„Csakis Istentől való lehet, hogy a hangoddal végigsimogathatsz tizenkétezer embert” – interjú Rúzsa Magdival

Miközben a dalaidat hallgatom, mindig látom magam előtt azt a kishegyesi lányt is, aki különleges hangjával meglepte a Megasztár közönségét, és azt hiszem, a tehetségeden túl azért érzünk annyira közel magunkhoz, mert ma is ez a lány énekel, ha színpadra állsz. Ugyanakkor a professzionális karrier sokféle átalakulást kívánt. Te hogy érzed, mi az, amihez ragaszkodsz kislánykori önmagadból? 

Alapvetően mindenhez ragaszkodom a kislány Magdiból, abból a lányból, aki elindult. Hiszek abban, hogy a változás az egyedüli állandó dolog, és a sokféle, minket érő tapasztalatok révén olyan muníció kerül a tarsolyunkba, amihez bármikor visszanyúlhatunk. Ezért is tartok mindent benyomást fontosnak, természetesen azt is, amit az ismertség előtt szereztem. Mai napig sokszor visszanyúlok gyermekkori képekhez, hívok be érzéseket, hangulatokat az alkotás folyamán és az előadások alatt is. Amikor színpadon énekelek, ugyanazt az erős kitörni vágyást érzem, mint amikor elindultam, és azt hiszem, nemcsak hagyom, hogy ezek az érzések hatalmukba kerítsenek, de táplálom is őket, hiszen éppen ezek vittek előre. Nem engedhetem, hogy elvesszen belőlem ez a viszonyulás, túlságosan értékes számomra. 

Fotó: Rúzsa Magdi 

A gyors, intenzív és töretlen ívű pályának mi csak a szépségét látjuk, de te tudod a legjobban, micsoda fegyelmet, kitartást és jó döntéshozást kíván a siker. Számodra mi volt a legnagyobb kihívás az énekesi pálya felépítésében? 

Inkább tanulási folyamatnak nevezném, nem is kihívásnak: egészen más az énekesi pálya, mint azt korábban elképzeltem. Szerintem mindenki úgy áll hozzá a munkához, ahogyan látja maga előtt a jövőt. Én kőkemény energiát fektettem az éneklésbe, mert

tudtam: nem akarom elhaknizni az életemet.

Szépet akartam teremteni, együtt akartam zenélni jó zenészekkel, és minden alkalommal lubickolni abban a valamiben, ami a színpadon történik. És az is bennem volt, hogy mit adok másoknak. Nem szerettem volna CD-ről kínálni a zenét, ezért örökké prioritás volt a fellépés. A szerepléseken pedig minden alkalommal mélyen magamba nyúltam, hogy a zenésztársakkal közösen valami olyan élményt adjunk, amit a közönség hazavihet.

Előre elgondolható, kiszámítható, milyen húrokat pendítetek meg, mit visz haza a közönség?

Számomra végtelenül izgalmas, hogyan lehet embertömegeket megmozgatni a zenével úgy, hogy közben kikapcsolódjanak, ellazuljanak, amire olyan nagy igény lenne a mai világban. Sosem titkoltam a lírai énemet, és hálával tölt el, hogy ezt a közönség is szereti. És igen, egy-egy koncerten előfordul, hogy konkrét érzéseket, gondolatokat vesz át a közönség – ehhez az kell, hogy figyeljenek rád, és tudd finoman adagolni a mondanivalódat. Mai napig csodálatos, mikor érzem, hogy sikerült megérinteni valakinek a lelkét. Szeretem, ha egy régi szerelem vagy veszteség, öröm vagy bánat akár könnyek formájában is kiszabadul az emberekből a zene hatására. Viszont mondhatom: soha nem volt célom magamat mutogatni, nem az vitt előre. 

Sose érezted túl soknak azt, amit az éneklés igényel tőled?

Ezt a szakmát csakis kőkemény munkával lehet jól csinálni, és én nem spóroltam az erőmmel. Meg sem tudnám mondani, hogy az elmúlt években hány órányit dolgoztam, szívem-lelkem beletettem az éneklésbe. Dalszövegeket írtam, folyamatosan új projekteken törtem a fejem, énekórákra jártam, és edzésekre, hogy a színpadon ugrálva is tudjak énekelni, és ha szükséges, akár fejjel lefelé is kijöjjenek a hangok. Amikor az Arénában állsz egy Rúzsa Magdi-koncerten, ezt a rengeteg munkát látod, és azt, hogy

sosem akartam megúszni a szakma melós részét.

Egyébként azt, hogy mennyi pluszt tettem bele azon felül, ami saját magamtól mindenképpen elvártam volna, csak most derült ki számomra, hogy gyerekeim vannak, mert most érzékelem pontosan, mennyi mindent csináltam előtte. 

Fotó: Rúzsa Magdi 

A színpad nehéz terep, és van valami egészen megrendítő abban, ahogy bámulat tárgyává engedik át magukat az előadóművészek – a zenében különösen, hiszen az éneklés sokszor magányos műfaj. Rendkívül intim pillanatnak érzem azt, amikor felcsendül valami, ami addig csak a tiéd volt, onnantól kezdve viszont már mindannyiunké. Ebben a születésben a közönség a „bába”. Számodra milyen a jó „bába” a koncerten? Van olyasmi, amire a közönség tanított meg? 

Ez egy érdekes kérdés. A közönség rendkívül őszinte, és éppen ezért nagyon-nagyon sokat tud adni. Azt gondolom, hogy mindenki, aki színpadra vágyik, az valamiféle folyamatos szeretet-keresésben van, és ha az előadóművészek mélyen magukba néznek, előbb-utóbb mindannyian megtalálják ezt a motívumot legbelül. Ez nem azt jelenti, hogy otthon ne kaptunk volna elég szeretetet, sőt: én rengeteget kaptam, de úgy érzem, olyan vagyok, mint egy mély kút, amibe még mindig fér, és nagyon nagy szükségem is van a töltekezésre. Több mint valószínű, hogy ez az, ami színpadi szereplésre motivál: ott olyan különleges energiák mozognak, mint sehol máshol. Ha ezt egyszer megtapasztaltad, sosem akarod elengedni többé. Persze a színpadon a művészi jelenlét is csak őszinte lehet, hiszen a közönség azonnal megérzi, ha valami mesterkélt, hamis, és azt rögtön ledobja magáról  A közönség nagyon érti, mi valódi és mi nem az.

Érdekes kettősség is a színpadi lét, hiszen ahhoz, hogy megengedd, hogy életre keljen benned a művész, egyszerre kell figyelni befelé – ehhez ki kell tudnod zárni egy-egy pillanatra a közönséget – és kifelé, hiszen amikor teljesen átadod magad az élménynek, kirajzolódnak az arcodra azok az érzések, amikre a közönség rezonál. Rendkívül érdekes élmény látni, ahogy a közönség soraiban is sorsok jelennek meg a mozdulatokban, pillantásokban. Olyankor pontosan tudom, kihez kell szólni, látom azt, akinek nagyon nagy szüksége van most a szavakra és a dallamokra. Ilyenkor egyébként úgy érzem, valami szent dolognak vagyunk részesei.

Csakis Istentől való lehet, hogy énekelsz, és a hangoddal végigsimogathatsz tizenkétezer embert.

Kegyelemként élem meg, hogy ezt megtehetem, és imádom minden pillanatát. A Rúzsa Magdi-közönség pedig befogadó, nagyon érzékeny, és hűséges: úgy ragaszkodnak hozzám, ahogy én szeretem őket, azt kapom tőlük, amit én tudok adni.

Az istenadta tehetségben és a kibontakozás lehetőségében az egyik legnagyobb ajándék a találkozás: olyan emberekkel, pályatársakkal, inspiráló egyéniségekkel hozott össze a sors, akik óhatatlanul is hatottak rád, sokan emberileg is, nemcsak pályád alakulása szempontjából. Kiért vagy a leghálásabb?

Presser Gáborért. Ő az a szó legszebb értelmében vett ikon az életemben, akivel fantasztikus volt találkozni és együtt dolgozni. Egy ilyen együttműködés egészen elképzelhetetlennek tűnt számomra, amikor a Megasztárba jelentkeztem. Már régen együtt dolgoztunk, és én még mindig meg-meglepődtem, hogy „Úristen, tényleg itt ülök Pici bácsi mellett!”

Rajongója voltál?

Nem vagyok rajongó-típus, így ezt nem mondhatnám. Viszont annyi napomat tették könnyebbé, szebbé az ő dalai, hogy úgy éreztem, valamilyen rejtélyes módon összetartozunk. Sokat mosolyogtam azon, hogy Pici bácsi nemcsak ott, az egykori tinédzser lánynak a szobájában teremtett kellemes atmoszférát, hanem az egyik legszebb dalomat, az Egyszer-t is neki köszönhetem. Míg elkészült, ő úgy áll mellettem, mint egy angyal. Közben természetesen a barátságáért is hálás vagyok, hiszen meghallgat és sokszor nagyon-nagyon jó tanácsokat tud adni. De összeköt minket a zongorajáték is, hiszen számomra az a legfontosabb hangszer, az érint meg a legmélyebben. Ha visszatekerem életem filmjét, és végignézem, honnan indultam és hová jutottam, kikkel találkozhattam, egészen biztos vagyok benne, hogy a tenyerén hordoz a Jóisten.

Siker nem létezik kritika nélkül. Számodra milyen a jó kritika? Ki a leghitelesebb kritikusod? 

A kritika érdekes dolog számomra, mert én sosem kritizálok olyasmit, amiről tudom, hogy magam még megközelítőleg sem tudnám megcsinálni. Mégis azt látom, hogy a kritikusok nagyon nagy része éppen ilyen ember, soha életében egy hangot sem próbált meg leütni a zongorán, vagy kiénekelni, esetleg dalszöveget írni. Így nehezebb elfogadni a kritikát. Persze néha attól is nehéz elfogadni, aki nagyon ért hozzá. De ha van némi tudatosság abban, amit csinálsz, akkor meghallgatod, amit a hozzáértő ember mond, és elgondolkodsz rajta. Kaptam már sok olyan visszajelzést, amin elgondolkodtam, és aztán változtattam is, mert rájöttem arra, hogy lehet, nem is hülyeség, amit mondanak. Ez nemcsak a zenei karrieremre érvényes, hanem az életem egyéb területeire is. Idővel pedig megtanultam egy nagyon fontos dolgot: amikor tömegekhez szólsz, arra kell figyelni, amit a többség mond. Az ugyanis, hogy jó-e a dalod vagy sem, a színpadon fog kiderülni, és a közönség a legnagyobb kritikusod. Szétszedni magam nem igazán hagytam soha, de volt idő, amikor jobban bántott a negatív visszajelzés. Aztán megtanultam, hogy működik a média, és azt is látom, sok esetben hamis képet nyújt. Ebbe a zsákutcába nem szabad belesétálni. 

A megszületett dalok és lemezek olyanok, mint írónak a könyvek: mindegyik keletkezéséről még legalább egyet lehetne írni. Ha az eddigi pályádat élményekben kellene összefoglalnod, hogyan fűznéd fel a legfontosabb pillanatokat? 

Mindenképpen az Aréna lenne a kulcsszó, hiszen az Aréna-koncertjeim jelképezik azt az utat, amit eddig megtettem, és azt a kőkemény munkát, amit ebbe a pályába belefektettem. Közben a váratlan nagy találkozások és a hatalmas nóták rajzolták ilyenre a pályámat. Aztán építkezés, a siker íze, és a jobbnál jobb pillanatok, amikor sok embert tudtam megmozgatni. 

Nagy fordulópont volt számomra például, a Szerelem. Mai napig élénken él bennem a kép, ahogy írom azt a nótát: az Istenhegyi úton laktam, kora nyári délután volt, ültem a kanapén, érzem a friss levegőt, és azt, ahogyan egyszer csak berobban a lelkembe a nóta. És lám azóta is velem van ez az emlék, és hány ember szívében él tovább az érzés, ami a dalban van! De azt csak én látom, mi történt ott valójában, mi az igazság, hiszen mindenki más egy egészen másik filmet vetít, miközben hallgatja a nótát. Aztán jött a Tejút, az Április, ezek mind ott születtek az Istenhegyin, és mindegyiknél tombolt bennem a szerelem. Nagyon jó korszak volt, azt gondolom, hogy akkor találtam meg igazán a helyemet. Később már érettebb lemezek jöttek, amelyeket viszont teljes mértékben magaménak érzek, hiszen a dalok szövegét és és dallamokat is én írtam. Később találkoztam Szakos Krisztiánnal, és elindult egy új szárnyalás. Nemcsak a dalainkat szeretem, de a születésük folyamatát, a dalszerzést is, azt, ahogyan ebben mi benne vagyunk. Külön öröm, hogy úgy érzem, hogy a műfajon belül nem sikerült akkora hibát elkövetnem, hogy szégyenkeznem kelljen miatta. De bárhonnan indulok, az életmese mindig az Arénához vezet, mert ott történtek velem a legnagyobb dolgok, ott tudtam megvalósítani nagy álmokat.

A nyilvánosság követelőző, te viszont kitartóan őrzöd a magánélet szentségét. Mindenki arra kíváncsi, vajon hogy éli mindennapjait Rúzsa Magdi, aki a szemünk előtt lett naggyá. Hogy néz ki egy napja? Mikor elfárad, hogyan töltekezik? Egyáltalán, milyen civilben az a lány, akit a tehetsége magasra repített, de ha úgy adódna, ma is le tudna vezetni egy szülést? 

Nincs misztikum abban, ahogy élek, és azt hiszem, hogy akik kedvelnek, éppen azért éreznek közel magukhoz, mert az egyszerűségben és a közvetlenségben hiszek – ilyenek a mindennapjaim, az apró és a nagy dolgaim is. Egyébként nagyon laza, ugyanakkor eléggé kontrollmániás ember vagyok, talán azért is, mert tényleg sokat dolgozom, és szeretem kézben tartani a dolgokat, ami nagyfokú fegyelmezettséget és kitartást kíván.

Tudok olyan lenni, mint egy hurrikán, de közben nagyon érzékeny is, haragos, de szeretettel teli,

és ezek az érzések olykor átrohannak rajtam naponta többször. Ilyen szempontból tényleg megőriztem a gyermeki énemet, amiből a közvetlen környezetem is részesül, hiszen velük együtt élünk meg minden érzelmes pillanatot.

Az idei év talán az egyik legfontosabb mérföldkő az életedben, hiszen idén februárban lettél édesanya – nem is akármilyen! Az angyalok nem fukarkodtak: egy királykisasszony és két királyfi lettek életed „műsorvezetői”. Az anyaság mindenképpen változtat egy nőn, te viszont ebben sem az egyszerűbb utat járod: az életedet kíváncsi tekintetek fürkészik, és ha egy gyerekhez két kéz kell, akkor háromhoz vajon mennyi lenne elég?

Az egyik legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, hogy édesanya lettem, és élvezem minden pillanatát. Törekszem arra, hogy olyan anya legyek, aki jelen van és figyel: látni akarok mindent, minden pillanatba bele akarok bújni, mert annyira csodás ez az egész. Rengeteget változtatott rajtam az anyaság, és most nehéz is még megtalálnom az egyensúlyt az énekesnő Magdi, a hétköznapi Magdi és az édesanya Magdi között, de tudom, idővel szépen összeérik minden, és akkor egyszerűbb lesz azt élet. Viszont 

az anyaság már most olyan kerekség-érzést, beteljesülést adott nekem, amit soha nem hittem volna, hogy átélhetek.

Persze ez is egy nagyon munkás feladat, hiszen három baba három külön csoda és sok-sok feladat, de a Jóisten nekem mindig jó nagy kanállal ad szépből és jóból. Persze meg is dolgoztat, de mindig megéri!

Karácsony van, ilyenkor mindannyian még érzékenyebbek vagyunk. Kicsit azt reméljük, az idei ünnep még tökéletesebb lesz, még több szeretetet tudunk adni és teljesebbnek érezzük, mint bármikor. Azt hiszem, ez veszi rá a nőket évről-évre, hogy rengeteg energiát fektessenek a felkészülésbe. Ti hogy készültök az idei karácsonyra? 

Nagyon készülünk idén, hiszen ez lesz az első karácsony, amit már ötösben töltünk, igazi családként. Díszítgetem a házat, finom illat van a lakásban, szól a karácsonyi zene, és nézegetem a gyerekeimet, akik egyre édesebben tudják kifejezni az érzéseiket. Már nyomogatják a zongora billentyűit is. Annyira meghitt perceket élünk meg, hogy nem győzöm lefotózgatni a fejemben magamnak, hogy örökre megmaradjanak! Érzelmileg is sokkal mélyebbnek érzem ezt az időszakot, mint a korábbi karácsonyokat. Miközben díszítgetem a lakást és a lelkünket, mindennap imádkozom, hogy ezek a szép érzések, amik most bennünk vannak, megmaradjanak, és hogy egy ép, egészséges, gyönyörű családot tudjunk teremteni a férjemmel együtt, hogy igazi összetartozás legyen ebben a házban, ebben a családban. Erre vágyom, ezt kérem a Jézuskától. Elhatároztam, hogy az idén nemcsak a gyerekeimnek és a szeretteimnek akarok valamiféle ajándékot adni – ami nálam általában valamilyen élményajándék szokott lenni –,  hanem mi is adunk ajándékot a Jézuskának.

Fotók: Rúzsa Magdi