Hányféleképp mondjam el magyarul, hogy esik az eső?

Egy teljesen hétköznapi jelenség is izgalmas játékká válhat a magyar nyelvben éppen annak hatalmas szókincse miatt. Már azzal szórakoztathatjuk magunkat, ahány módon vagyunk képesek leírni, átadni egy-egy információt. Hogy értsétek, mire gondolok: nézzük egy teljesen hétköznapi, már-már közönséges dolgot, egy bárki számára ismert, átlag jelenséget. Mondjuk azt, hogy

„esik az eső”.

Most ugyan éppen nem esik, és ezt egyébként igen fájlaljuk. A gazdák nagyobb része már attól is boldog lenne, ha egy pillanatra eleredne az eső. Ha megcsillanna néhány vízcsepp a fűszálakon vagy a bokrok levelein. Mert csapadékra szomjas a természet, inná magába azt a föld, mint szivacs a vizet.

Szárazság idején a futó zápornak is örülünk, de néha már annak is, ha elfelhősödik az ég, ha a felhők esőt ígérnek. Annak is, amikor csak lóg az eső lába, de igazán annak, amikor beborul, sötét fellegek jelennek meg az égbolton, és már számíthatunk arra, hogy egy-kettőre hullani fog az égi áldás. Tudjuk ilyenkor: kopogni fognak a tetőn az esőcseppek, megverik a cserepet, dobol majd az eresz.

Néha persze aránytalanul sok eső hullik, mert nem cseperészik csupán az égalja. Ilyenkor olyannyira bőséges áradással érkezik a várva várt nedvesség, hogy még a vakondokat is kimossa a földből.

De száraz idő van most, ki vagyunk éhezve az égi áldásra: jöhet zivatar is, ami tényleg más, mint a feljebb említett zápor. Előbbi csak egy rövidebb ideig tartó ajándék, olyan, ami éppen csak meghinti vízzel a növényeket, lemossa a port a virágok leveleiről, meg a kocsik tetejéről. A zivatar is sebesen érkezik, de nagyobb erővel csap le a vidékre és hosszabb ideig fürdeti a természetet. Biztosan megmossa a fák lombkoronás fejét és néha oda is csap nekik. Amikor zivatar csap le ránk, akkor döröghet az ég, villámok érkezhetnek, és akkor tényleg van riadalom, égzengés, mert félő, hogy pont oda csap le az istennyila, ahova nem kéne.

Amikor aztán elvonul az égi háború, és kivillantja mosolyát a Nap, békés, esőmentes bárányfelhők kúszhatnak az égre, ott legelésznek azok egészen addig, amíg egy újabb felhőszakadás meg nem repeszti az eget. Ömlik akkor a víz, mintha dézsából öntenék.

Biztosan veri az ördög a feleségét olykor, azért a nagy égszakadás, földindulás.

Néha persze csak ijesztget az idő, csak ígérgeti az esőt, de nem nyílnak meg az ég csatornái. Nem ad zuhét az ég, nem csap csinnadrattát, nem muzsikál a szél az esőcseppek meg a fák ágai között. Nem lesz loccsanó. Nem növel pocsolyát a víz, nem itatja meg a földet, nem jön nagy, esővel terhes fergeteg sem.

Nem lesz egy csepp, meg tíz, nem szitál, szemetel, locsog meg nem permetez az eső. Nem zubog, nem szakad és nem is záporozik.

Talán csak egy kicsit csepereg, éppen csak annyira, hogy eláztassa a teregetést, és olyankor aztán lehet szidni az esőt. Számtalan formában. Pedig nem történt más, mint eső hullt a földre, csak megpettyezte a ruhát. Olyan kevéske csurrant, hogy még esernyőt se kellett nyitni hozzá. Nem úgy, mint amikor csak úgy zúdul az ég ezüstje a földre.