Auschwitz-Birkenau gyerekfejjel és negyven évvel később

1983-ban, abban az évben, amikor Magyarországon forgalomba hozták az 1000 forintos címletű bankjegyet, bemutatták az István, a király című rockoperát, de még nem lehetett látni, hogy hamarosan leomlik a berlini fal, megismerkedtem Auschwitz-cal. Hosszas előkészületek – vízumért kuncsorgás, pénzváltás, eladható árucikkek beszerzése és többszöri átcsomagolás – után kerekedtünk fel egy másik családdal közösen Erdély szívéből a keleti blokk nyugati határáig tervezett kiruccanásra. Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Németország, majd vissza: ez volt a terv, és szó szerint elmentünk a falig, Berlinben.

Kastélyok, templomok, búcsújáró helyek, múzeumok, városok és tájak ezernyi színfoltja lehetne egy ilyen út lenyomata egy írni-olvasni még nem tudó kislány emlékezetében, aki számára a kommunizmus legsivárabb valóságából egyszerre új ablakok nyílnak a világra. Nekem mégis a lengyelországi Auschwitz-Birkenau „film” forog újra és újra a fejemben – azóta is. A családom sokadik generációjában visszamenőleg sem találtam zsidó felmenőket,

a mi történetünket nem a Soá tragédiája formálta a második világháború után, mégis amit akkor, ott átéltem, meghatározta a saját élettörténetemet.

A ’83-as kislánynak nem sokat tudtak mondani a szülei arról, mit fog látni a helyszínen. Számítógépünk még nem volt, ahogy internet sem, a televízió fekete-fehér képernyője pedig leginkább román propaganda-műsorokat sugárzott. Hiteles beszámolókat a zsidók elhurcolásáról csak később hallottam, a nagyszüleimtől, akik két különböző falu zsidó családjainak deportálását mesélték el, amikor már nagyobbacska voltam. Sokat meséltettem őket mindenféléről, és szívesen beszéltek – az ő történeteik lelkem legszilárdabb építőkövei. Amikor azonban megérkeztünk az auschwitzi koncentrációs tábor területén kialakított múzeumba, nem tudtam, mi vár rám. Egy hosszú filmre emlékszem, amit az elején vetítettek nekünk, és amiben pálcikaemberré aszalódott élettelen testeket zúdítottak árkokba. Ijesztően üres tekintetű barakklakók rémlenek a filmből, hatalmas polcrendszernek tűnő barakkok, kerítés mellett álló néma emberek, reménytelen sártömeg, kosz. És halottakra emlékszem, halottakra mindenütt.

 

Nálunk nem volt tabu a halál, eléggé természetesen viszonyultak hozzá felmenőim, tudtunk beszélni a veszteségekről, de addig nem sok halott embert láttam életemben, filmen sem. Főként nem halmokba dobált lecsupaszított, csont és bőr testeket. A szüleim ugyancsak el voltak foglalva a saját érzelmeikkel, hiszen őket is sokként érte a kiállítás, de láttam rajtuk, aggódnak, vajon én mit fogok fel az egészből. Aki először szembesül ilyesmivel, annak utána hallgatnia kell, nem a kérdések a legsürgetőbbek. A lepergő filmkockák után szükség van némi csendre, hogy magunkhoz térjünk, visszataláljunk a jelen oltalmába. Úgy emlékszem, akkor rögtön nem is voltak kérdéseim. Csak mentünk tovább, a kiállításba, az 1945. január 27-én felszabadított legnagyobb német haláltáborba, ahol a becslések szerint több mint 1,1 millió ember vesztette életét.

A barakkok szürke-vörös szigorú rendjére emlékszem, a halálfalra, ahol a politikai foglyokat és a tábori renitenseket végezték ki, az állócellákra, ahová kínhalálra ítélt embereket tuszkoltak be, de bennem él a precíz rendbe, falmagasságban felrakott bőröndök képe, oldalukon a számokkal és nevekkel, meg egy teremre, ami tele volt aranyfogakkal, és egy másikra, ahol emberi protézisek voltak halomban, aztán az orvosi blokkra, ahol nőket kínoztak különböző kísérletekkel, egy asztalra, rajta a napi ételadaggal, a krematóriumra, ahol tepsiszerű emelvényekről dobták a tűzbe az elgázosított testeket. Képekre, kopasz fejekkel, a birkenaui tábor hatalmas barakkjaira, a sínekre, a kéményekre és valami jellegzetes szagra, amit valószínűleg a kiállításban használt fertőtlenítőszer okozott.

 

Amikor már hozzá lehetett férni holokauszt-irodalomhoz, igyekeztem mindent elolvasni, ami a kezembe került, majd gyűjteni is kezdtem a megjelent írásokat, regényeket, dokumentumokat, később az internetnek hála rengeteg vizuális anyaghoz hozzájutottam. Beszélgetések, viták és hallgatások közepette próbáltam megérteni, hogy történehetett meg mindaz, ami emberi ésszel és lélekkel felfoghatatlan.

Ösztönösen kerestem valamit, amit kislányként még nem tudtam megfogalmazni, majd – olvasmányaim és tanulmányaim ellenére – felnőtt fejjel is csak nehezen. Meg akartam érteni a miérteket, a hogyanokat, az emberi elme és psziché működését mindkét oldalról: a gonoszét legalább annyira, mint az áldozatokét.

Ma már tudom:

vannak ugyan tudományos válaszaink, de a nagy miértet senki sem tudja megindokolni.

Tizenkét-tizenhárom évesen olvastam Nyiszli Miklós könyvét, Anne Frank naplóját, még később William Styron Sophie választ című regényét, és már egyetemista koromban láttam Spielberg Schindler listáját és Roberto Benini Az élet szép című ikonikus filmjét. A sort hosszan folytathatnám olyan alkotásokkal, amelyek további kérdéseket gyújtogattak bennem a hajdani látottakkal és az egyre csak gyűlő ismeretanyaggal kapcsolatban.

 

Ha valaki meg akarja érteni például, mire képes az emberi elme, nézze meg François Girard filmét, A nevek dalát vagy olvassa el a harmadik bécsi iskola megalapítójának, Viktor Frankl osztrák pszichiáternek a logoterápiát megalapozó művét, a Mégis mondj igent az életre! című könyvet! Aki arra kíváncsi, mire képes a múlt borzalmainak elhallgatása, annak feltétlenül ismernie kell Jennifer Teege rendkívüli történetét, az Engem a nagyapám agyonlőtt volna lapjairól. Ha valaki a gonosz működését szeretné megérteni, annak kétségkívül legalább a nürnbergi periratokat, vádbeszédeket és a per magyar származású, ma is élő főügyészének, Benjamin Ferencznek a munkásságát érdemes ismernie, és az életéről írt Ítélet a gonosz ellen című kötetet.

Mikor azt kérdezzük magunktól, hogy lehetett kibírni ilyen borzalmas körülmények között, olyan alkotásokhoz nyúljunk, mint a Sorstalanság, a Saul fia, a Shoah, A zongorista vagy az olasz zongoraművész és zenetudós Egy dal fogja megmenteni a világot történeti jelentőségű munkája, amelyben a koncentrációs táborokban keletkezett zeneműveket gyűjtötte össze, esetleg Lucy Adlington Divatszalon Auschwitzban című könyve, amelyben a koncentrációs tábor varrodájában dolgozók nők történetét meséli el.

Olyan sokféle formában feldolgozták már a koncentrációs táborok borzalmait, hogy azt gondolhatnánk, mindent tudunk a múltról, de minél többet olvasunk, minél többet kutatunk, annál nagyobbra nő a sötét üresség, amiben az elveszettek jelentős részének emléke is odaveszett. Minél mélyebbre hatolunk a felszín alatt, annál több a megválaszolatlan kérdés, és félő, hogy a túlélők eltűnőben lévő generációja már egyre kevesebbet mesélhet. Pedig nemcsak a zsidók felelőssége ébren tartani a következő generációk lelkiismeretét.

 

Visszatérés Auschwitz-Birkenauba

Negyven év után ismét családostól, immár anyukaként tértem vissza Auschwitz-Birkenauba, egy fotóművész társaságában. A kislányom, aki kilencévesen járta végig a hat és fél órás study-tour minden szakaszát, már óvodás korában beszélt angolul, így az idegenvezetőt nemcsak értette, kérdései is voltak. Készültünk erre az útra. Itthon sokat beszélgettünk a témáról még a gyerekek megszületése előtt, hiszen a férjem nagyapjának a családja Auschwitzban és a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg, a nagyapja öccséről azt is tudjuk, hogy mikor, a Yad Vashem Intézet részletes keresővel ellátott adatbázisának köszönhetően. A kislányunknak elmagyaráztuk, mit fog látni, mire számítson, és mindez miért olyan fontos, mi közünk van hozzá nekünk, neki, mindenkinek. Filmrészleteket is néztünk vele, helyszíni fotókat mutattunk, összefüggésekről magyaráztunk, igyekeztünk válaszolni a kérdéseire. Ugyanazokra, amik gyerekként bennem is megfogalmazódtak az utazás után.

Bevallom, kicsit féltem visszamenni, pontosabban

féltettem a kislányomat attól a szörnyűségtől, amire én emlékeztem.

Mikor odaértünk tömegek álltak sorba a bejáratnál, ahol évente több millió látogató lép be a hajdani borzalmak kapuján. Online kell jegyet váltani, hogy elkerüljük ezt a kellemetlenséget, mi is ezt tettük. Az idegenvezetőnk először az auschwitzi tábort mutatta meg, majd egy busszal átvittek Birkenauba. Már az első helyszínen meglepődve tapasztaltam, hogy néhány kiállítási elem más, mint gyermekkoromban. Az első meglepetésem a tizenöt perces film volt, amire beültettek az elején, és ami dióhéjban vagy inkább mogyoróhéjban mutatta be a második világháborúban felállított haláltábort és az itt zajló eseményeket. Ahogy áthaladtunk az Arbeit macht frei felirat alatt, és elindultunk a barakkok felé, rájöttem, hogy bizonyos épületekbe – többek között az orvosi blokkba – nem mehetünk be, később kiderült, az aranyfogakat nem láthatjuk, és a katonás rendben felrakott bőröndök most összedobálva álltak a tárlókban.

Arra nem emlékeztem, hogy a kiállított anyagban milyen jelentős részt képviselnek az utolsó transzportokból fennmaradt visszaemlékezek, fotók – ezek magyar transzportok voltak, hiszen Magyarországon később indultak meg a deportálások. Az auschwitzi történet rekonstrukcióját tehát nagyon nagy arányban a magyarok visszaemlékezéseinek köszönhetjük.

 

Egy ehhez hasonlóan hosszú túra során elengedhetetlen, hogy bizonyos tájékoztató tartalmakat az idegenvezető többször elismételjen. Egy ideig hálás is voltam ezért, de a negyedik órában már úgy éreztem, a látvány többet ad, mint a kísérő szöveg, és a túra második fele már sokkal kevesebb újdonságot tartogatott. Amikor a jegyeket megváltottam, olvastam az oldalon, hogy 14 éven aluliak számára nem ajánlják a látogatást, de ezt sem tartom indokoltnak, mert a most látottak, hallottak sokkal óvatosabban közelítenek a valósághoz. Hiányérzetem volt, többet reméltem másodjára, felnőtt fejjel: több tudást, részletesebb ismertetést és bővebb, a nyilvánosság számára is elérhető kiállítási anyagot. Ide nem katasztrófa-turizmus miatt jönnek el az emberek, és maga a téma egy életre elég gondolkodnivalóval szolgál akkor is.

Úgy éreztem,

mintha meg akarnának kímélni a drasztikus élményektől, mintha tapintatosnak kellene lennünk a borzalmakról való beszédmódban, nehogy azzal is traumatizáljuk magunkat.

Csakhogy a szelídebb, finomabb retorika nem tud enyhíteni az igazságon, és aki abban a hitben ringatja magát, hogy mi, 21. századi európai emberek, akik legalább a történelemkönyvekből értesültünk a nagy népirtásokról, a háborúk embertelenségeiről, könnyen tanulunk a múltból – az mélységesen téved. Az ilyen ember figyelmébe ajánlom A hullám című német filmet vagy Philip Zimbardo elhíresült Stanfordi börtönkísérletét; mindkettő metszően fájdalmas konklúzióval zárul: az emberi természet bármikor újratermeli a zsarnokságot, ha nem vagyunk észnél.

Ezért kell mindenkinek tudnia Auschwitzról és a történelem többi vesztőhelyéről, ezért kell a gyermekekkel is beszélni erről az ő szintjükön, ezért nem szabad eufemizálni, kíméletességgel és finomkodással elfedni a borzalmakat, és ezért kell minden családban őszintén szembenézni a múlttal, a saját történetünkkel. Így talán a jelen is könnyebben kibírható. A jövőt pedig éppen most alapozzuk meg: ahogy ma beszélünk a múltról, azzal a mesével nőnek fel a gyermekeink.

Ha nem beszélünk őszintén a traumákról, saját gyermekeinket csapjuk be.

Csak annak lehet jövője, aki a múltjával is tisztában van – közhelyessé vált igazság ez, de kétségbevonhatatlan.

A fotóművész kint készített fényképeit itt láthatjátok:

Hazajöttünk, nézegettem ezeket fotókat, és rakosgatom össze azóta is friss emlékeimet a negyven évvel ezelőttiekkel, meg a nyáron az amszterdami Anne Frank Házban látottakkal. Oda nem jött velünk a kislányunk, és nem bánom. A kiállítás töménységét a végén látható film nemhogy oldaná, inkább közelíti. Beljebb visz egy gyermek világába, amely a felszabadulás után omlik össze: akkor éri utol a végzet, amikor már majdnem megmenekül. Ezen a filmen mindketten sírtunk volna, így csak nekem folytak a könnyeim. Később visszatérünk, együtt. Majd ha az én kislányom is olvasta a naplót.

Sok helyre kell még ellátogatnunk, és sok mindent kell még elolvasnunk, sok mindenről kell beszélgetnünk. Egyelőre elég volt neki a krakkói Kazimierz, a zsidó negyed, a gettó, a plaszówi koncentrációs tábor romjai és a Schindler gyár helyén berendezett múzeum meglátogatása. Kérdések, emlékek foglalkoztatják, időnként beszél a látottakról – ez a minimum, amit szülőként egyelőre megtehettem azért, hogy ne felejtse el, miért nem ismerheti meg jobban dédnagyapja felmenőit.

Január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja: 2005-ben az ENSZ közgyűlése egyhangú határozattal az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját a holokauszt mintegy hatmillió áldozatának nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

Fotók: Roggs Fényképészet