Ilyen érzés, ha bevesznek egy ötszáz fős rockzenekarba

Kult

Ilyen érzés, ha bevesznek egy ötszáz fős rockzenekarba

Lehet családi program ötvenévesen is a rock’n’roll, csak be kell tartani néhány szabályt. Egy nappal korábban kell érkezni a koncert helyszínére, kialudva, kiadós reggeli után kell menni a soundcheck-re, és óvatosan kell bánni a sörökkel. És csak élvezni a közös zenélést. Igen: I CAN get satisfaction…

 

Kicsit szabadkoztam, mint a szűzleány, amikor először ajánlották a szervezők a CityRocks Hungaryt, aminek az a lényege, hogy több száz zenész (gitárosok, dobosok, énekesek, basszusgitárosok) egyszerre ad elő jól ismert dalokat. Holott régi zenésztársaim találták ki, ráadásul szülővárosomban debütáltak, így jött valami olcsó kifogás, és ki is hagytam a Dóm téri bulit. Akkor háromszázan zenéltek együtt. Már másnap, amikor a facebookon nézegettem a képeket rájöttem, nincs is annál rosszabb, mint amikor kihagysz valami megismételhetetlent. Igen, ‘86-ban valami csajozás miatt lemondtam a budapesti Queen koncertet, pedig lett volna rá jegyem. Akkor meg voltam arról győződve, hogy majd elmegyek a következőre. Hát nem így lett.

Szóval a második rendezvényre, a kecskemétire már tavasszal jelentkeztem, minden létező analóg és digitális alapú naptáramba bevéstem az időpontot esőnappal együtt, kétszer is aláhúzva.

Foglaltam szállást, elhívtam fehérvári barátaimat, és olyan hévvel kezdtem el gyakorolni a 12 nótát, mint amikor az első gimis fellépésemre készültem.

Igaz akkor még dús Bundesliga-séróm volt, most inkább kopasz vagyok, de nagyjából ennyi csak a különbség.

Már hetekkel a koncert előtt felkerültek az internetre az oktatóvideók, és én is bekerültem abba a virtuális bandába, amelynek tagjai szabadidejüket a műsorra áldozták. Dobosok, gitárosok basszerosok és énekesek az ország minden tájáról, több mint ötszázan. Azért az már nagy zenekar... amikor elkezdtem muzsikálni, ennyi embert találkozni sem engedtek a hatóságok, nemhogy zenélni.

A koncert napján már a szállodai reggelinél megtörtént az első ismerkedés, egy debreceni bőgős sráccal osztottuk az észt és a harmóniákat a rántotta mellett. Nem tartott tovább az egész tizenöt percnél, kávéval együtt, mégis úgy keltünk fel, mintha végigturnéztuk volna közösen a nyolcvanas éveket.

Igen a jó zenék többsége akkor íródott. Lehet, hogy csak hazabeszélek, de szerintem csak akkor lehet alkotni, amikor szól valamiről a világ. Csak az inspirációk idején tudnak kibontakozni a művészek, legyen az bármilyen ágazat.

A reggelihez hasonlóan a műsort és a nóták sorrendjét is készen kaptuk a szervezőktől, éppen csak ízesíteni tudtunk rajta egy keveset. Ötszáz ember az bizony ötszáz ízlés, persze nekem sem tetszett az összes dal, és bevallom volt olyan magyar előadó dala is a setlisten, akiről azt sem tudtam, hogy létezik. A Metallica Enter Sandmanje és a Lenny Kravitz nóta persze ütött, mint mindig, de az újak között is találtam egy-két vállalható stadion dalt. A Depeche Mode viszont egyszerűen nem képes megérinteni, és ez maradjon is így örökre. Becsületemre legyen mondva tisztességgel eljátszottam az összest, még egy kis „stenk”-et is beleadtam. Aki nem tudja mit jelent ez, annak ajánlom, hogy nagyon gyorsan kezdjen el zenélni. A dobosok beállása, azaz a hangrendszer beállítása azonban nagyon is megfogott, van abban valami elemi brutalitás, ahogy százan egyszerre ütik a kettő-négyet.

Volt itt kérem minden, ami tényleg rock’n’roll”, csöves erőlködők, durva 300 wattos ládák, dupla lábgép, egyre több húros gitárok, és „Oh yeah!”, még csajok is jöttek énekelni. Valódi találkozás volt ez, zenei agóra, régi-új ismerősök, örök barátságok szülőhelye lett a színpaddá alakított nézőtér, ahol egyszerre kellett játszani és tapsolni.

A kecskeméti zenei flashmobot majdnem elmosta az eső, az eredetileg kiírt délután hármas kezdésből fél hat lett, a nézők viszont nem tágítottak, a zenészekkel együtt várták, hogy lekerülhessenek a takarófóliák a hangszerekről. Volt hatéves és hatvanhat éves zenésztársam is. Nemhiába, a zene társasjáték. Ha érdekel valakit, az idei közös zenélést Dunaújvárosban rendezik majd. Addig is a kecskeméti CityRockról ITT láthatsz néhány ütős videót!

 

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.