Filmek, amelyeket megnézve 5 évet öregszel, de megéri

Rekviem egy álomért – Darren Aronofsky, 2000

A függőségről, azon belül is a drogfüggőségről valaha készült legmegrázóbb alkotás számomra ez a film. Nem kecsegtet semmi jóval, nem mutat kiutat. Akkor mit ad? Rengeteget! Bennem például empátiát ébreszt, szembenézésre késztet, és figyelmeztet arra, hogy a függőség pontosan ilyen! Művészi képei egyszerre reálisak és szürreálisak, hiszen a négy főszereplő egyre inkább csúszik át a képzelet világába, ahogy elmerülnek a függőségben.

Azért nehéz nézni őket, mert eleinte pont olyan emberek, mint mi vagy a szomszédaink: Sara pont annyira tévéfüggő az elején, mint sokunk anyukája, nagymamája, „szomszédnénije”. A fia, Harry, és az ő barátnője, Marion, valamint barátjuk, Tyrone is „csak” annyit drogoznak, amivel, úgy tűnik, még együtt lehet élni. Csakhogy a drogfüggőségből akkor sem könnyű kiszállni, amikor már tudják magukról a szereplők, hogy végzetes hibát követtek el.

Óriási tragédia Aronofsky filmje, mert a négy ember nem a magasból hullott a mélybe, hanem egy közepesen rossz szintről csúsztak egyre és egyre lejjebb, anélkül, hogy a környezetükből segítséget kaptak volna. A rendező három alfejezetre bontotta a művet: nyár, ősz, tél. Nem tudni, a nyár előtt volt-e a tavasz, vagy jönni fog-e a tél után, de a cím az előbbit sejteti. Elismerem, jó, hogy vannak olyan filmek is, amelyek a függőségből kivezető utat mutatják be, de valakinek azt is meg kellett rendezni, ami őszintén elmondja: egy ponton túl már lehetetlen kiszállni.

Match point – Woody Allen, 2005

Ha csak egy rendező filmjeit vihetném magammal egy lakatlan szigetre, Woody Allen alkotásait választanám. Az összes csetlés-botlás, bohóckodás, kudarcba fulladt szex, szerelem és szakítás azt bizonyítják, hogy a New York-i mester nagyon ismeri az emberi lélek minden zegét és zugát.

A legtöbb ikonikus filmjében nevettet, és közben olyan gyarlóságokat sorakoztat fel, amiket könnyen megbocsátanánk magunknak, aztán hetvenévesen, túl több mint 40 filmen, egyszer csak rendez egy borongós hangulatú londoni lelki utazást, Match point címmel. (Az Egy másik asszony is dráma, de azon mégis könnyebb felismerni Allen kézjegyét.)

A match point, vagyis a meccslabda jelentése, hogy a játékos – például teniszező – egy pontra van a győzelemtől, tehát ha a következő pont is az övé, megnyeri a játszmát. Az első képkockákon egy teniszlabdát látunk: megpattan a hálón, majd kimerevedik a kép. Azt mondja a narrátor, hogy ilyenkor van egy másodperc, amikor a szerencsén múlik, hogy nálunk esik le, tehát veszítünk, vagy átpattan a másik oldalra, vagyis mi kapjuk a pontot. Ez az egy másodperc vezeti a film ideje alatt Chris-t, az egykori teniszezőt, akinek a célja a gazdag, nyugodt élet.

A film elején Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését olvassa, és motivációja is hasonló, mégis éppen ellentétes Raszkolnyikovéval: az orosz hős azt hiszi, a társadalomnak jót tesz majd a bűne, míg Chris a társadalomba való beilleszkedésért követ el bűnt. Az összes szereplő legfőbb célja a jólét, amiben bizony szerepet játszik a szerencse, és az is, mennyire vagyunk képesek elfogadni a társadalmi szabályokat, mennyire vagyunk megalkuvók. Lehet, hogy Chris a teniszpályán elveszett a legnagyobban között, de a jólétért folytatott meccset úgy tűnik, sikeresen megnyerte.

Vadászat – Thomas Vinterberg, 2012

Thomas Vinterberg dán rendező nem először nyúlt a szexuális zaklatás  kényes témájához a lehető legérzékenyebb módon. 1998-ban a Születésnap című filmjében egy olyan családot mutat be, ahol a köztiszteletben álló apa a múltban elfogadhatatlan dolgokat tett a gyermekeivel. Csaknem 15 évvel később a rendező visszatér a témához, ezúttal azonban azzal a ténnyel szembesít, hogy egy vád önmagában csak egy vád, előfordulhat, hogy semmi köze a valósághoz, mégis örökre meghatározza az életét annak, akit ér.

A Vadászat egy olyan szituációt mutat be, ahol félreértések egymásutánja következtében egy ártatlan emberre terelődik egy kislány szexuális zaklatásának gyanúja. Mesteri a forgatókönyv, tényleg minden az óvóbácsiként dolgozó volt tanár ellen szól, holott a néző a kezdetektől tisztában van vele, hogy hol siklott el a kommunikáció, pontosan tudjuk, hogy a férfi ártatlan. Vinterberg nem azt mondja, hogy ne higgyünk az áldozatoknak, pláne nem áll a bántalmazók mellé. De azt kimondja, hogy a hisztérikus utálat és a a kollektív megbélyegzés tévutakra sodorhat.

Lavina – Ruben Östlund, 2014

A Vadászathoz hasonlóan ez a film is a lélektani mélységeket boncolgató skandináv filmnyelvet használja. A gyönyörű havas táj letisztult képei egybecsengenek azzal a tisztánlátással is, ami egyszer csak bekövetkezik a tökéletes svéd család életében. A szülők szépek, sikeresek, látszólag, harmonikus a kapcsolatuk, gyönyörűek a gyerekeik, gazdagok és épp egy síparadicsomban vakációznak,

.

Aztán egy perc alatt minden megváltozik: az egyik mesterségesen irányított lavina kicsit nagyobb a kelleténél, az étteremteraszról úgy tűnik, akár az ott ülőket is elsodorhatja. Egy perccel később már vége az egésznek, kiderül, hogy félelmetesebb volt, mint veszélyes, akár nevetni is lehetne a nagy ijedségre. Csakhogy az apa volt az első, aki a teraszon hagyott csapot-papot, és rohant be félelmében a hotelba, míg az anya a gyermekeket próbálta védeni. Innen pedig elindul kettejük között egy olyan folyamat, ami a valóságban talán már sokkal korábban elkezdődött. Kénytelenek kérdéseket feltenni a kapcsolatukat illetően, a családban betöltött szerepükről, önmaguk gyengeségeiről. Amikor először láttam a filmet, úgy értelmeztem, hogy a lavina billentette ki a kapcsolatukat, de ma már máshogy látom. Az csak rávilágított a meglévő problémára, és rákényszerítette őket a reflexióra. Talán a házaspár kapcsolata nem romlott meg visszafordíthatatlanul, de úgy tűnik, nehéz lesz szembenézniük a sok munkával, ami előttük áll.

Három óriásplakát Ebbing határában – Martin McDonagh, 2018

Az angol-ír drámaíró, Martin McDonagh ebben a filmben is bemutatta, hogy milyen jó filmrendező. Ezúttal szerencsére a cím magyar fordítása sem keltett felesleges negatív előítéletet, mint annak idején az Erőszakik esetében. Viszont erőszak itt is volt bőven. Már a film kiindulópontja is sejteti, hogy nem lesz könnyed befejezése a történetnek, hiszen 7 hónappal a cselekmény előtt a Missouribeli kisvárosban kegyetlenül meggyilkoltak egy fiatal lányt. A nyomozás eredménytelen, ezért dönt úgy Mildred, a lány anyja, hogy kibérli a városka szélén álló óriásplakátokat, és provokatív üzenetekkel bírja munkára a rendőrséget.

A fájdalmas anya olyan prototípus, ami ösztönös együttérzést vált ki a nézőből, de McDonagh-nak nem ez a célja. Mildred nem hibátlan ember, ráadásul a lánya elvesztése okán is gyötörheti a lelkiismeret-furdalás. Árnyalt képet kapunk a rendőrökről is. Egy megoldatlan gyilkosság esetén ki más ellen irányulna a harag, mint ellenük? 

A standard amerikai filmek alapján előfordulhat, hogy nézőként azt várjuk, hogy megtudjuk, ki a gyilkos, kiderül, végül ki a „jó”, ki a „rossz”… és egyszer csak rájövünk, hogy a szereplőink már nem azok, akik a film elején voltak, a történet lényege a főhősök jellemfejlődésében rejlik. Miután megnéztem, az jutott eszembe, hogy a rengeteg brutalitás olyan ebben a filmben, mint a természeti népeknél a véráldozat, ami elhozza a megtisztulást.