„A rendezőjelmez és a kőművesjelmez is jól megfér az életemben” – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka-film rendezőjével

Kult

„A rendezőjelmez és a kőművesjelmez is jól megfér az életemben” – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka-film rendezőjével

Nemzetközi forgatások, vágószoba és betonkeverés – Pálinkás Norbert életébe ezek jól megférnek egymás mellett. Az év egyik leghíresebb magyar filmjének, a Hosszú Katinkáról szóló dokumentumfilmnek rendezőjét az egy.hu követői jól ismerhetik, legalábbis az egyik oldaláról: Kalaznói projektjét, parasztházának felújítását hétről hétre több ezer ember figyeli. Most a Katinka-film bemutatója kapcsán Norbit nagyvilági, rendezői életéről is faggattuk.

A Katinka-filmhez fogható, nagyszabású magyar dokumentumfilm még nem készült. Mi volt az első reakciód, mikor felkértek rendezőnek?

Meglepődtem. Minden kolléga szimpatikus volt, és hálás voltam, hogy végre nem három fillérből kell dokumentumfilmet csinálnunk, mint korábban. Ezelőtt kisebb produkciókon, főleg sorozatokon dolgoztam, ez egészen más lépték. Jó érzés volt, hogy ismeretlenül, csak az eredményeimet látva megfelelőnek találtak ekkora munkára – el sem akartam hinni, olyan szépnek tűnt az egész.

A nagy pénz nagy felelősség is. Ráadásul elég komoly sajtófigyelem kísérte a munkátokat az első perctől. Nem rezeltél be?

Nem. A kezdetektől azt gondoltam, jól meg tudom csinálni ezt a filmet. Ráadásul örülök, hogy dokumentumfilm lett, nem pedig játékfilm, mert remélem, meg tudjuk általa mutatni, mennyire jó ez a műfaj, mennyivel több van benne, mint azt az évtizedes előítéleteink sugallják. Eleinte csak az okozott némi fejtörést, milyen lesz egy világsztárral dolgozni.

Mi kellett ahhoz, hogy működjön a munka?

Türelem. Nagyon-nagyon sok türelem. Szinte napról napra változott körülöttünk a helyzet a pandémia miatt. Ráadásul minden szereplőnek más gondolata volt arról, mitől lesz jó a film. Nyilvánvalóan mások voltak Katinka szempontjai, a produceré és az enyémek is. Sok kérdéses helyzet volt, amelyekben nem egyszer nekem kellett kimondani az áment. Mikor falakba ütköztem, nehéz volt elfogadni, hogy más – aki szintén jó filmet szándékozott csinálni, ha nem is ugyanazt a filmet, mint én –, valami eltérő dolgot akart. Ilyenkor kompromisszumokra törekedtünk, és ez is így van jól. Része az alkotófolyamatnak ez a hullámvasút, hiszen sok erős akaratú, hozzáértő ember dolgozott együtt. Ebből rendszerint jó dolgok születnek, és a mi esetünkben is így volt: az eredmény jó a nézőnek, emellett a szereplőnek és alkotónak is komfortos részese lenni az elkészült filmnek. Én elégedett vagyok.

Jó vagy abban, hogy kompromisszumot köss?

Igen, egy ésszerű határig kompromisszumképes vagyok. Nem hiszek abban, hogy mindenbe bele kell állni. De van egy morális határ, amin sose mennék túl. Ebben a filmben nem érkeztünk el odáig.

Nem bánod, hogy eltértetek az eredeti tervtől?

Nyilván nem lett volna rossz, ha az olimpián részt vehetünk, és nem Katinka masszőrjét, Bihari Zolit képezzük át operatőrnek, hogy a kinti időszakot egy telefonnal rögzítse. Egyébként a mai technika mellett nem is biztos, hogy egy átlagos mozikedvelő meg tudja mondani, mely képek ezek. És csak Tokióba nem tudtunk menni, minden mást megoldottunk valahogy. De nem bánom, hogy mertünk alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Nemrég láttam a Federica Pellegriniről szóló filmet, ami igazolta számomra, hogy jól döntöttünk. Pellegrini olasz úszó, Katinka kortársa, egy arany és egy ezüst olimpiai érme van. Róla készítettek a mi filmünkkel egy időben egy hasonló művet, mondhatni, ők megcsinálták azt, amit mi elvetettünk. Lekövették a felkészülését az olimpiáig, de nem strukturálták újra a filmet, mikor változott körülöttünk a világ. A sportra fókuszáltak, és szerintem ez a film hátránya lett.

Szerinted hasonlítasz Katinkára?

Úszni nem tudok, hosszú hajam sincs. Viccet félretéve: nem igazán hasonlítunk szerintem, bár abban mégis, hogy mindketten maximalisták és munkamániások vagyunk. És ott van Baja – mindketten kötődünk oda, ez rögtön megadta a közös hangot. Viszont én soha nem lennék képes arra, hogy egyetlen szeletébe a világnak ilyen mélyen beleássam magam. Amit ő csinál, számomra már-már autisztikus. A zárt közegében, mikrovilágában él: az uszoda közegében. Mindenét a vízre tette fel, ahol nem a két lábán áll az ember, és még csak nem is úgy hallja a másikat, mint egyébként. Ebben élt kicsi kora óta, és képes volt erre úgy fókuszálni, ahogy kevesen – ez tőlem távol áll, felületes alkat vagyok, sok mindent csinálok párhuzamosan. Számos dolog érdekel, nem is tudok igazán elköteleződni egy-egy terület iránt.

Nekem mégis eszembe jutott néhány párhuzam a filmet látva. Katinka arról mesélt, hogy létezik Katinka és az Iron Lady, akik nem teljesen azonosak. Te kőművesként indultál az életnek, ma is építkezel Kalaznón, mellette viszont filmrendező vagy, és Katinkához hasonlóan ugrálsz a világok és a világokban játszott karaktereid között.

Katinka szerintem növesztett egy alternatív személyiséget, akire azért volt szüksége, hogy fel tudja dolgozni lelkiekben a lemondást és emberfeletti munkamennyiséget, amit megkívánt tőle a győzelem. Én viszont pont az előbb említett felületességem miatt tudok párhuzamosan vinni dolgokat. A rendezőjelmez és a kőművesjelmez cserélgetése simán belefér az életembe, éppen azért, mert nem vagyok túl mélyen semmiben. Ezért is nem lettem igazán bölcsész, csak afféle marginális félértelmiségi. Tegnap este jöttem vissza Kalaznóról, egy óráig áztattam le magamról a fürdőkádban a maltert, kenegettem a sebeimet, ma reggel pedig felvettem a zakót, és eljöttem a bemutatóra: ugyanaz vagyok mindkét helyzetben, csak a közeg más. Míg Katinkának másnak kell lennie az élete különböző szerepeiben, én

ugyanúgy Pálinkás Norbi vagyok a mozis puccban és a cementeszsák mellett is.

Katinka azt mondta a bemutató után, hogy a film készítése számára terápiás jelleggel bírt. Ha innen nézem, gyakorlatilag te voltál a terapeuta. Ez hogy fér össze az említett felszínességeddel?

Összefér, mert a dokumentumfilmezés éppen arról szól, hogy a másikra figyelek és ott a helyzetben jó kérdést teszek fel. Ilyenkor jól tudok koncentrálni, és őszintén érdekel, amit mondanak nekem, mert alapvetően kíváncsi vagyok. Ráadásul nagyon szeretek belekérdezni a dolgokba, ezért is otthonos szerep a riporterkedés.

A kalaznói sorozat egy epizódja, melyben ember tervez, góré végez

A Katinka-filmet és a kalaznói felújítást majdnem egy időben kezdted, több mint két éve. Hogyan működött egyszerre ez a két projekt?

Ez a film volt a leghosszabb egybefüggő munkám. Korábban nyolc évig dolgoztam egy cégnél, de újságíróként, sorozatrendezőként szinte hétről hétre, maximum hónapról hónapra más témán pörögtem. Ehhez képest most valóban két és fél éve ez a két projektem volt: Katinka és Kalaznó. De nagy szerencsém, hogy pont egyszerre ment ez a kettő, mert így megtaláltam az egyensúlyt. Ha csak az egyikkel dolgoztam volna, kevés is lett volna, ráadásul mindkettő régi vágy beteljesülése. Egész gyerekkoromban kőműves akartam lenni.

Csátalján nőttem fel, kalákában segítettünk pici koromtól a rokonoknak, szomszédoknak, tetszett ez a világ.

Előbb lettem kőműves, mint egyetemista. Aztán tanultam, filmeztem, abban is jó volt mindig új kihívásokat találni.

Milyen terveid vannak ezután?

Hosszú ideje arra vágyom, hogy valamit úgy igazán a magaménak érezzek. Minden filmem, sorozatom az enyém, mégis, azok valaki másról, valaki másnak készülnek. Olyat szeretnék készteni, ami az enyém és az enyém is marad. Ez lenne a kalaznói birtok. Most inkább ott tervezek.

Pálinkás Norbert - kalazno

 Norbi és Pityu, az ikonikus kalaznói szomszéd

Fontos, hogy dokumentáljad az ottani életet is?

Igen, és már nagyon élvezem azt is. Meg kellett érnem erre, mert a szereplést nem szeretem, de a kezdetektől úgy éreztem, hogy a két világ összefonódásával valami egészen különleges munkába kezdhetek. Mostanra pedig leküzdöttem a kezdeti szemérmességet.

A családod hogy tudja lekövetni ezeket a váltásokat, a kétlaki, kétmódi életet?

Két nagy fiam van, 15 és 17 évesek. Ha akarnak, jönnek velem, ha nem, nem. Nem erőltetek semmit. Szilvi, a barátnőm városi lány. Mindig vágyott kertes házra, és most megadatott  nekünk ez. Ő itt szembesült azzal, hogy a föld rengeteg munkával jár, és még vívódik, hogy jó-e, ha a hétvége is a feladatokkal telik. Nekem egyértelmű, hogy ezt az életet akarom: ha tehetném, most odaköltöznék. Pláne, hogy

nincs már távolság, a parasztházban pedig ott a szélessávú internet, amivel a városi munkát is tudjuk csinálni.

Miben látod a jövődet?

2024-re szeretnénk Kalaznón egy vendégházat is nyitni, mellé konyhát, ahol mi főznénk a hozzánk érkezőknek. Sokan kérdezik, mi van a faluban, én pedig elmondom, hogy semmi. Azért jönnek majd ide, mert Kalaznón kicsekkolhatsz a hétköznapokból. Jobb dolog nem történhetett velem, mint hogy oda kerültem. És remélem, a falunak is jót teszünk az építkezéssel. Már négy embernek segítettem házat venni a településen. Szerintem ez szuper, pláne, ha olyanok jönnek vidékre, akik értik, mi történik itt, és fontosnak tartják, hogy megmaradjon az itteni világ olyannak, amilyen, szemben mondjuk a Káli-medencével. Emellett van egy filmötletem, amivel hat éve pályázom, egy erdélyi téma: a medve és az ember viszonyát mutatnám be. Van egy férfi Balánbányán, aki bocsokat gondoz, próbálja őket visszavadítani a természetbe. A filmben egy ilyen medvét követnék néhány hónapon át, megnézném, miképp folyik egy ilyen fordított szocializáció, és utána hogy boldogul az állat az erdőben egyedül.

Hogy álltok Kalaznón, mennyire közeli ez a vágyott terv?

Nincs okunk panaszra. Jövő év végén remélhetőleg lesz egy komfortosan felújított lakrész. A nagyszüleimnél még nem volt víz a házban, Kalaznón komplett fürdőszoba van. Szilvi máshonnan nézi ezt, ő panelban nőtt fel. Engem nem zavar, ha a szoba sarkában elszalad egy egér, de őt – teljesen érthető módon – igen. Szóval nézőpont kérdése, hogy állunk. 2019-ben vettem a telket, ötéves tervnek gondoltam a munkát. Az is lehet, még sikerül, de ha csúszunk, az sem baj.

Ajánljuk még:

Nem mindig szükséges, olykor csak jólesik, avagy miért lop, aki lop?

Vajon mi mozdítja egy ember kezét a lopásra? Ezen gondolkodtam, miután megnéztem a Csecsebecsék című, Netflixen látható sorozatot. Aztán kutatást végeztem ismeretségi körömben és úgy tűnik: semmiféle trauma, sem különösebb elhajlottság nem kell ehhez. Mintha átlagos lenne, mennyien, mennyi mindent lopnak.

 
X
Már követem az oldalt