„Ami nem igazán küldetése az embernek, abból az ösztöne kilendíti” – Sütő Enikővel beszélgettünk

Kult

„Ami nem igazán küldetése az embernek, abból az ösztöne kilendíti” – Sütő Enikővel beszélgettünk

Sztármanöken, szupermodell, az 1970-es évek második felétől kezdve a szépségipar egyik meghatározó egyénisége, akit először a Fabulon márka arcaként ismerhettünk meg. Azóta a szakmai tehetséggondozás és utánpótlás missziójával saját modelliskolájában adja tovább tapasztalatait, tudását: Sütő Enikő mégsem ezekről a témákról szeret a legjobban beszélgetni. „Ne annyira rólam szóljon, inkább arról, amiben hiszek, hogy egymásból tudjunk merítkezni” – mondja, és ezzel csak megerősíti iránta érzett csodálatomat.

Ahogy a színházban, úgy a reklámszakmában is – aminek a legmagasabb színvonala maga is alkalmazott művészet – ismerős lehet a gombóc a torokban érzés, amit a modellek gyakran megélhetnek saját testük változásával, az idő múlásával. Sütő Enikő több mint negyven év tapasztalattal ezen a pályán bőven rácáfol a sztereotípiákra: ma is üde külsejével és – ami a legfontosabb – belülről fakadó frissességével méltán tekinthető etalonnak. Nem véletlen, hogy beszélgetésünk sem a külsőségekről szól.

„Rácsodálkoztam az életre, hogy vajon miért kanyarított engem oda, ahol egyébként dolgom van” – osztja meg önreflexióját Enikő, aki ötödik évtizedét éli a modell- és reklámszakmában úgy, hogy közben a világ rengeteget változott, divatok és trendek követték egymást és tűntek el, mégis úgy tudott hiteles maradni ezen a pályán, hogy szépségideálként és értékrendjében egyaránt töretlen, következetes mintát mutat. Bárhonnan közelítek, egyértelmű, hogy ilyen színvonalon ezt a minőséget nem lehet pusztán a külsőségekre figyelve megőrizni.

Fotó: Sütő Enikő

„Remélem, hogy nálam a bent van kint, tehát a külsőség csak melléktermék” – kapom a pontos választ, a pályakezdésre visszatekintve. Az átlagon felüli külső és a természetes adottságok még nem elegendőek a sikerhez, ahogy a puszta döntés, hogy a jogi pályát választja, az sem bizonyult kellő nyomatéknak a pályán maradáshoz. Ennél többre volt szükség, hiszen – ahogy Enikő fogalmaz – „ami nem igazán küldetése az embernek, abból az ösztöne kilendíti, hiszen csakis azáltal adhat valamit a többieknek, hogy azt csinálja, amit szeret”.

A pályája elején megtapasztalt „kifele élésben” is mindig kapaszkodott a szülőktől kapott morális értékrendbe, és személyes fejlődését, a tudatos életformában való kiteljesedését egyértelműen a természettel való kapcsolata formálta. Nevezhetjük univerzális kapcsolódásnak, azt a lelkiséget, ami a környezetéhez és az emberekhez való viszonyát meghatározza.

„A tudatosság juttatott el a legirigyeltebb korszakomban – sok buktatón keresztül – egy másik irányba: befelé. Az ember saját magának kialakít egy másfajta kapcsolódást a természettel, embertársaival, saját magával és az univerzummal, és ez a négyes kötelék engem harmincnyolc- negyvenéves koromtól meghatároz.

Nekem nem adatott meg egy olyan kis lény az életemben, akire fókuszálhattam volna, nem váltam édesanyává,

és így hatalmas erőforrás szabadult fel bennem. Ilyenkor az embernek kényszere van, hogy normálisan transzformálja ezt az energiát: jóra kell fordítani” – meséli, miközben sorolni kezdem, mi mindent tett valóban az elmúlt évtizedekben jótékony céllal. 2008-tól a Bátor Tábor és a mellrák elleni küzdelem nagyköveteként dolgozott, tagja az Egészség Hídja Összefogás Egyesületnek, az egészséges életmód ösztönös és hivatásos promótere, aki elsősorban saját példájával tanít.

A saját példa ezúttal a belső utak végigjárását, az önfejlesztést és személyiségfejlődést is magába foglalja. Igyekszik eloszlatni a sokakban még mindig élő tévhitet, miszerint önzés a magunkra fordított figyelem, az önmagunkkal való foglalkozás: „a nőknek, akik ezt olvassák, szeretném elmondani, hogy ne gondolják, hogy önző dolog, ha az ember az önfejlesztéssel van elfoglalva, hiszen ennek a környezet is látni fogja a hasznát”.

Sütő Enikő saját tapasztalatát osztja meg a kétségek eloszlatása végett, amikor korai éveire hivatkozva felidézi, milyen volt beletemetkezni a munkába, csak a munkának élni, énidő nélkül. Missziós tevékenység, hiszen minél inkább felgyorsul körülöttünk a világ, annál fontosabb, hogy befelé tudjunk figyelni, és ennek egyik kulcsa éppen az önfejlesztés, annak összes formájával, az immunerősítéstől a lelki fejlesztésen át az egyéni motivációval végzett örömtevékenységek változatos formáiig.

Fotó: Sütő Enikő

Szülei orvosnak szánták, ő viszont kamaszként azon vívódott, jogász legyen-e inkább vagy színésznő: öntörvényű gyerekként nyilván nem szülei akaratát követte. Fenyő Jánossal való találkozása szakmai és személyes barátságot hozott a fiatal lány életébe, így került a kamerák elé és a modell-pályára. Amikor a színház helyett a jogi pálya mellett döntött, elsősorban ésszel, racionális megfontolásból tette, ám erről a döntéséről hamar kiderült, hogy inkább vélt, mint valós egzisztenciális biztonsághoz vezet. Volt mersze váltani, ebből lett aztán a manökenség. „Nálam a társadalmi elvárások és beidegződések summája volt, hogy a jogi egyetemre jelentkeztem, és ha jobban mertem volna vállalni önmagam, valószínű, a Színművészetire jelentkeztem volna. Azért ezt jól áthidalta a sors, mert a modellkedésnek is van némi köze a színészethez, vannak benne művészeti elemek, de nyilván nem összetéveszthető a kettő” – idézi fel korai döntésének okait sok év távlatából.

Úgy érzem, szabadkozik. Lebeszélném róla, hiszen semmi oka rá, de ezúttal is világos magyarázattal segít: „Az az igazság, mindig is szabadkoztam emiatt. Talán a modellkedés morális megítélése az oka: azt hiszem, valahol legmélyebben egyetértettem vele, azért szabadkoztam. A modell szakmát nem hívhatjuk művészetnek, inkább exhibicionizmusnak, hiszen minden résztvevője szeret szerepelni. Ezt ne hallgassuk el.” Bárki végiglapozhatja pályája „albumát”, garantáltan nem fog találkozni öncélú megjelenéssel, magamutogatásnak nyoma sincs benne, pedig ez látványszakma. Festőművészek vásznáról sem köszön vissza, holott nagyon is kézenfekvő volna, és kapott is ilyen jellegű megkereséseket: „Szász Endre nagyon akarta, de nem álltam kötélnek. Más festőművész is szeretett volna modellként alkalmazni, viszont a modellség nagy felelősség is egyben: a modell mintát jelent a többiek számára” – mondja Enikő, aki sosem vállalt aktot.

Amikor arról faggatom, mennyi lemondással jár a manöken-pálya, kijózanító válasz érkezik: „pont annyiból, mint bármelyik más szakma” – a kapott érv pedig ugyancsak Enikő szemléletmódjának egyik alapmondata: „Nekem alaptétel, hogy akkor járnánk jobban, ha nem hasonlítgatnánk egymáshoz magunkat, hanem csak saját magunkhoz.”  

Az ösztönös hasonlítgatás illúziókba ringathat, de erre semmi szükség, hiszen nem szolgál valódi megértéssel,

magyarázattal a valóságról, nem visz közelebb magunkhoz: „ha én olyasvalakivel hasonlítanám össze magam, aki szült öt gyereket és teljesen más típusú életet élt, olybá tűnne, mintha a csavart a nagymamával akarnám összehasonlítani. Az emberi sorsokat nem szabad összehasonlítani – még akkor sem, ha a társadalomban van egy körmegállapodás arról, mi a jó és mi a rossz. A mélyebb művészvilágban látott irigylésre méltó sorsokról is csak azt tudom mondani: éppen olyan esendőek azok az emberek, éppen annyi hibájuk és küzdelmük van, mint bárki másnak.”

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás, 1977. – Városligeti (Gorkij) fasor 3., Állami Artistaképző Intézet (ma Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola). Sütő Enikő a manökenjelöltek felvételi vizsgáján.

Nem csodálkozom ezután, hogy élete sikerének sem a kifutókon elért eredményeket tekinti, hanem saját belső fejlődését, a bölcsebbé válás útján megtett lépéseket. Oly sokszor halljuk, hogy már közhelyessé vált a pozitív gondolkodás csodája. Ezúttal viszont konkrét választ kapunk arra, hogyan kell ezt jól csinálni, hogy működjön: „Ha negatív gondolatom születne, igyekszem behelyettesíteni egy másik tiszta gondolattal. Nem könnyű út ez, hiszen mindenki tele van még felfedezetlen és átalakítandó tulajdonságokkal, érzelmekkel, hitrendszerekkel, és akár időpocsékolásnak is tűnhet vagy úri passziónak egy gyakorlatias életfelfogáshoz képest, ha ezek megváltoztatásával foglalkozunk. De nekem ez az életcélom.”

Vajon mi iránt érezhet csodálatot egy olyan nő, aki ennyi sikert tudhat magáénak, ilyen gazdag pályán? Sütő Enikő a gyerekek világában találta meg azt a tiszta forrás, amelyhez több mint harminc éve szakmailag is kapcsolódik, a tehetséggondozás és utánpótlásképzés által. A koronavírus idején ugyan be kellett zárni a modelliskolát, amely nemcsak a reklámszakma, de a színház számára is nevelt ígéretes ifjakat. Sőt, a nemzetközi pályán is befutott modellek és előadóművészek mellett sminkesek, szerkesztők, producerek is kerültek ki szárnyai alól. „Én együtt fejlődtem a tanítványaimmal.

Az elmúlt harminc évben nagyon sokat változott a modellszakma, de a gyerekek is:

ledobták magukról a poroszos utasításra épülő rendszert, teljesen másképpen kell közelíteni ma már hozzájuk, más módszerekkel kell nevelni. Le kellett cserélnem például azokat a tanárokat, akik szigorral akartak rájuk hatni, hiszen a gyerekek azokra figyelnek elsősorban, akik lekötni szeretnék őket, érdekesek” – osztja meg tapasztalatait az utánpótlás-nevelésről.

A modellszakma változásairól beszélgetve, sejtéseimet igazolja vissza: „A modellvilág elképesztően szélsőséges lett és felgyorsult. Szerintem veszélyessé is vált. A kilencvenes évek anorexiás modelljeinek láttán elindult egy hullám, jogszabályt kellett alkotni a testtömegindexre vonatkozóan. Nálunk még viszonylag védettek voltunk, de a franciáknál, és a tengerentúlon éppen a gyerekek védelmében kellett szabályt alkotni. Persze, ez megrendelői felelősség is. A másik jelenség,

ami nekem nem tetszik, amikor az alkotói szabadság az emberi méltóság rovására megy.

Imádom a kreativitást, de amikor devianciába hajlik, nekem az már túl sok” – mondja Enikő.

Bár érte már olyan vád, hogy természetes szépségét mesterséges eszközökkel sikerült megőriznie, erre egyértelmű cáfolattal szolgál az élet minden területén, nemcsak fizikai értelemben, de elsősorban gondolkodásmódjával. Valaki, aki annyira nem foglalkozik a korával, hogy egy műsorban figyelmetlenségből képes volt idősebbnek mondania magát, mint a valós életkora, és erre az adás láttán saját édesanyja figyelmeztette, arról a nőről miért kellene elhinnünk, hogy a tükör rabja? A biológiai korunk adott, de a ráncainkért mi magunk vagyunk a felelősek – egyszerű, tiszta szövetség az idővel, és mindannyiunk számára tanulságos.

Ki ne lenne kíváncsi a kulisszákra? Hogyan él a szupermodell, aki megtehetné, hogy bárhol a világon fészket rakjon? „Korábban költöző madár voltam, de most már tizennyolc éve lakom egy helyen, és éppen itt az ideje egy felfrissülésnek. Nem kis mutatvány egy ilyen nagy felújítás, de most, a leállásban meg kell, hogy történjen, mert még nagyobb tisztulásra vágyom. Mindig is vonzódtam az enteriőrökhöz, segítettem a barátaimnak a berendezkedésben és most kaptam egy műsort: Luxusra tervezve. Itt a luxus az esztétikum és a kényelem harmóniáját jelenti egyébként” – mondja jelenlegi elfoglaltságairól.

A beszélgetés végén továbbadásra szánt útravalót kapok: „szeretném, ha a rivalizálást lecserélnénk az inspirációra, és így próbálnánk egymásra figyelni. Jó volna egy ilyen országban élni.” A jó végszavak zsenialitása éppen abból fakad, hogy nem lezárnak, hanem éppen kinyitnak kapukat a megértés útjain egymás irányába.  

Ajánljuk még:

Egy elmaradt levél margójára – Személyes emlékezés Farkas Árpádra

Farkas Árpád Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító 2021. február 7-én, 76 évesen elhunyt. Művészete Erdélyben és az anyaországban egyaránt meghatározó jelentőséggel bír – ám az írónagyság szakmai méltatása helyett álljon most itt egy személyes emlékezés. Unokatestvérének, Farkas Dénes nyugalmazott esperesnek, unitárius lelkésznek írását közöljük.