„Előkészített bilincsekkel vártak volna haza” – Petrás Máriával, Csángóföld művészével beszélgettünk

Kult

„Előkészített bilincsekkel vártak volna haza” – Petrás Máriával, Csángóföld művészével beszélgettünk

Kerámiaművész és népdalénekes, de ami ennél is fontosabb: egy nemzeti ügy örökös nagykövete – Petrás Mária vállalását nem lehet tömörebben kifejezni. Az idén 65 éves alkotóművésszel egész életművét meghatározó gyermekkori örökségéről, a csángókat ért veszteségekről és a megtartó reményről beszélgettünk, otthonában, a pomázi Mesélő-hegyen, ahonnan lélekben mindig ellátni az igazi otthonig, Csángóföldig.

Nyolcgyermekes családban nőttél fel Diószénben, egy Klézse melletti kis faluban, majd igen korán elkerültél otthonról, tanulni, végül Magyarországra költöztél. Ennek több mint harminc éve. Mi hiányzik a legjobban az otthoni világból?

Leginkább a gyermekkori otthonom, gyermekkorom csángó világa hiányzik. De nem is jó szó az, hogy hiányzik, mert valójában itt van velem, a mindennapi életemben: abból élek és táplálkozom ma is, amiben felnőttem.

Milyen világ volt?

Egy jó értelemben vett középkori világ volt, amiben ugyan volt rossz is, de nagyon sok jó is. Nekem azok az értékek fontosak, amelyek elvezették ezt a régiót a 20. századig úgy, hogy közben nem veszítette el önmagát. A 20. században aztán sok minden rossz irányba fordult Csángóföldön. Nem tudom elfelejteni például, hogy a forradalom után, 1993-ban betiltották a magyar halotti virrasztást az utolsó faluban is, Klézsén, és az akkori fórumok, amelyek tehettek volna ellene, nem ezzel foglalkoztak. Voltak nagyobb, fontosabb ügyek.

Fotó: Roggs Fényképészet

Aki eljön otthonról, azt gyakorta számonkéri a saját közössége, hogy mi végre jött el, illetve, hogy miben tudott hasznára lenni az otthonmaradtaknak. Hozzád hogyan viszonyult a szülőfalud miután eljöttél?

Nálam számonkérés nem volt, mert engem elszigeteltek. Feketebáránya vagyok a falunak, mert párszor úgy szólaltam fel, ahogy nem tetszett annak a világnak. 1993-ban az RMDSZ brassói kongresszusára meghívták az akkori két csángó egyesületet. Perka Mihály volt a bákói egyesület vezetője és annyira megfélemlítették a felszólalás előtt, hogy nem tudta elmondani beszédét – engem kért meg, hogy álljak fel és képviseljem a bákói csángó szervezetet, mert én úgyis elmegyek. Nem voltam felkészülve erre, de tudtam, hogy az igazságot fogom mondani: bemutatkoztam és elmondtam, hogy azért szólalok én az elnökünk helyett, mert őt megfélemlítették. Azt is elmondtam, hogy a csángóság olyan állapotban van, mint egy piros alma, amely kívülről még szép, de belülről már sérült. Elmondtam, hogy megrágták a lelkünket és azt, hogy

addig sok változás nem lesz, amíg a pap az oltáron azt kiabálja, hogy micsoda disznóság, hogy román kenyeret esztek, mégis magyarul beszéltek!

Ahogy befejeztem a beszédem, azonnal megrohantak az Agerpress román hírügynökség újságírói, a riporter pedig kiabálva kérdezgette, hogy „Ki hazudta neked, hogy te magyar vagy? Nem olvastad Mărtinaş könyvét?” Ez a könyv a román nacionalista történetírás jóvoltából született, és természetesen semmilyen komolyan vehető bizonyítékot nem tud felhozni a csángók román eredetére vonatkozóan.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Milyen retorzióra számíthattál egy ilyen felszólalás után?

Fizikailag is bántottak volna, de szerencsére volt, aki vigyázzon rám. A diószéni pap viszont nem nyugodott: kiprédikálta, hogy milyen férfiak vannak ebben a faluban, akik nem tudnak venni egy jó botot, hogy elintézzenek engem! Van két ember viszont, akiket tönkretettek. Azután engem is megfenyegetett a pap: azt mondta, hogy a fiúk előkészítették a bilincseket, ez vár, ha hazamegyek.

Megdöbbentő jelenetek, nem könnyű napirendre térni fölöttük harminc évvel a rendszerváltás után. Hogy sikerült megőrizned a nyugalmadat és az alkotókedvedet mindezek után?

Először úgy éreztem, mintha téves volna a művészeti irány, annyira érdekelt a politika és az, hogy mi lesz velünk. De mivel kaptam lehetőséget tanulásra – Klement Bélánál tanultam a szakmát, Brassóban, a Népfőiskolán –, és már gyermekkoromban kiderült, hogy jól rajzolok, végül a képzőművészet felé vettem az irányt. Kerámiával és üveggel is dolgoztam.

Fotó: Roggs Fényképészet

Különleges állandóság jellemzi pályádat: a hagyományos csángó kultúrát megtartó ismétlés művészeted alapmotívuma. Korai és frissebb munkáidon is jellegzetes formában elevenednek meg a főként biblikus témák, ezen belül is Szűz Mária és a Kis Jézus a leggyakrabban. Hogy látod, mire volt elég ez a harminc év?

Én szüntelenül azon az úton tartottam magam, amin elindultam, mert soha nem akartam megfeledkezni arról, aki vagyok. Amikor lehetőséget kaptam továbbtanulni, rögtön arra gondoltam, hogy azt a világot kell képviselnem, azt megmutatnom, amiből jövök. Közben ráébredtem, hogy a magyar imák, énekek ismerete, és a hitük tartotta meg a csángókat magyarnak ennyi évszázadon át, magyar iskola, magyar templom híján is. Remélem, hogy a munkámon keresztül meg tudok mutatni valamit ebből a mélységből.

 

Merő széttagoltságban él a mai kor embere, inkább rohanással, mint csendes elmélkedéssel telnek a napjai. Hogy lehet ilyen kulturális távolságból egy archaikus, ám teljes, kerek világképet érzékeltetni?

Látom én is, hogy túl nagy a kontraszt a régi és a mai között. Azok az otthoni csoda emberek, akiket magamban csak hétköznapi szenteknek hívok, valóban áhítattal, imádságos állapotban élték az életüket. Mindenben Istent keresték és meg is találták. Ha kértek valamit, de az nem teljesült, abban is isteni akaratot láttak, így bele tudtak nyugodni a sorsukba. Talán azt kéne megtanulnia a mai embernek, miként tud lélekben felemelkedni ezen a világon. Hiszem, hogy akkor a nehézségeket is sokkal könnyebben tudná leküzdeni.

A néprajzi gyűjtések őrzik az archaikus csángó kultúra szokásait, folklóranyagát, de laikusok számára nem biztos, hogy könnyen megidézhető ez a világ. Hogyan kell elképzelni ezt a gondolkodást és áhitatot?

Mi úgy nőttünk fel, hogy a Holdban is Szűz Mária képét láttuk. Olyan mélyről jövő tudást mentettek át a csángók a 20. századba, hogy annak már csak egy részét ismerjük. Sokszor visszagondolok, ahogy édesanyám leült egy székre, a kezével elhessegetett valamit: hittek benne, hogy aki előzőleg azon a széken ült, még otthagyhatott valamit a szellemi lényéből. Amikor pedig kitakarítottuk a házat, édesanyám megkérdezte, kifüstöltem-e? Szerinte csak akkor volt tiszta a ház, ha szentelt virággal meghintett parázs füstjével kifüstöltük. Megint másik példa, hogy a férjhezmenő lányok apró koszorúba kötötték az életüket: 6-7 cm átmérőjű, sárga gyopárból font koszorút kötöttek, azt beletették a pártába és arról az életről soha többet nem beszéltek. Egyébként sem hangzott el fölösleges szó az emberek között, sokkal diszkrétebbek voltak.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mi a módszered? Hogy dolgozol?

Nagyon fontosak számomra a megfelelő körülmények. Rá kell hangolódnom a munkára: olyan világot kell teremtenem, amelyben otthon vagyok. Amikor pedig mintázok, sokszor lefaragok egy-egy kicsit a megformált darabból, hogy ne legyen olyan tökéletes.

Nem mindig könnyű. Volt olyan munkám, amiért hat hétig böjtöltem, mert úgy éreztem, nem tudom megcsinálni, nem fogja engedni ez a szétcincáló világ. Kértem engedélyt, hogy ott maradhassak az Iparművészeti Múzeum pincéjében, ott aludtam, ott dolgoztam, ki sem jöttem onnan, míg el nem készült a munka.

Nagyon nagy út vezet a gondolattól – attól, amit el szeretnék mondani a munkáimmal – az agyagban megformált műtárgyig. Úgy érzem, Istentől kapott feladatom az, hogy azt a szépséget, amit a mi kicsi népünk jelent, elmondjam, főként a kerámián és énekhangon keresztül. Hiszem, hogy a moldvai csángóság megőrizte a természetes ösztöneit, tudását, hordozza az ősi hitét, egészen a teremtésig visszamenően – ezt szeretném átadni, amennyire lehet.

Tavaly jelent meg új lemezed, a Napkelettől Napnyugatig. Honnan jönnek ezek a dallamok?

Az új CD-n nemcsak énekek vannak, hanem gyermekkorom hangjai is megelevenednek. A Tavasz hangok című darab például a nagyböjtben hallható tokálással kezdődik (a harangozási tilalom idején egy deszkát ütöttek két verőfával, ütemesen – a szerk.), de van benne havajgatás is, nagyböjti, húsvéti énekfoszlányok. Ezek jellegzetes tavaszi hangok. 

Nálunk mindenki tudott énekelni, én is nagyon szerettem és szeretek mai napig. Van úgy, hogy a lányommal, Alinával megállunk egymással szemben a két sarokban a konyhában, és énekelünk. A vasárnapi misén latin gregorián ének szólt otthon gyermekkoromban, azóta persze már az sincs.

Minden este mentünk vecsernyére, úgy énekeltük a gregoriánt, hogy repedt szét a templom: úgy éreztük, minél szebben és minél hangosabban kell énekelni. 

Egyik évben a Muzsikás Együttessel elmentünk Sevillába: ott vették át a WOMEX-díjat. Külföldi utakon én mindig elkóricáltam magamban, felkerestem a helyi templomokat, szent helyeket. Ott is bementem egy templomba, az oldalsó bejáraton: balra volt a szentély, jobbra, egy rács mögött egy apácakórus énekelt. Odaálltam melléjük és velük együtt énekeltem végig a szertartást. Csak mosolyogtak, örültek nekem.

A rendszerváltás utáni Romániában felélénkültek a csángókkal kapcsolatos mentési ösztönök, sok és sokféle kezdeményezés született a csángó kultúra fennmaradásának támogatására, vegyes sikerrel. Hol tart ma a magyar mise ügye Csángóföldön?

Az egyik budapesti csángó konferenciára eljött a kisinyovi püspök is, Kósa Antal, aki természetesen csángó magyar származású, mint olyan sok pap, aki a Jászvásári Teológián tanult. Előadónak hívták meg, de nem tudott jól magyarul, tőlünk kérdezgette, mit hogy kell leírni. Szokatlanul kedves volt, nem jellemző az ottani püspökökre, még a papokra sem. Mikor rá került a sor, azt mondta, románul: „Én úgy jöttem ide, mint ellenség, de három nap után megváltoztattam a véleményemet és nagyon sajnálom, hogy nem tudom a beszédemet magyarul elmondani. Viszont mindenképpen fel szeretnék olvasni egy régi imát, amit gyermekkoromban édesanyámmal imádkoztunk” – majd felolvasott egy olyan szép imádságot, hogy mindannyian csak sírtunk. Ez a püspök a tavalyi Eucharisztikus Kongresszus előtt kitett egy üzenetet magyarul – csángósan – a Facebook-oldalára, hogy megmutassa, mi, csángók is ide tartozunk. Letörölték.

Jelenleg egyszer egy hónapban van magyar mise a csángóknál. Ez is valami, de az egyháznak nyitottabbnak kéne lennie, hiszen Jézus is nyitott volt az emberek kéréseire, fájdalmára. Ha fontos ez az ügy, akkor megoldás kell, hogy szülessen – ebben hiszek. 

Ajánljuk még:

Egy pap, aki apa is – gondolatok A döntés című dokumentumfilm kapcsán

Robi atya egy vidéki falu közkedvelt római katolikus plébánosa. Eddig ebben nincs is semmi rendkívüli. Ám abban már igen, hogy papi hivatása mellett három gyermekes édesapa. Kilenc év titkolózás után saját elhatározásból döntést kell hoznia: folytatja-e jelenlegi kettős életét, vagy a lemond a hivatásáról? Ugrin Julianna és Vízkelety Márton A döntés című filmje nyerte idén a Verzió Filmfesztiválon a legjobb magyar dokumentumfilm díját. Őszinte, tabukat döntögető alkotás, ami nemcsak a pap, de a Magyar Katolikus Egyház felelősségét is felveti. A film november 24-től elérhető az HBO MAX-on. 

 

Már követem az oldalt

X