Gyógyító játszótereket tervez és közben házassági krízisekről mesél – interjúnk Kő Boldizsárral

Kult

Gyógyító játszótereket tervez és közben házassági krízisekről mesél – interjúnk Kő Boldizsárral

Balatonföldvár, Szentendre, Nagycenk, Visegrád, Budapest – csak néhány település, ahol Kő Boldizsárral és fantasztikus játszótereivel találkozhatunk. A 3D-s mesekönyvként működő terek igazi szabadságot adnak szülőknek, gyerekeknek, és mint kiderült, az alkotónak is. Kő Boldizsárral most nemcsak művészetekről, de családi háttérről, házasságbeli krízisekről, alkoholizmusról és gyerekvállalásról is beszélgettünk.

Hogyan emlékszik a szüleire, a gyerekkorára?

Csodálatos gyerekkort tudhatok a magaménak. Szüleim mindketten művészek, abban nőttem fel, hogy folyamatosan dolgoznak valamin, az alkotás bűvkörében élnek. Nagyobb koromban bevontak a munkába, például mintázhattam sárkányt, festhettem. Megállás nélkül biztattak. Sokan fájóan emlegetik, hogy kevés megerősítést kaptak a szüleiktől, ez nálunk fordítva volt: bármit csináltam, édesapa elismert, támogatott. Ötéves voltam, amikor egy reggelen a letört késnek ott maradt a nyele. Azt én összedugtam egy másik késsel, így alkottam egy használhatatlan kést, azzal játszottam. Apa meglátta, és azt mondta, hogy ez fantasztikus, szoborhoz fogható. Majd fogta, bevitte a műterembe, és egy héten belül egy posztamensen láttam viszont. Örömmel jelenthetem, a mai napig megvan. Aztán biológusnak készültem, édesapa mellettem állt, nem erőltette, hogy művész legyek. Ő nem tett különbséget munka és munka között. Kaposváron, a mezőgazdasági főiskolán végeztem a tanulmányaim, hosszú évek után találtam meg az alkotást, mint végezhető tevékenységet, a szüleim rendkívül nagy örömmel fogadták a döntésem. Türelmesen kivárták, hogy a tiszteletköröket lefussam.

Izgatta az egészséges verseny, hogy jobb legyen, mint ők?  

Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen. Befolyásolt a választásban, hogy egészen mást akarok, mint a szüleim. A rivalizálás benne van az emberben, önkéntelenül összehasonlítottam magam velük, az ő munkásságukat a sajátommal. Azt éreztem, sokat kell tennem azért, hogy a szintjükre eljuthassak. A szüleim éjjel-nappal művészek voltak, az édesapa és édesanya diktálta munkatempóhoz felzárkózás motivált.

A gyereknevelést nem befolyásolta negatívan az éjjel-nappal művészet?

Nem volt meg az a fajta rendezett háttér, mint az iskolában a többi gyereknek, például nem egyszer megtörtént, hogy nem találtuk meg az úttörőnyakkendőmet. De a gyerekkorom senkiével nem cserélném fel.

ko-boldizsar-interju

 Fotó: Németh Róbert

Hamar felbukkant a családalapítás terve a horizonton, vagy valahogy ez is kerülőutakon jött el az életében?

A gyerekvállalás nagy vágyam volt. Azt láttam otthon, nekem az volt a természetes, hogy nevelhető a gyerek úgy, hogy az ember szabad és jókedvű, és nem azzal tölti a napjai nagy részét, hogy kesereg vagy szorong. A művészekre jellemző életforma soha nem egyszerű, nincs munkaidő és rendszeres fizetés. Én egy olyan modellt tapasztaltam meg, hogy noha nem midig volt pénzünk, de a jókedvünk töretlen volt. Sok barátomon látom, hogy olyan negatív csomaggal érkezik, amely nehezíti, hogy ebből a gyanakvásból kijöjjön. Felnőttként elváltak a szüleim, viszont mindketten találtak egy nagyon szeretetreméltó párt, én pedig megtapasztaltam, hogy egy válás nem a világ vége.

A válást követően jóban maradtak a szülei?

Igen. Meg kell hagyni, édesanya nehezen engedte el édesapát. Nem túlzás, édesapám a világ összes díját megkapta, édesanya érdemei ellenére nem részesült díjban, nem volt olyan személyiség, nem barátkozott, nem ismerkedett, nem kereste a díjakról döntő kuratóriumi tagok társaságát. Amikor édesapa megkapta az egyik díját, a díjért járó összeg felét anyának mindig elküldte. Az volt az álláspontja, hogy igaz, hogy ő kapta a díjat, de együtt érdemelték ki. Édesapa új társa is támogatta ebben. Élete utolsó tíz évében édesanya nagy anyagi biztonságban élhetett.

ko-boldizsar-interju

  Fotó: Németh Róbert

Súlyos nehézség akadt a gyerekvállalásban?

Azt a természetét az életnek nem kerülhettük el, amely abból fakadt, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Nagyon sok nehézségen estünk át, példának hozhatom fel, hogy megéltük a válásközeli állapotot egészen korán. Végeztem az egyetemi tanulmányaim, megszülettek a gyermekeink, Csikó és Ábel, belevágtunk a házépítésbe, az ego különböző kitüremkedései stresszes helyzetet teremtettek, és

rákaptam az önvigasztalásra: öt-hat éven át naponta ittam.

A házasságom megingott, mindennapivá váltak a veszekedések, magával ragadott az örvény. A feleségem ösztönzésére elmentem Dömösre, a Magyar Kékkereszt Egyesület – Református Iszákosmentő Misszió intézményébe, ahol imádkozással teltek a napok. Hajléktalan emberekkel voltam összezárva, nagyon kemény sorsokat ismertem meg, megláttam, hova vezetne az utam. Rettenetes megrázkódtatás ért, majd egy iszonyatosan erős Istenhit költözött belém. Megélhettem, hogy én azért nem iszom, mert szerelmes vagyok a Jóistenbe. Hirtelen minden tiszta és egyértelmű lett. Ennek huszonöt éve, azóta egy korty alkoholt nem ittam.

Egyszerűt kérdezek: mi a jó házasság titka?

A házasság nem hagyható magára. Olyan, mint egy közösen rakott tábortűz, táplálni kell, hogy ne aludjon ki a láng. Örök tanulás és figyelem.

Tervezett már sokféle, szobrokkal teli játszóteret, amelyek gyakorlatilag térbeli mesekönyvként működnek. A játszóterek tervezésébe bevonja a gyermekeit?

Jelenleg a Bethesda Gyermekkórháznak készítjük a gyógyító játszóterét, ahol kerekesszékes és ép gyerekek játszhat majd együtt. A kórház most is gyűjt, hogy megépülhessen ez a játszótér. Én a magam részéről meghoztam a gyerekeim kedvét, önként csatlakoztak a munkához, együtt dolgozunk.

ko-boldizsar-interju

Fotó: Németh Róbert

Ezekben a játszóterekben mennyire tud benne lenni az alkotó?

A játszótereket én tervezem, viszont ha más művészeket bevonok a kivitelezésbe, örömmel jönnek. Megvan az alkotói szabadság, és különösebben nem foglalkoztat, hogy csak és kizárólag az én nevemhez kötődjön a munka. A tervezett játszóterek többféle alkotó személyiség közös munkájából állnak össze, a gyerekek szórakozása, szórakoztatása kedvéért.

A játszóterek formálhatják annyira a személyiséget, hogy pozitívabb lelkülettel, bizalommal tekintsünk a világra?

Hiszem, hogy igen, elsősorban ezért készítem a játszótereket. Krúdy Gyula művészete nagyon közel áll hozzám, világégés, gazdasági válság közepette az írásaiban az élet szeretetére, az élet élvezetére tanított mindenkit.

Az én játszótereim a gyógyítás és vigasztalás szándékával készülnek.

Manapság beköltözött a félelem a szívekbe, jóval erősebben, mint az indokolt. Az ember retteg, hogy elveszíti a munkáját, nem fizeti be időben a számláit, éhen marad.

Reális félelmek…

Nézzük csak meg a világ nagy részén élő nincstelen, porban fetrengő embereket, akik velünk ellentétben kevésbé félnek. Nekünk, ha nagyon sok mindent elveszítünk is több marad, mint nekik. A mesék minden kultúrában a félelem feldolgozásában nyújtottak támaszt. A gyerekekben ösztönösen felébred a félelem utáni vágy,

nem véletlen, hogy a gyerekek imádják az olyan meséket, amelyekben szörnyű dolgok történnek.

Meg kell tanulniuk az élet tartogatta veszélyeket, mesés, játékos módon, mert ezáltal szabadságot tanulnak. Vegyük példának a nyulat. A nyúl ugye ott él a mezőn, együtt a sassal, és ha a nyúl egész életében a sastól rettegne, soha nem lenne kedve jóízűen rágcsálni a finom füvet, soha nem alapítana családot, az életét csak a félelem járná át. Mi, emberek megszületünk, és rettegünk, hogy nincs elég időnk elvégezni a dolgainkat, megvalósítani önmagunkat. Egy nyúl életében ezek a problémák nincsenek jelen.

Azt szeretném, hogyha a játszóteremen leül egy anyuka, ne a mobiltelefonját nyomogassa, hanem nézegesse a gyerekét, a mesés környezetet, beszélgessen a másik anyukával. Olyan játszóteret készítek, amelyben nem magányosan játszik valaki, hanem egymással interakcióba lépve, mindenkihez kapcsolódva. Direkt úgy rakom le a padokat, hogy a szülők ne tudjanak hátat fordítani egymásnak. Szerintem ez a játszótér küldetése.

ko-boldizsar-interju

  Fotó: Németh Róbert

Járványos-háborús időkben melyik játszóterét emelné ki, hová menjen minél több szülő?

A mesében az a csodálatos, hogy mindig ad egyfajta reményt, hogy nehéz helyzetből hova juthat el az ember. A Szív Kórházban készült el a Szent Ferenc mesetér, amely Assisi Szent Ferenc életét mondja el. Az intézmény igazgatója találta ki, hogy jót tenne a betegeknek a napjában egyszer megtett séta, ezért a kórház kertjében felépült játszótér egyik része a szívbetegeknek, másik része a gyerekeknek készült. Szent Ferenc élete példaértékű. Gazdag családban született, majd Isten hívására mindenét odaadta a szegényeknek, helyrehozott egy romos templomot, követői, hívei akadtak, és ő, a nincstelen, a katolikus egyház nagy reformátoraként vonult be a történelembe. Hiszem, hogy a teljes reménytelenségből nőnek a legszebb virágok. Napjaink történése számomra is rémisztő, de tudom, hogy ez nem a történet vége. Assisi is ezt mutatja – ha elbizonytalanodunk, látogassuk meg őt!

 
X
Már követem az oldalt