Mikor mélyebben beleássuk magunkat a bor civilizációtörténeti vonatkozásaiba, rájövünk, hogy minden jelentős eseménynél megvolt a maga szerepe, és hogy nagyjaink egyik legemberibb vonása éppen az volt, hogy szerették a jóféle borokat. A középkori Szent Grálban egyszerre van jelen Krisztus vére és az azt jelképező szőlőlé – éltető forrásaként a jónak, az emberi értékeknek és életnek. Szakrális és profán keveréke, mámorító gyógyír a bajra, enyhítője szenvedésnek, de legalább ennyire felerősítője a diadalittas érzelmeknek.
A csoda, hogy a szőlő leve átalakulva erősebbé, az emberi természetet is próbára tevő alkoholos itallá nemesedik, azóta foglalkoztatja az embereket, mióta szőlőtermesztéssel foglalkoznak.
Az erjesztett italok hatását már régebb óta ismerték, de a bor varázslata éppen abban rejlik, hogy a zavaros mustból letisztult, aranyló cseppek már nem is emlékeztetnek hajdani állapotukra. Éppen ebben az átváltozásban és megtisztulásban rejlik a bor egyik legerősebb szimbolikus értelme. Amikor víz helyett bort – másutt sört – ittak, praktikus okokból választották a tisztább nedűt: a bódulat, melyet okozott, inkább jutalom volt, mint cél. Később, a középkor második felében, amikor már a bor kultúrájáról beszélhetünk Európában, jelentéstartalma és funkciója jóval gazdagabbá válik: szakrális szerepe mellett a míves gasztronómia egyik fő alkotóeleme lesz, és persze megőrzi kapcsolatépítő szerepét.
Fotó: Unsplash / Roberta Sorge
Micsoda barbárok!
A makedónokról tartották ezt a környező népek – különösen a déli városállamok görög lakossága –, ugyanis az ókori Balkán egyik legerősebb népcsoportja hígítás nélkül, tisztán itta a bort, ami akkoriban szokatlannak, sőt botrányosnak számított. Makedón Sándort sem a borhoz való viszonyáért tiszteljük, de jellemábrázolásába pontosan beleillik a szúzai ivóversenyhez fűzött ambíciója is. Nagy Sándor ugyanis, aki mindössze 13 év alatt hozta létre a Balkán legnagyobb birodalmát, mely Egyiptomon át Pakisztánig húzódott a Közel-Keleten át és aki maga sem vetette meg a jó bort – és nyilván makedón módra fogyasztotta – nemcsak nagyravágyó volt, de igazi hedonista is. Egyesek szerint alkoholistának is bélyegezhetjük, de ilyen távlatokból nehéz megmondani, mi volt akkor a pontos mérték, még akkor is, ha a fiatalon – mindössze 32 évesen – elhunyt uralkodó halálának okát is a mértéktelen ivásban látja az utókor, egy toxikológiai elemzés szerint mérgezett bor végzett vele.
Emlékezetes maradt azonban egyik nagyszabású vállalkozása, melynek már a kiindulópontja is tragikus volt. Nagy Sándor szerette megválasztani társaságát, rajongott a filozófiáért, ezért sok filozófussal volt közeli kapcsolatban. Egy alkalommal, amikor i. e. 324-ben a perzsiai Szúzában állomásoztak, az egyik filozófus barátja halálos betegségére panaszkodva bejelentette neki, hogy inkább a halált választja, intsem tovább éljen fájdalmaival, majd máglyára vetette magát. A 73 éves Kalanoszt felemésztették a lángok, barátja, Nagy Sándor közben kürtszóval, tisztelgéssel búcsúzott tőle, majd eldöntötte, hogy valamilyen ünnepséget szervez barátja emlékére.
Mivel a perzsák nem ismerték az olimpiai játékokat, ezért az ivóverseny mellett döntött – a képtelen ötletet pedig meg is valósította.
A versenynek egyszerű szabályai voltak: az nyeri, aki a legtöbb bort meg tudja inni. A nyeremény pedig 26 kilogrammnyi aranynak megfelelő, vagyis egy talentumot érő korona. A versenynek már az ötlete sem volt méltányos, hiszen Nagy Sándor pontosan tudta, hogy a helyiek nincsenek hozzászokva a hígítatlan bor fogyasztásához, így az eredmény sem meglepő: a győztes az uralkodó egyik makedón harcosa lett, Promachus, aki 15 liter bort volt képes meginni – vesztére. Ekkora mennyiségű alkoholt ugyanis nem lehet büntetlenül elfogyasztani egyszerre, és a versenyt követő napokban meghalt alkoholmérgezésben. Nem ő volt azonban az egyedüli áldozat: a verseny összes többi résztvevőjével együtt lett a mértéktelen borfogyasztás áldozata.
Fotó: Unsplash / Oleg Demakov
A középkori szerzetesek mértéke
A szerzetesek által terjesztett szőlőkultúra természetesen a borfogyasztás kultúrájának egyházi vonatkozásaiban is tetten érhető. Évszázados távlatokban és léptékben szemlélve a pogány italáldozati szertartásoktól csak egy lépésnyire van a misebor áldozati szimbolikája, de annál fontosabb, hogy a bor a kereszténység fennmaradásában és terjedésében is komoly szerepet játszott. A kolostorok körül kialakult szőlőültetvények a helyi borkultúra centrumaivá váltak, a borfogyasztás mintája pedig ugyancsak a szerzetesi regulákban keresendő. Áldomás szavunk is középkori eredetű, egy latin szövegben szerepel, mely a barbár italáldozatok és a „casus bibendi” közötti különbséget taglalva azt kívánja hangsúlyozni, hogy Európa elhatárolja magát a keleti barbár szokásoktól: „more paganismo … magnum aldamas facerunt”. Az 1150-ből származó szövegben a 'pogány módra' kifejezés az érdemtelen ivászattal szemben a megfelelő alkalomhoz kötött áldomás erkölcsi helyeslésére utal.
A sokáig – sok helyütt máig is – fennmaradt áldomás ivás szokásának apropója olyan fontos esemény lehetett, mint egy sikeresen lebonyolított adásvétel, eredményesen befejezett nagyszabású munka, haragosok kibékülése vagy valamilyen intézmény létrehozása, esetleg emlékmű, harang elhelyezése.
A középkori szerzetesrendek közül Szent Benedek regulájában már szerepel a hemina kifejezés, amely a szerzetesek napi borfogyasztásának optimális mércéjére utal. Ugyanakkor ezt a mércét soha nem fogjuk pontosan ismerni: a legvalószínűbb, hogy egyénre szabott mértékegység lehetett, mellyel az egyes barátok napi fejadagját meghatározták.
A római birodalom bukása utáni Európa képe jelentősen megváltozott, és ez a borfogyasztási kultúrában is tetten érhető. A szerzetesek által terjesztett szőlőművelési kultúrának köszönhetően már nemcsak a kiváltságos, tehetős réteg engedhette meg magának, hogy bort (és sört) igyon, hanem az egyszerű nép is. Érdemes itt említeni az egyházi hatásból paraliturgikus szokássá alakult szentek tiszteletét is: Szent Márton a bor védőszentje lett, Szent Adorján pedig a söré. A szentkultusz már pontosan jelzi, hogy ezen italok társadalmi beágyazottsága a középkorban már igen jelentős volt.
Fotó: Unsplash / Stefan Johnson
A magyar borban Mátyás igazsága is benne van
A mindössze 15 éves korában királlyá lett Mátyás már egy virágzó borkultúrával ismerkedhetett, hiszen elődei, az Anjou Károly Róbert és I. Lajos korában már rendkívüli fejlődésnek indult Magyarországon a szőlőtermesztés és a borkultúra. A kor krónikása és a király életrajzírója, az olasz Antonio Bonfini jóvoltából azt is tudjuk, hogy Mátyás a budai és a szerémi borokat kedvelte igazán. Európa már az 1200-as évektől ismerte a magyar borokat, amelyek hírnevét Mátyás uralkodása idején csak erősítette, és azt is tudjuk, hogy a győzelmi ünnepeken kutakból folyt a piros és fehér bor – a visegrádi palota márványkútjából például vörösbor is folyt, amikor fehér folyt belőle, az szerémségi fajta volt. Ez már azért is figyelemreméltó, hiszen a 15. században még túlnyomórészt fehér szőlőket termesztettek hazánkban.
Beatrix királyné és Mátyás reneszánsz udvartartása a korábbi étkezési kultúrát is jócskán megreformálta: sokkal mértéktartóbb és tisztább étkezési módot honosított meg, véget vetett a dőzsölésnek, és ekkor kezdték el a bort minőségileg is mustrálni – ez utóbbi gyakorlatot tartják a borversenyek elődjének.
A királyi palota impozáns pincéjében kis adagokban kóstolgatták és szín szerint is értékelték a borokat, osztályozták őket, véleményt formáltak az egyes nedűkről. A bor tehát a királyi pompa része volt, ahogy a füvészkönyvekből azt is tudjuk, hogy gyógyszerként is használták, gyógyfüveket áztatva bele fogyasztották különféle bajokra.
Mátyás személyes borszeretetéről több forrás is megemlékezik. Többek között a budaszentlőrinci pálosok emlegetik feljegyzéseikben, hogy a király szívesen időzött el a kolostor hűs pincéjében. Ugyanakkor Mátyás királynak köszönhetjük a vörösbor kultúrájának megalapozását hazánkban: Bél Mátyás krónikája szerint Nagy Lajos király Itáliából, Nápolyból hozott vörösszőlő-töveket, Mátyás azonban már Burgundiából és Champagne-ból hozott szőlővesszőket, melyek a budai és az egri borvidéken eresztettek gyökeret. Mátyás asztalára gyakran került – a budai és a szerémségi borok mellett – jóféle kőszegi bor is, ugyanis ebben az időszakban Kőszeg környéke jelentős szőlőtermesztő vidék volt. A legenda szerint a Bécs ellen induló Fekete Sereget a híres somlói borral lelkesítette.
Fotó: Unsplash / Karim Ben Van
A borok királya az európai királyok borává válik
Nagyon ide kívánkozik, hogy megemlékezzünk az egyik leghíresebb borunk, a tokaji aszú történetéről – ha csak dióhéjban is – ugyanis ez a nemes bor Európa szerte az egyik legnépszerűbb magyar szőlőlé volt az 1700-as években. 1571-ből, Garai Máté osztályleveléből ismerjük a tokaji asszúbor kifejezést, amit később megtalálunk Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szótárában is aszú szőlő formában, de 1600-as évi periratokban is előfordul. Közismert történet, hogy az első aszúbort valószínűleg Szepsi Laczkó Máté készíthette az 1620-as években a sátoraljaújhelyi Oremus szőlőhegy terméséből, de ez valószínűleg pontatlan adat, hiszen az aszút már korábban is ismertük.
Minek köszönhette ez a tokaji bor, hogy meghódíthatta Európát?
A korabeli tárolási és szállítási gyakorlat még nem tette lehetővé a borok – mai minőségbiztosítási fogalmaink szerint is – biztonságos szállítását, de a tokaji aszú cukor- és savtartalma miatt hosszabb utakat is kibírt.
Így juthatott el cári, császári és királyi udvarokba, ahol megbecsülték különleges értékeit: az 1700-as években lengyel, porosz, angol és francia kereskedők vitték szerte Európába a tokaji bort, 1733–1798 között a cári udvar Orosz Borvásárlói Bizottságot tartott fenn Tokajban.
A Rákóczi-szabadságharc után, a Franciaországban töltött emigrációs évei alatt II. Rákóczi Ferenc gyakran volt IV. Lajos király udvarában, ahol a magyar fejedelem iránti tisztelet jeléül a tokaji bor mellé ezt a feliratot nyomtatták kis kártyákra: „Le roi des vins, le vin des rois”, azaz a borok királya, a királyok bora, amely aztán a latin „Vinum regum, rex vinorum” formában vált közismertté.
Fotó: Unsplash / Manuel Venturini
Az utolsó kívánságok bora
Születésre áldomás, a torban vigasz – a bor szerepe az emberi élet fordulóinál is történelmi jelentőségű. Kevesebb szó esik azonban az utolsó kívánságok boráról, azaz a fogságban születő vágyakról. Az aradi vértanúk leveleiből és a korabeli visszaemlékezésekből azt is tudjuk, hogy a fogság napjainak gyötrelmeit is képes volt enyhíteni a jóféle magyar bor. Schweidel József tábornok így ír Aradi fogságom naplójában:
„Testvér, nekem még borom is van.” Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt,
Fotó: Unsplash / Morgan Winston
Damjanich János honvéd vezérőrnagy feleségéhez intézett szinte mindegyik levelében szerepel borral kapcsolatos kérés:
„Jani elküldte-e a vörös bort? Nékem már nincs, és holnap elküldöm a boros kosarat, hogy egypár üveg vöröset küldjél. Ha tehát Péter pincéjében jobb vörös bor nincs, keress valami jót Aradon, hogy holnapra legyen.” (5. levél)
Fotó: Unsplash / Moritz Knöringer
Ha csak e kiragadott mondatokat olvassuk a fennmaradt dokumentumanyagból, akkor is az az érzésünk lehet, hogy a sorsuk fordulását váró aradi foglyokban a bor tartotta a lelket a legnehezebb órákban. Valószínű, volt némi feszültségoldó szerepe, de a teljes levelezések és naplók ismeretében tudjuk, hogy félelmeiket vajmi kevéssé tudta enyhíteni. Mindazonáltal az életet, a szabadságot és az igaz ügyért nem hiába vállalt áldozatot jelképezte az aradi tizenhármak számára – ahogy azt mi is pontosan érzékeljük minden megemlékezés alkalmával.
Igazságok és remények, öröm, diadalmámor és fájdalommal teli vágyakozás – minden érzelem legmélyebb rezgése ott van egy pohár nemes borban.
A történelem már igazolta, mennyire fontos nekünk ez az ital, mely képes a legjobb értelemben átváltoztatni a lelket – és persze kárhozatba vinni azt, aki alábecsüli erejét. Történetek millióit adta nekünk a bor már eddig is, melyekből csak töredékeket tudunk megosztani e helyütt. Inspirációval tudunk szolgálni csupán, hogy ki-ki maga fedezze fel a borkultúra legizgalmasabb vonásait, legértékesebb történeteit és a bort ne csak fogyasztási értékével mérje. Tanuljuk vissza az áldomás valódi lényegét, törekedjünk a borok ismeretére és fogyasszuk mértékkel: a bor érdekes önismereti útra hív mindannyiunkat.
Nyitókép: Unsplash / Al Elmes
A cikk megjelenését a METRO támogatta.
Ajánljuk még:
Tökmaglisztes ropogós
Cézársaláta sült garnélával
Zöldséges marhasült
