Fel-feltűntek magyar termékek a Columbo és a Dallas sorozatokban – gyártóhelyükön, Parádsasváron jártunk

A parádsasvári üveghutában

Titkok kamrájába érkeztük – ezzel az érzéssel léptünk be tavaly a parádsasvári üveghutába, ahol mindennap készülnek üvegpoharak és dísztárgyak, és ahol szívesen fogadnak látogatókat az év folyamán. A munkavédelmi előírások „megtanulása” után a kemence mellől figyeljük a varázslatot, ahogy a bankából, vagyis a kemencéből kivett üveggolyóból 1160 °C-os folyékony üvegéből pillanatok alatt csodák születnek. Amikor már nem izzik, akkor is 600 °C-os, tehát véletlenül sem lehet szabad kézzel megérinteni. A hűlő anyagot nagyon gyorsan kell megmunkálni ahhoz, hogy még formálható állapotban lehessen dolgozni vele.

A műhely egy színpadszerű emelvényen található, körös-körül fúvók, üvegvágók, csipeszek, kesztyűk, színezett üveggranulátum és formák, valamint vízzel teli vödrök, a formák hűtésére.

Egy egyszerű befőttesüveg elkészítéséhez a homokon kívül  3-4 féle adalék szükséges, a kiváló minőségű kristályüveg előállításához pedig 30, de akár 50 féle összetevő is kellhet.

A kemencét, amelyben az üveget olvasztják, csak nagyon ritkán, néhány évente kapcsolják ki, hiszen beüzemelési költsége igen jelentős. A 15 perc alatt elkészült üvegtárgyak egy speciális hűtőbe mennek, amelynek szerepe, hogy lelassítsa kihűlésüket, mert a gyorsan hűlő üveg a feszültség hatására szétpattan, megsemmisül. Másnapra 600 foktról 50-60 fokosra hűlnek le, ekkor már meg lehet érinteni őket akár szabad kézzel is.

Az üvegben felgyülemlő feszültséget ún., bolonyai cseppel vagy springlóval érzékeltetik az üvegfúvó mesterek: egy könnycsepp alakú üveget adnak a kezünkbe, amit bármennyire szorítunk, képtelenek vagyunk eltörni. Amikor azonban a csepp vékony végét lecsípjük, szétrobban az üvegcsepp a markunkban. Hatalmas erő van egyetlen apró üvegcseppben is, de szerencsére homokszerű apró szilánkokra esik szét, nem vágja meg a kezünket.

Horváth Géza nyugdíjas üvegfúvó mester, az asztalon springlók

Egy üvegfúvó mester visszaemlékezései

A már említett, eltörhetetlen de mégis törékeny springlóval Horváth Géza nyugdíjas üvegfúvó mester is megtréfál, aki 1994-ben ment nyugdíjba az akkor még nagyüzemi termeléssel működő parádsasvári üveggyárból. Tőle tudom, hogy springlóból nagyobbakat is készítettek, ezekkel halásztak a patakban. A játék nosztalgikus beszélgetésben folytatódik: a régi mesterekről és a gyárról mesél a 80 éves Géza bácsi, aki nyugdíjasként nézte végig a gyár bezárását és pusztulását.

„Fényes Jóska bácsitól, Juhász Józsitól és mindenkitől tanultam, akitől el lehetett lesni a szakmát. Úgy kezdődött, hogy én postaműszerésznek készültem, már föl is voltam véve. Édesanyám gondnok volt kint a postás üdülőben, Mátraházán, mi nagyanyámmal éltünk hárman, gyerekek. Apám szanatóriumban volt sokáig, mert a háború megviselte, és amikor nagyanyám meghalt, akkor anyámnak haza kellett jönni. Azt mondta apám, hogy fiam, menj el három hónapra a gyárba dolgozni, majd meglátjuk, hogy alakul. 14 éves voltam akkor. Hát, ebből a három hónapból lett negyvenévnyi munkaviszony az üveggyárban. Néha nagyon nehéz volt, de gyönyörű szakma, és főként mióta nyugdíjas vagyok, még inkább megszépült az a negyven év” – mesél a kezdetekről Géza bácsi.

„Fantasztikus anyag az üveg, szinte mindent lehet készíteni belőle. Gyönyörű dolgokat. Én is készítettem mindenfélét: korsót, palackot, vázát, padlóvázát, nagyokat is. Hatalmas tüdő kell hozzá, de nekem valószínű erős tüdőm van, mert két percig bírom víz alatt. Bírni kell a meleget is: a kemence mellett 60 °C fok is volt nyáron, főként délutános műszakban. Három váltásban dolgoztunk, nyolc órás műszakokban, mert a kemencéket nem lehetett leállítani. Nagyon kellett érteni az üveg megmunkálásához, és nemcsak a formázáshoz, de az üveg feszültségtelenítéséhez. Ha ugyanis nem jól hűtöttük le az üveget, akár 15-20 év múlva is széttörhet, amikor összegyűlik a feszültség egy pontba. Ez van akkor, amikor csak álla a váza a vitrinben, nem bántja senki, és egyszer csak szétesik, nem tudják, miért. Azért van ez, mert amikor készült, nem megfelelően hűtötték le, benne maradt a feszültség ” – avat be a szakmai kulisszatitkokba az üvegfúvó mester.

Az igazi szakmai szenvedély az, amit akkor is művelünk, amikor nem kötelező: Horváth Géza bácsi csillogó tekintettel mesél a parádsasvári gyár általa megélt virágkoráról, amikor

Horváth Márton kiváló magyar üvegművész, egyik leghíresebb üvegtervezőnk is Parádsasváron készítette munkáit.

„Lejött ide, és nagyon sok szombatot, vasárnapot dolgoztunk végig vele és egy vegyészmérnök barátommal. Itt kísérleteztük ki, hogyan lehet elérni az irizálást – amit a kínaiak több száz év alatt fejlesztettek ki, a föld alatt. A kínaiak az üveget berakták a földbe, és ott az üveg több száz évnyi idő alatt mindenfajta színt felvesz, amikor kiveszik, színjátszó felületet kapnak. Marci bolondja volt ennek a szakmának, mindent tudott az üvegről. Hatalmas élmény volt vele dolgozni, mi pedig igazi üvegfúvót faragtunk belőle a végére. Mindenféle különlegességeket csináltunk együtt, például legyező formájú vázát, a legszokatlanabb dolgokat” – emlékezik lelkendezve Géza bácsi.

Vajon mi lehet a titka a mesterségnek? Hogyan lehet megtanulni az üvegművességet? Szorgalomból vagy tehetségből kell több hozzá? Géza bácsi szerint „a szakma ereje, az igazi szakmai tudás ott kezdődik, amikor valaki szériagyártásban ugyanolyan falvastagságú üveget képes fújni. Rengeteg rutin kell hozzá, és persze nagyon kell szeretni az üveget. A hosszú üveggel, vagyis a hosszú megmunkálási idejű üveggel kicsit könnyebb, de azt is nagyon kell érteni. Az ólomkristály is ilyen például. Amikor húzza kifelé és vékonyodik a fala az üvegnek, akkor kell nagyon ráérezzen az üvegfúvó, hogy ilyen vastagságot kell hagyni neki. Bizonyos mértékig ez tanulható, de nálunk is volt olyan üvegfúvó, aki úgy ment nyugdíjba, hogy csak az alapműveleteket tudta csinálni.”

Laikusként talán nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nehéz fizikai körülmények között hogyan dolgoztak az emberek, egyáltalán mennyi üvegtárgyat képes egy gyakorlott üvegfúvó legyártani egy műszak alatt. Ahogy az sem egyértelmű, hányan kellenek egy pohár megmunkálásához.

„Volt olyan termék, például a likőrös pohár, amiből 1000-1200 darabot is készítettünk egy nap. Ólomkristályból 500-600-at. 

Két ember kellett hozzá minimum, de a három már sok lett volna: egy bankázó kell meg egy befogó, ezek egymást követik a munkában. Ma már azt mondanánk erre a mennyiségre és a körülményekre, hogy igazi rabszolgamunka, de mi rendesen meg voltunk fizetve. Persze, nem mindenki bírta a körülményeket, sokan elmentek, amikor látták, milyen nehéz. Én szerettem. Édesapám is itt dolgozott a gyárban, csiszoló volt” – mondja Géza bácsi.

Az üvegfúvó mester nyugdíjasként is üvegfúvó mester marad: Géza bácsi idegenvezetőként dolgozott nyugdíjazása után, tehát minden vasárnap bement a gyárba, elkészített 200 springlót, hogy legyen, amit a látogatók kezébe adjon, mikor az üveg fantasztikus tulajdonságairól mesél.

„Mai napig is hányszor van, hogy álmomban éppen valami üvegtárgyat csinálok a kemence mellett!”

Miért az üveg? – Az üveg felfedezése

Az üveg története a mesebeli „üveghegyen túl” kezdődik és jelenleg is színes tintákkal írja tovább a hazai és nemzetközi üvegművesség. A természetben előforduló első üvegek vulkáni eredetűek: a homok, szóda és mész keverékéből magas nyomású hőre keletkező anyag obszidián formájában került ki a kitörő vulkánok kráteréből és szilárdult meg a felszínen. Vulkáni üvegből készítette az ősember a szerszámait: a legkorábbi ilyen leletek a késői jégkorszakból származnak. A megmunkált üvegtárgyak első előfordulás területe Nyugat-Ázsia, Mezopotámia, koruk pedig az i. e. 5. és 4. évezredekre tehető.

A legjellegzetesebb korai üvegtárgyak üveges mázú kövek és üveggyöngyök voltak, a 3. évezredtől kezdve pedig amulettek, kultikus tárgyak formájában is megtaláljuk már az üveget. Az ókori munkák elsősorban homokmagos megformálással készültek: homokos agyagból megalkották az edény formáját, majd ezt vonták be olvasztott üveggel, és miután az megszilárdult, a belsejéből kiverték a homokos agyagot. Már ezekben a korai időkben is díszítették az üvegtárgyakat: a színes üvegszálakat ráhelyezték és fakéssel belesimították az üvegbe.

A mai fogalmaink szerinti üveggyártás az 1. században, feltehetőleg a mai Libanon területén található Szidónban kifejlesztett fúvópipa megjelenésével alakult ki, mely eszköz az évszázadok során alig változott.

Hamarosan a római üveghuták is megjelentek, és itt elkezdődött a nagyszériás üveggyártás. A főként folyadékok tárolására alkalmazott üvegek egészen a 2. századik nem voltak átlátszóak, ekkor kezdték el ugyanis használni a mangánt az üveg színtelen és átlátszó anyaggá alakítására.

A formák díszítésére dombornyomást használtak, az így gyártott reliefüvegeken a római kor más tárgyairól is ismert ábrázolásokat találjuk. Már az 1. századtól gyártottak győzelmi dicsőséget megörökítő cirkuszi serlegeket is, tehát az üveg használati tárgyakban és reprezentációs eszközökben is testet öltött. Jellegzetes római díszítési technika volt például a cameo-üveg, melyet úgy állítottak elő, hogy a rendszerint fekete alapformát folyékony opak fehér üvegbe mártották, majd a megszilárdult fehér rétekből mintákat csiszoltak a felületre, reliefhatással téve plasztikussá az ábrázolásokat. A római üvegművesség fejlettségét talán a vasi diatrétumnak nevezett hálóüveg érzékelteti leginkább, melynek bonyolult előállítási technikáját a 3. és 4. században alkalmaztak először. Az öblös, rendszerint gömb alakú üvegedényeket áttört hálószerű peremmel díszítették, amelyek pálcikaszerű nyúlványokként kapcsolódtak a tárgyhoz.

Az üvegművesség elterjedése Európában

A római birodalom bukását az üvegművesség is megsínyli. Bizánc és a népvándorlásoktól megkímélt Rajna-vidék, valamint Velence üveghutái mentik át az ókori tudást a középkorba. A 6-13. század közötti Európából kevés üvegtárgyat ismerünk ugyan, de pontosan adatolható, hogy az első európai kolostori üveghuták a Rajna-vidéki üvegművesség hatására jöttek létre. Közben, a 7. és 8. század között, az iszlám birodalom megszületésével megszületik a bizánci üvegművesség, melynek jellegzetes üvegtárgyai a mozaikok. Innen terjed el a mozaik-technika.

A híres velencei üveggyártás az 1200-as évek tájára éri el szervezett manufakturális kereteit: a jellegzetes velencei szárnyas kelyhek filigrano technikája már igen magas színvonalú szakmai tudást és esztétikai igényt képviselnek. A bizánci mozaiktechnika továbbgondolásával alakul ki ugyanitt a szintén tipikus velencei üvegtípus, a millefiori, melyet színes üvegrudak felhasználásával készítenek, káprázatosan gazdag ornamentikával. A hétköznapi használati tárgyak egyre szélesebb körben készülnek üvegből: az európai kolostorok üveghutáiban a színes ablaküvegtől a festett üvegig és az öblös üvegtárgyakig sokféle formában megtaláljuk már az üveget. A keresztes hadjáratok kedvezően befolyásolták az iszlám üvegművesség elterjedését is, így az európai üvegkultúra gazdag és változatos képet mutat már a 13-14- században. A metszés és a csiszolás technikája a 17. században jelent meg először Csehországban, majd Németország több területén is, innen terjedt el a csiszolt, gravírozott és vésett üveg a 18. században szélesebb körben.

A magyar üvegművesség kezdetei

Magyarországon német-cseh mintára alakultak ki az első erdővidéki és szerzetesi üvegműhelyek, később pedig a főúri, uradalmi és bányavárosi huták.

A Pásztón feltárt 12. századi üveghuta az egyik legkorábbi lelet Európában:

a 12. század elején a bencések és a ciszterciek használtak; kb. 1230-ban égett le.

A magyar üvegkészítést az Anjou korban bevezetett pénzrendszer lendítette fel: az arany- és ezüstbányászathoz szükséges választóvizet üvegtárolókban használták, ezért is települtek az üveghuták a bányavárosok környékére. Erdélyben a Fogarasi-havasokban alakultak meg az első üveghuták: Bethlen Gábor fejedelem jóvoltából jött létre a felsőpurumbáki üvegcsűr, 1619-20-ban, majd később az új huta 1637-ben, mely több mint 14 660 üvegtárgyat gyártott évente. A 17-19. században Magyarország üvegművesség Európa egyik virágzó központja volt: a bakonyi üveghutákban például a velencei csillárok finomságát idéző tárgyak készültek.

Üvegpohárhoz használt formák a parádsasvári üveghutában

A parádi üveggyártás

Magyarország egyik legnagyobb történeti hagyományokkal rendelkező üvegcsűrjét Parádon alapította II. Rákóczi Ferenc, 1708-ban. Itt főként öblösüvegeket és síküveget állítottak elő. Több tulajdonosváltást követően, 1785-ben már 150 mázsányi üvegáru készült a parádsasvári hutában, mely termékeket Egertől Temesvárig, Budapesttől az alföldi városokig széles körben értékesítettek. 1792-től a velencei kristályokhoz hasonló termékeket tudtak előállítani, és technikájukkal a technológiával már a gyáripar alapjait fektette le a parádsasvári üveghuta.

1819-ben jelenik meg először a parádi huta neve a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat hasábjain: Fáy András, a „haza mindenese” ugyanis ekkor tett látogatást az üzemben. Ebből a forrásból tudjuk, hogy a parádi huta akkor már exportra is termelt, Törökországba szállította termékeit, ami rendkívülinek mondható, hiszen nem volt általános, hogy a magyar üvegműhelyek exportra termeltek volna.

1840-től a Károlyi család birtokába került huta tovább gyarapodott: 1846-ban „nagy ezüst érempénzzel” tüntették ki termékeit az iparmű kiállításon, és ugyanebben az évben megnyílt saját üzlete is Pesten. 1847-ben évi 20 000 shock (60 üveget tartalmazó láda) közönséges és metszett üveget állítottak elő és ugyancsak az itt készült üvegben palackozták a helyi vizet.

A parádsasvári üveggyárnak jelentős szerepe volt abban, hogy a parádi víz, a csevice országos ismertségre tett szert.

A szabadságharc utáni években újabb szintet lépett az itteni üveggyártás: manufaktúrából gyárrá fejlődött, Károlyi György irányítása alatt. A magyarok mellett ekkor morva, szlovák, német és cseh szakemberek dolgoznak az üzemben. 1850-51-ben és 1866-67-ben megháromszorozódik a munkáslétszám, már 150-en dolgoznak a gyárban, 1867-re pedig 3,6 millió csevicés palack készül a nagyszabású üveggyártóközpontban. 

A kiegyezés után tovább fejlődtek: a parádi üveg az 1867-es szegedi és székesfehérvári iparmű-kiállításon sikeresen veszi fel a versenyt a cseh-osztrák üvegipar termékeivel, az 1885-ös kiállításon pedig „műipari szempont alá eső fúvott, köszörült és csiszolt üvegei” kitüntetést kap. 1890-től Károlyi Mihály tulajdonába kerül a parádsasvári üveggyár, ahol már nemcsak hétköznapi használati tárgyakat, hanem ipari felhasználású (pl. gyógyszeripar) és művészien megmunkált üvegalkotásokat is készítenek, melyekkel a millenniumi kiállításon is szerepeltek.

A parádsasvári üveggyár maradványai

A sikertörténetet az első világháború és az azt követő válság szakítja meg, ráadásul 1923-ban a gyár teljesen leég. Kuhinka István üveggyáros azonnal hozzálát az újjáépítéshez, és a technológiai szempontból is korszerűbb környezetben gyorsan visszanyeri régi pozícióját a hazai és nemzetközi üveggyártás térképén: az ország öblösüvegeinek 15 százaléka Parádsasváron készül, és a két világháború között jelentős észak-amerikai és olaszországi exportot is bonyolít.

Az államosítást idején is folyamatos megrendelései vannak, az államvezetés mégis bezárta 1948-ban. Pár évre rá, 1954-ben újra megnyitották és a termelés 10 év alatt megötszöröződött, a parádsasvári üvegtermékek 40 százalékát külföldön értékesítették, főleg az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban és Nyugat-Európában. 

A parádsasvári üvegpoharak többek között olyan világhírű sorozatokban is kellékként szolgáltak, mint a Magyarországon is vetített Columbo és a Dallas.

1961 után a parádsasvári üveggyár az ólomkristály megmunkálására szakosodott és ezen a területen is komoly nemzetközi sikereket ért el.

 

Kezdődik az üvegrózsa megformálása a parádsasvári üveghutában

2005-ben a parádsasvári üveggyárat bezárták, az itt élő üvegművesek jelentős része pedig elköltözött, máshol keresett megélhetést. Jelenleg egy üveghuta működik a településen, és a hajdani mesterek közül is csak néhányan őrzik a csaknem háromszáz évig virágzó üvegművesség emlékeit. 

Bár az üveggyárnak csak romjait láthatjuk már Parádsasváron, a helybéli üvegművesség élő legendáitól még mindig kérdezhetünk. Ne szalasszuk el megragadni ezt az utolsó pillanatot! Az idei esztendő az üveg nemzetközi éve: fedezzük fel újra a magyar üvegművesség remekeit és emlékeit!

Fotók: Gáspár Kinga