Kult

Gyerekek által teremtett falu: riportunk a Fitos Dezső Társulat tehetséggondozó táborából

„Pörög a, forog a szoknya” miközben „egy pár lány, két pár lány” és az éppen hozzájuk való legények szaggatják cipőiket a kiscsőszi csűrben: zajlik a Fitos Dezső Társulat gyermek- és ifjúsági tagozatának nyári edzőtábora, közel százötven résztvevővel. Ropog a tánc, suhognak a szoknyák, izzik a levegő az amúgy is forró csűrben, de apraja-nagyja egyaránt érzi, hogy a szétrebbenő izzadságcseppek nem vesznek kárba: a néptáncos palánták őszi évadát kovászolják velük. Kocsis Enikő, Paár Julcsi és Fitos Dezső ugyanis  igencsak feszes tempót diktál a néptáncra és népdaléneklésre edződő utánpótlásnak. 

Keresve sem találnánk melegebb időszakot a nyáron, mint az augusztus 20-át követő hét volt, de időjárás és szerencse dolgában az ember legyen alázatos. Annál nagyobb alázatot pedig elképzelni is nehéz, mint ekkora forróságban a létező legintenzívebb tevékenységet, néptáncot gyakorolni naphosszat, vezényszóra, három társulat színe-javával. Ember legyen a talpán, aki ezt zokszó nélkül kibírja, márpedig – mint utóbb kiderült – a hétfőn kezdődő tábor utolsó előtti napján még mindenkinek volt ereje addig sorjázni a figurákat, amíg a zenészek a talpalávalót húzták. 

Vendégekkel érkeztem a táborba: egy csillagszemű hatéves copfos és a nagymamája kísértek el leskelődni. A kislánynak tervei vannak a pörgős szoknyával, és eljött megkukucskálni, mi fán terem a néptánc tanulása. Éppen jókor, hiszen a felkészítő táborban lehet igazán megtapasztalni, milyen intenzív munka előzi meg a káprázatos színpadi látványt. Még egy hatéves is megérzi, hogy itt bizony nem babra megy a játék, és ha könnyű is Katit táncba vinni, attól még Katinak nagyon is sok tanulnivalóval jár a táncos élet. Mikor belépünk, a kis copfost máris kézenfogja egy éppen pihenő kislány, és együtt nézik, ahogy Enikő és Dezső egy figura bemutatásához készülődik:

A gyerekek körben állva figyelik, többen telefonjukkal rögzítik a „leckét”, amit hamarosan – egész testüket használva plajbászként – a levegőbe rajzolva kell „felmondaniuk”. A szemnek se kevés a munka, s a láb is megdolgozik majd az elismerő pillantásokért, azonban a tánctanulás komplexitásának titka mégiscsak a memóriában keresendő.

A néptáncra különösen igaz, hogy minden fejben dől el,

hiszen nem elég látni és megjegyezni a mozdulatokat, de saját testi, szomatikus emlékezetünket is aktivizálnunk kell, hogy pontosan vissza tudjuk adni a figurát. Olyan szintű koncentrációt igényel ez, amelyben az ember a feje búbjától a lábujja végéig minden porcikájával aktív – nem véletlenül a tánc az egyik leghatékonyabb terápiás eszköz a különféle figyelemzavarokra. A néptáncnak pedig megvan az a fantasztikus sajátossága, hogy a test természetes mozdulatait fűzi művészetté, miközben Hencidától Boncidáig és porcikától porcikáig mozgatja át a táncosokat és az egész közösséget. A fokozott tempójú, kipontozott ritmusra írt természetes mozgás pedig testnek és léleknek egyaránt gyógyír. Ez az élmény kovácsolja eggyé a Fitos Dezső Társulat tehetséggondozó programjának résztvevőit: a győri Lippentő Táncegyüttes, a Szentendre Táncegyüttes és a Fonó tánccsoport apraját-nagyját – is, akik figuránként tanulva eleink táncnyelvét, nemcsak „nyelvtudásukat” pallérozzák, de lelkük tisztaszobáját is bizonyosan megtanulják rendben tartani. 

A százas nagyságrendű gyermekcsapatban a nyolcévestől a tizenéves kamaszig minden életkorú, alkatú és temperamentumú fiatal osztozik a rendkívül intenzív tábor élményein, és szemmel láthatóan jól bírják a gyűrődést. „Nálunk felmenő rendszerben történik a tánctanítás: az öt-hat évestől a huszonévesig vannak növendékeink, és mindkét nagy együttesünkben három csoportban zajlik az oktatás. Most három korcsoportot hoztuk el, a legkisebbek még nem jöttek velünk, de jövő nyáron már ők is itt táncolnak” – mondja Enikő.

Dezső int, és indul a számadás. Ma a hét összefoglalóját próbálják, minden csoport bemutatja a négy nap alatt tanultakat, amiért az esti táncházban jutalom is jár: addig táncolhatnak majd, amíg csak a lábuk bírja, kivételesen nem lesz pizsamaosztás. Ujjongással fogadják a hírt a gyerekek, mintha a héten még egy lépésnyit sem táncoltak volna. Az összegző táncpróba csoportonként zajlik: Enikő és Dezső mindhárom csoportnak külön koreográfiát készített, így amíg az egyik csoport táncol, a többiek körbeülve figyelik őket. Közben legalább annyit tanulnak, mint mikor saját maguk kerekítik a figurákat. A tánctanításban évek óta részt vesznek a Fitos Dezső Dezső Társulat fiatal művészpárosai is: Németh Eszter, Östör Ákos, Bíró Éva, Gellén Péter és Molnár Bálint, akik a munka oroszlánrészét az idei táborban is kivették. Egyfelől maguk tanították be a mezőföldi, mezőségi és moldvai táncanyagot, másrészt a tánctanítás gyakorlásával művészi munkájuk pedagógiai szálait fonogatják egyre erősebbre.

„Az együttesi munka mellé nagyon sok más program és tevékenység is kell, hogy a táncosok összekovácsolódjanak, és, hogy felmenő rendszerben olyan fejlődést tudjunk elérni, olyan színpadi koreográfiákat tudjunk összerakni, amelyekben a gyerekek biztonságban érzik magukat. Ez alatt az egy hét alatt gyakorlatilag az egész éves munkát meg tudjuk alapozni” – mondja Enikő, aki harminc éve kezdte el a tánctanítást. Van azonban ennek az „edzőtábornak” egy másik, nem kevésbé fontos funkciója is: „A nyári táborban a néptáncot eredeti funkciójában is meg tudjuk mutatni, vagyis a mulatást is megtanulják a gyerekek, amit az évközbeni táncpróbákon nincs lehetőség átélni. Nappal azokat a figurákat próbáljuk cizellálni, amelyeket este a táncházban táncolunk, vagyis használják, élvezik a táncot. Valójában az esti szórakozáson – amikor elfeledkeznek a tanulásról és felszabadultan járják a táncot – érik be a napi munka eredménye” – mondja Dezső.

A páros táncok, körtáncok és legényesek sorát Enikő és Dezső felügyeli: hol kívülről, a táncoló tömeg széléről, hogy a kör közepéről vizslatják a lábakat, javítják a mozdulatokat. Ha kint 36 fok van, akkor odabent megvan az 46 is, hiszen a táncosok maguk is fűtik az egyébként huzatosra tárt csűrt, de ezzel senki sem törődik. Végignézek ezen a színes társaságon, de nem látok különbséget a gyermekek között. Csak azt látom, ami összeköti őket: a közös szenvedélyt. 

Bámulatos ereje van a néptáncnak, szinte észre sem veszik, hogy közben mennyi önismeretre, emberismeretre, élettapasztalatra, tudásra tesznek szert, és persze a páros táncok ritmusával a szerelem is belopózik a szívekbe.

„Olyan ez a tábor, mint egy falu közössége: együtt csinálunk mindent, és közben jobban megismerjük egymást, figyelünk, vigyázunk egymásra. A nagyok megtanulnak vigyázni a kisebbekre, segítik őket, a kisebbek pedig sok mindent ellesnek a nagyoktól. A hétköznapi életben sok gyerek már nem találkozik ilyen vegyes közösséggel, hiszen az iskolában is főként homogén életkori csoportokban tanulnak. Itt viszont még a nehezebb gyermekek is elkezdenek működni, elképesztő önbizalombombát kapnak csupán azáltal, hogy több generációhoz is ennyire természetesen tudnak kapcsolódni. Ez a kreativitásukon is meglátszik: a hét folyamán több alkotási feladatot is kaptak, talán a legnagyobb egy saját koreográfia bemutatása, amit majd pontozunk és díjazunk. Most már több tízéves tapasztalatból mondom, hogy nagyszerű munkák születnek” – mondja Enikő. 

Ránézésre is sejteni, hogy ezek a gyerekek a néptánctól többet is kapnak a puszta táncélménynél, de erre Enikő is ráerősít: „A táncban és különösen a tánctáborban tanultak életformává válnak a gyerekek számára, és ezt mi később, év közben a próbákon már látjuk. Ahogy bejönnek, ahogy köszönnek, ahogy egymással bánnak, az mind ennek az élménynek a lenyomata. Itt például

két napon belül elfelejtik a telefonjaikat, ami manapság elég ritka jelenség.

Az évtizedek folyamán Dezsővel közösen kidolgoztunk egy módszert, amelyet a saját táborainkban alkalmazunk, és amelynek eredményei megerősítenek abban, hogy jó úton járunk. Bennünket is vittek tánctáborokba annak idején, de azokban a táborokban korántsem volt annyi személyiségbontogató feladat, mint amennyit mi beleraktunk. És látod, a 40 fokban is csinálják, zokszó nélkül, hiszen élvezik. Persze itt is van szieszta, volt játék, kirándulás, métázás, rajzolás, üzenőfal, kavicsfestés és más kikapcsolódás, de közben koreográfiát is készítenek, ami már komoly, felelősségteljes, csapatmunkát igénylő alkotómunka. Minden szinten megmozgatjuk a gyerekeket, és ez nagyon megtérül” – sorolja Enikő a hét programjait.

A mezőföldi és mezőségi táncok után következő moldvai lábravaló a magyar nyelvterület legkeletibb végeiről érkeznek, Moldvából, és nemcsak a magyar, de az európai tánctörténetben is a legarchaikusabb réteget képviselik. A körtáncban a balkán népeinek közös sorsa és tudása elevenedik meg, ősi szertartások lenyomatát őrzi. Ebben a formában teljesedik ki leginkább az összekapcsolódás és egymásra utaltság alapélménye, és mutatkozik meg legtisztábban, hogy minden emberélet egyetlen láncszem az univerzum nagy füzérén. A moldvai táncokat mindegyik csoport együtt járja:

Valóban nincs egy hiábavaló perc ebben a tömény munkában, ami késő délutánba hajlik, és amelynek levezetésében Paár Julcsi veszi át a stafétát, aki idén először vesz részt a Fitos Dezső Társulat tehetséggondozó táborában: a héten tanult népdalok összefoglalója következik. Enikő és Dezső a háttérből figyeli a gyerekeket, én pedig igencsak hegyezem a fülem, mert bár saját népdalrepertoárom sem kicsi, itt én is tanulok újat – ezért külön hálás vagyok Julcsinak. A kis copfos vendégkislány egy jógahintából hallgatózik, és látom rajta, hogy nagyon tetszik neki az egész. Julcsi a Mezőségi Daloskönyvet és saját „műsorfüzetét” lapozza, előénekel, emlékeztet és bátorít, ahol pedig szükséges, potméterként működik: előcsalogatja a fiúk hangerejét. A tarka kórus félköríve kitartóan cifrázza a dallamokat, és bár látszik már, hogy nagyon elfáradtak, az énekpróba nagyon is rájuk fér.

„A népdallal és az énekléssel a gyerek kap egy eszközt, amivel saját magával, az érzelmeivel, az energiájával, az emberi kapcsolataival dolgozni tud. Ezek a legfontosabb dolgok, amiktől emberek leszünk. Itt hat és fél évesen megtanul énekelni és megtanulja közösségben jól érezni magát” – mondja Julcsi, aki nemcsak előadóművészként, de zeneterapeutaként is szorosan kapcsolódik Enikő és Dezső táncpedagógusi munkájához. 

Bizonyos, hogy minden eltáncolt mozdulat és kiénekelt hang által ősi, titkos tudás birtokába kerülnek a gyerekek. Visszakapnak valamit a hagyományos kultúra bölcsességéből, amit ma már úgy kell visszalopni az életünkbe, hiszen hajdani, természetközeli életformáinktól annyira eltávolodtunk.

„Megtanulják, hogy a közösségen belül hol az ő helyük, mi a szerepük, megtanulják vállalni önmagukat, kifejezni magukat mások előtt. Régen is imponált egy lánynak, ha egy fiú tudott énekelni, tehát az ének- és tánctudásnak igencsak komoly szerepe volt a természetes kiválasztódásban. Aki jó énekes és táncos volt, az lehetett bár szegényebb is, azért komoly presztízse volt a faluban” – mondja Julcsi, akinek  Kerekutca és Kerekerdő című lemezei egyre több magyar család otthonát töltik meg vidámsággal. 

Az énekszó után újból csoportokra oszlik a társaság, ezúttal az esti koreográfia-bemutató főpróbájára vonulnak el, 10-12 fős csoportokban. A tét nem kicsi: minden produkciót szigorú ítészek figyelnek és értékelnek majd, a helyezések pedig – akárcsak a régi falu ügyességi vetélkedői – bizony presztízskérdésnek számítanak. Senki nem vette félvállról a feladatát, így az udvar különböző zugaiból áthallatszanak a próbafoszlányok. Közben érkezik az esti mulatság hangulatáért felelős zenekar is, és bár úgy tűnik, a csűr kiürült, csak az „átállás” pillanatait látjuk.

Végre Enikő, Julcsi és Dezső egy kis levegőhöz jut, s ahogy a nagy diófa alatti asztalt körbeüljük, megértem, honnan az a rengeteg energia, amivel ezt a sok gyermeket képesek figyelni, vigyázni, tanítani. Amit adnak, azt mindegyiküktől kamatostul kapják vissza: csoda hát, hogy olyan gazdag repertoárral indítják a következő évadot?

Fotó: Fitos Dezső Társulat 

Elbúcsúzunk Enikőtő, Julcsitól és Dezsőtő, valamint az esti programra készülődő táncosoktól, és a csillagszemű copfossal meg a nagymamával együtt hazafelé indulunk. A rekkenő hőség bennünket sem kímélt, így az autóban kicsit felfrissülünk. Majdnem két és fél órás út vár ránk hazáig, de tudom, hogy nem elvesztegetett idő, hiszen a kislány, akit vendégnek hoztam magammal, nem csalódott: kétágba font haja ott röpköd majd szeptembertől a Fonóban. Ilyen könnyű megkívánni a néptáncot, ha van ki megmutassa igazi erejét.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X