népzenének köszönhetően ismertem meg, bár ebben is van egy csavar; egy moldvai népzenét játszó együttesben doboltam, és miközben egyik fellépésről mentünk a másikra, egy igen csinos szempár nézett ki a Nyugatiban álló vonat ablakából. Bevallom, van némi részem abban, hogy pont mellé huppant le a banda az amúgy tök üres vonaton. Az évek során eljutottam arra a szintre a bőgővel, hogy szerettem volna valahol zenélni, de nem vagyok az a típus, hogy állandóan bekunyeráljam magam egy bandába; már nyáron elhatároztam, hogy összehozok egy új helyet. Mivel több népzenész van, mint táncház, más zenészek is küzdenek ezzel a problémával, és nagy kincs, ha valahová be lehet állni, ahol szívesen látják az embert. Éppen ezért formálódott ilyenre az Aranyszeg; egy befogadó helyet szerettünk volna teremteni, amit mindenki magáénak érezhet, és ami a nyári népzenei táborok hangulatát idézi” – avat be Gergő.

Az Aranyszeg ugyanis nemcsak a műkedvelő táncosok miatt vegyes és érdekes társaság, hanem a zenei koncepció okán is: a klasszikus táncházaktól eltérően itt minden pénteken más-más prímással zenél a banda tánctanítást követően. Sőt, ha valaki előre jelzi, hogy hangszerrel érkezik, akár zenélni is beállhat. Az Aranyszegben ennek okán megunhatatlan a repertoár – és amikor beindul a pörgés, minden szék felszabadul, a táncparketten viszont egy talpalatnyi hely sem marad. Gergely pedig mai napig kettős életet él: „civilben” informatikus, de péntek este táncházvezető, bandatag és remek beszélgetőtárs bárki számára, aki betéved a színes forgatagba. 

Szentirmai Gergely – Fotó: Roggs Fényképészet

A táncházat ugyanakkor végső formájában a véletlen szülte – ha egyáltalán léteznek véletlenek.

„2021 nyarán felhívott egy prímás barátom, Hrúz Marci, aki brácsázik is, hogy nincs-e kedvem kimenni utcazenélni: ki is mentünk a Deák-térre. Varga Marci volt a prímás, Hrúz Marci volt a brácsás, én meg bőgőztem, majd egy jó fél óra múlva odajöttek a rendőrök, és kérték a területfoglalási engedélyünket, mi pedig azt sem tudtuk, hogy az micsoda, nyilván nem volt nálunk ilyesmi. Persze megkértek, hogy csomagoljunk, mi pedig elkezdtünk tanakodni, hogyan tovább.  Csütörtök este 7 óra tájban történt mindez. Javasoltam, hogy menjünk át a Nyugati-térre: más kerület, más rendőrök. Át is mentünk, és odajött hozzánk egy hölgy, aki mondta, hogy tud egy helyet, ahová érdemes lenne táncházat alapítani. Így kerültünk ide, a Magyarok Házába, és kezdtük el a táncházat Hrúz Marcival prímásként – hiszen ez a fő hangszere –, és Erőss Barnabás brácsással, akivel a mai napig is együtt muzsikálunk. 2022 novemberében csatlakozott hozzánk két befutott zenekar is, így minden este két zenekar van, egyik héten az Erdőfű zenekarral, másik héten a Kalász bandával együtt visszük a táncházat. Együttes erővel még szélesebb néptáncos réteget tudunk megszólítani” – mondja Szentirmai Gergely.

Az Aranyszegben, mint minden más rétegműfajban, van egy „kemény mag”, egy „alapító törzsközönség”, akik nagyjából harmincadmagukkal adják meg a péntek esti alaphangulatot. Hozzájuk csatlakoznak a többiek, a legkülönbözőbb életkorú, tánctudású és szakmájú néptánckedvelők, jó százan.

Az este tánctanítással kezdődik. Szerencsénkre a magyar nyelvterület néptánckincse olyan gazdag, hogy szinte mindenkinek lehet még újat mondani, a profik is tudnak még tanulni, ráadásul az Aranyszegben félévente más táncot vesznek elő. Könnyű ez, hiszen Magyarországon a folkloristák – világviszonylatban is egyedülálló módon – összegyűjtötték a néptáncanyagot, és archívumi kópiákról minden táncunk visszatanulható.

Dömötör Kata a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes művésze, az Aranyszegben ő oktatja a női táncok figuráit. „Táncdialektusok szerint tanítjuk a táncokat, most éppen bonchidai van soron. Én ebbe születtem bele, a szüleim és a nagynéném is táncosok, világéletemben táncoltam, el sem tudnám képzelni, hogy nem tanítok. Akinek viszont a nulláról kell kezdenie, annak nincs könnyű dolga. Számomra mindig jó érzés látni, ha megértik, amit elmagyarázok, és utána le is tudják követni a táncban” – mondja Kata, akinek alkalmi oktatópartnere Szimandel Károly ugyan nem otthonról hozza a néptánc szeretetét, de ma már képzett néptánctanár.

Emlékezetes jelenség: a viseletet pödört bajusszal és honfoglalás-kori frizurával hordja.  Őt a terepmunka tette profi táncossá. „Volt egy nagyon jó tanárom, Vörös Árpád, aki a terep szeretetére nevelt. Van egy másik szakmám is, asztalos vagyok, de akként sosem dolgoztam, mert beleszerettem a táncba, és most már a Szegedi Egyetemre járok, táncantropológiát tanulok. A színpad sosem vonzott igazán, engem az a közeg érdekelt, ahonnan a tánc jön, és ma is ez foglalkoztat. Mindenki azon siránkozik, hogy az öregek nem táncolnak már, mert kiöregedtek, de jönnek fel a fiatalabbak, nekik is vannak táncaik, az is értékes” – mondja Károly, és ezúttal nem a bajszán pördít, hanem Katát viszi táncba, szigorúan az oktatás kedvéért.

Dömötör Kata és Szimandel Károly – Fotó: Roggs Fényképészet

A beszélgetés érdekében kiléptünk kicsit a tánctérből, de miután lekanyarítottuk a végét, visszatértünk a forgatagba. Addigra sokadjára fáradtak el a táncosok, és a hangulaton érződött, hogy ez az este sem veszett kárba az Aranyszegben.

Ha nyomós okot találnátok, miért ne menjetek pénteken este ti is a Semmelweis utca 1-be, nálam kell jelentkezni – segítek kigyógyulni belőle. Ha komoly alibitek nincs, nosza: fel a szoknyát és a topánkát! A legényeknek még kalap sem szükséges, csak egy jó, strapabíró cipő meg a jókedvetek! A többiről Szentirmai Gergő, a tánctanárok és a bandák gondoskodnak.

Vigyázat, függőséget okoz!

Ajánljuk még:

Fenékbe rúgott bennünket a kultúra – 50 éves a magyarországi táncházmozgalom

1971-ben karácsony másnapján egy Trabant indult el Magyarországról Erdélybe. Az úticél a mezőségi Szék nevű zsákfalu volt, ahová Novák Ferenc (későbbi Kossuth-díjas koreográfus, rendező) meghívására érkezett egy szűk társaság néptáncot gyűjteni. A csapat tagjai voltak Lelkes Lajos táncos-koreográfus, Korniss Péter (Kossuth-díjas, és Pulitzer emlékdíjas fotográfus), Foltin Jolán (koreográfus-rendező, a nemzet művésze, 2019-ben elhunyt) és Stoller Antal Huba (koreográfus) is. A társaság az újévet is Erdélyben töltötte, ellátogatott Széken Kali néni táncházába. A korábban próbatermekhez és színpadokhoz szokott táncosokban kitörölhetetlen nyomot hagyott az, amit ott láttak. Olyannyira, hogy elhatározták ők is megcsinálják ezt Budapesten.

 

Már követem az oldalt

X