A sár is lehet vonzó – Zsiga Renáta keramikussal beszélgettünk

Sokáig élt bennem az iskolai rajzórák emléke, amikor minden szeptemberben megkaptuk a feladatot, hogy rajzoljuk le a legjobb pillanatokat a nyári szünetből. Minden évben megszenvedtem ezzel a feladattal, és ez az indítás elvette a kedvem az alkotástól. Egészen néhány évvel ezelőttig azt gondoltam, hogy a kézműveskedés abszolút nem nekem való. Aztán mégis elkezdtem nyitni, és rájöttem, milyen csodálatos létrehozni valamit a saját kezünkkel. 

A közelmúltban vettem részt a DONNA kerámiastúdió tálcakészítő workshopján. A stúdiót Zsiga Renáta egyszemélyben üzemelteti: ő találja ki a közös alkotások tematikáját, megtervezi a kommunikációt, beszerzi az alapanyagokat, oktat, majd kiégeti az elkészült tárgyakat. Mindeközben ő maga is alkot saját kedvtelésére vagy éppen megrendelések alapján. Minél jobban megismerem, annál inkább megerősödöm abban, hogy ezt a gépezetet Renáta szenvedélye tartja működésben. A workshopokat és a beszélgetésünket is áthatja lelkesedése, a kerámiák és a sár iránti vonzalma, amivel középiskolás kora óta dolgozik. 

„Azon szerencsések közé tartozom, akiket megtalált a szakma. Abban biztos voltam, hogy művészeti pályán szeretnék elindulni, de a pontos irányt nem tudtam. Elsőre a grafikus szakot jelöltem meg, másodiknak pedig teljesen véletlenszerűen bejelöltem a kerámiát. Grafikusnak nem vettek fel, maradt a kerámia, amibe már az első évben beleszerettem. Az érettségi után mondták el a tanáraim, hogy ők már korábban úgy látták, nekem térben kell dolgoznom. Azóta is nagyon hálás vagyok nekik ezért a meglátásért” – mondja Renáta.

Az egyetem után restaurátorként dolgozott, és részt vett több budapesti épület felújításában. Később épületkerámia-gyártással foglalkozott, ahol az égetett kerámiák mellett már elkezdett „sarazni” is. „Az épületkerámiáknál igazán nagyban lehet gondolkozni, és izgalmas a színekkel kísérletezni: rá kell jönni, hogy a mai technológiákkal hogyan lehet létrehozni ugyanazokat a színeket, amiket anno például a Zsolnay mázak tudtak. Habár itt volt alkalmam a sárral dolgozni, az egyéni kreativitás megélésére egyáltalán nem adódott lehetőségem”. Emiatt váltott aztán Renáta: elindította a Donnát, amiben azóta maga alkot és oktat.

 

Műhelye eleinte a külvárosban helyezkedett el, de hamar sikerült megtalálni a minden szempontból ideális helyszínt: az ötödik kerületben, a Bazilikától nem messze egy olyan egyedi stúdiót tudott létrehozni, ami nemcsak kerámia-műhelyként, de közösségi térként is szolgál. Az utcafrontra néző óriási üvegfelület vonzza a járókelők tekintetét. Arra csábít, hogy közelebbről is megismerd a helyet: azonnali bepillantást nyersz a műhelybe, ahol a tényleges munka zajlik, és láthatod a kirakatként és tárolóként is funkcionáló részben várakozó tálcákat, bögréket, tányérokat. A kirakatüveget művészbarátok rajzai dobják fel. A tér nyugalmat sugároz, mégis kreatív energiával tölt fel. Itt tényleg mindenhonnan árad az a támogató hozzáállás, amit Renáta szavakba is önt: „nem kell félni a kerámiázástól. Ez valójában sár, amit nem kell túlmisztifikálni. Nem biztos, hogy minden azonnal sikerülni fog, de valamilyen szinten mindenki tud bánni vele.

Gyerekként is alkottunk a sárral nap mint nap. Bele kell vágni, elengedni a fantáziát és kísérletezni.

Ha valami rosszul sül el, mi lesz a következménye? Maximum széttörik égetés közben, de ez még nem katasztrófa, lehet másikat készíteni.”

A kerámiázás alapjai: agyag, trükkök és a díszítés

Mielőtt belevágnánk az alkotásba, Renáta röviden elmondja, hogyan fogunk dolgozni: milyen lépéseken megyünk végig, mire érdemes figyelni, mit kell átgondolni, megtervezni, hogyan kell bánni az agyaggal. Rengeteg agyaglapból lehet választani, de az anyagok igazán trükkösek, mert az égetés során változik a színük. Laikusként nehéz elképzelni, pontosan milyen lesz a végeredmény, mert a kezdetben vörös agyagból sárga lesz, a szürke kékké, a homokszínű pedig porcelánfehérré alakul a kemencében. A díszítésre is számos lehetőség van: használhatunk rátéteket, amit szintén az agyaglapból formázhatunk meg, lehet mintákat karcolni-vésni, vagy akár eltérő színű agyagdarabokat is gyúrhatunk a tárgyba, ezzel téve változatossá a mintázatot. Még festéssel is díszíthetünk: ehhez nem festéket, hanem úgynevezett engóbot, vagyis agyagpépet lehet használni.  Érdemes a textúrákra is figyelni: ha egy mindennap használandó tányért szeretnénk készíteni, nem biztos, hogy jó ötlet durván samottos, vagyis szemcsés alapot választani, és abba akár még mintákat is vésni, mert nehezen tudjuk majd tisztítani, hiszen a szemcsék, vésetek közé beragadnak az ételmaradványok, így a tányér könnyen elveszítené funkcióját. 

Szép, ami hasznos

A funkcionalitás és letisztultság Renáta saját alkotásait is erősen meghatározza. „Engem sosem érdekelt igazán, hogy önmagában a plasztikai élményért hozzak létre valamit. Szükségem van a funkcióra. Nagyon imádom, és sokat ad nekem, amikor látom, hogy az emberek használják azt az általam készített tárgyat. Különösen jó ez, ha például gyűjtöttek rá, esemény számba megy, hogy megvették, örülnek neki, hogy hazavihetik, és aztán évekig abból isszák a reggeli kávéjukat” – magyarázza a keramikus.

Őt magát leginkább az anyagok inspirálják, szereti megmutatni azok sajátosságait. „Szeretem, ha valami anyagszerű.

Ami papír, az nézzen ki papírnak, az üveg üvegnek, és ne akarjon másnak tűnni.

Ez ugyanígy igaz az agyagnál is: mindegyik teljesen más textúrát és színt hoz. Általában az alkotás elején elképzelem, hogy mit szeretnék elérni, és megkeresem hozzá az anyagot, amiből a fejemben élő kép megvalósítható. Nem igazán használok mázakat, inkább az agyag saját jellemzőit próbálom megmutatni. Nagyon szeretem beépíteni a természetben megtalálható anyagokat is a munkáimba. A boltban vásárolható gyári agyagon kívül használhatjuk azokat az anyagokat, amik körülöttünk vannak a természetben, a földben; például a rozsdát, amit a falról lekapartunk. Az utazásaimról is rengetegszer hozok haza mindenféle szemcseméretű és színű homokokat, amikkel aztán kísérletezem, mivé változnak a kezeim között. A kemence ilyenkor egyfajta alkotótárssá változik: lehet, hogy egy anyag szobahőmérsékleten teljesen átlagosnak, unalmasnak tűnik, az égetés során viszont csodává alakul. Mindez pedig azért is nagyon jó, mert így újdonságokra, izgalmas lehetőségekre tudok rábukkanni, amire nekem nagy szükségem van. Nem bírom a monotonitást.”

 

Újragondolt újrahasznosítás 

Egy ilyen gondolkozás, kísérletezés során jött az az ötlet is, amiből az én kedvenc alapanyagom született: a többszínű, márványos lapok. Ezek mindegyike egyedi és megismételhetetlen, ugyanis a műhelyben korábban használt lapok megmaradt részeiből, tulajdonképpen a keletkező hulladékból születnek.

„Nagyon sokféle agyag forog a műhelyben, amiből óriási mennyiségű leeső darab keletkezik. Ezekkel önmagukban már nem lehet mit kezdeni, szemétre kerülnek. Ez nem csak fenntarthatósági szempontból vitatható – különösen egy olyan iparágban, mint a kerámiagyártás, aminek óriási az ökolábnyoma –, de a hulladékot el is kell szállíttatni, kezelni, holott az égetetlen agyag bármennyiszer újra felhasználható, ha beáztatjuk és visszaszikkasztjuk. Ezek mentén jött az ötlet, hogy hideg-meleg színek szerint szétválogassam a megmaradt agyagdarabokat, a kiszáradtakat beáztassam, hogy felpuhuljanak, majd gipszlapokon szárítom őket, mert az kiszívja az agyagpépből a felesleges nedvességet. Ezután pedig összegyúrom őket és márványos mintájú agyaglapként újra használhatóak lesznek a workshopokon. Sikerül elérni, hogy

a keletkező poron kívül nincs más hulladék vagy felesleg.

Az az agyagmennyiség, ami bekerül a műhelybe, tárgyként kerül ki. Ráadásul ezek egyfajta lenyomatot is képeznek a műhely történetéről, hiszen a korábbi időszakban használt agyagokból jönnek létre.”

Renáta maga is szokta használni az újragyúrt alapanyagot: habár az általa leginkább alkalmazott korongos metódusnál a márványos minta nem marad meg, hanem szürkévé válik, működik, mert nincs két ugyanolyan szürke massza. Minden hónapban elkészít belőle egy tálat, ami az előző időszak mementója. Legtöbbször ezeket elajándékozza, de tervezi, hogy később valamilyen kisebb formátumú tárgyat hozzon létre belőle, amit aztán félretenne, és az idő múlásával ez a sorozat a műhely életének változását is jelezné. 

Megrendelőknek is dolgozott úgy, hogy ezzel a metódussal kevert nekik agyagot, amire Renáta szerint azért is nagy szükség van, mert egyébként túlságosan unalmassá válnak a gyári masszák. „Egész Európába a németek szállítanak, Magyarországon pedig két forgalmazótól lehet vásárolni. A bevált módszereken nem igazán újítanak, ami egyrészt érthető, másrészt viszont azt eredményezi, hogy mindenhol ugyanazt látni; az éttermekben, az Instagramon, a különböző műhelyekben. A saját keverésű agyagokkal ezen is próbálok változtatni, kicsit újítani, és így anyagukban is izgalmasabb tárgyakat lehet létrehozni.”

 

A természeten, az ott megtalálható anyagokon kívül a másik inspiráció Renáta számára az oktatásra érkezők nyitottsága, lelkesedése. „A kezdetektől fogva nagyon sokat adott nekem, hogy rengeteg érdekes, jófej és lelkes emberrel találkozom mindennap. Ma is ebbe kapaszkodom, ha épp összecsapnak a fejem felett a hullámok. Akik most tanulják a technikát, el tudnak merülni a részletekben, és ezáltal én is újra ráébredek az apróságokra” – részletezi.

Azt pedig már én teszem hozzá, hogy ez egy nagyon szerencsés dinamika, mert résztvevőként épp a másik oldalt tapasztaltam meg: Renáta dinamizmusa és természetessége a nulladik perctől elhitette velem, hogy képes leszek egy szép tárgyat létrehozni, és ez

lehetőséget teremtett arra, hogy gátlások nélkül vessem bele magamat az alkotásba. 

A workshop három órája egy szempillantás alatt elrepült: teljesen belefeledkeztem a sarazásba, ami olyan élményt adott, amit kisiskolás korom óta nem éltem át. A különböző textúrák tapintása, ahogy a kezeid között érzed, változik az agyag, és ahogyan mindeközben folyamatosan alakul a fejedben a gondolat, hogy mit szeretnél létrehozni, egyfajta meditatív állapotot idéz elő. Nem véletlenül mondják, hogy a gyerekeknek is szükségük van az összetett taktilis ingerekre – úgy tapasztaltam, ezek felnőttként is pozitívan, nyugtatóan hatnak az idegrendszerre.

Az pedig már csak a hab a tortán, hogy azóta minden reggel a saját készítésű tálcámról eszem meg a reggelimet. Szóval ha egy kicsit is éreztek magatokban nyitottságot az alkotásra, szerintem érdemes belevágni. Találjátok meg azt a területet, ami számotokra kedves vagy érdekes, és használjátok a kezeteket. Csodás dolog létrehozni valami megfoghatót!

Fotók forrása: Jágity Fanni, Török-Bognár Renáta // Zsiga Renáta