A Napba öltözött asszony oltalmában – Nagyboldogasszony a magyarság egyik legfontosabb ünnepe

431-ben fogadta el az epheszoszi zsinat Alexandriai Szent Cirill előterjesztését, miszerint Jézus anyját megilleti az Istenszülő cím (nyitóképünkön ennek ábrázolása látszik), a mennybevétel dogmáját pedig – hogy tudniillik Szűz Mária földi létéből testben és lélekben megdicsőülve egyenesen a mennyországba jutott – 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa: ez volt a katolikus egyház eddigi legutolsó dogmakihirdetése. A megdicsőülés és a mennybevétel a római katolikus dogmatikában abból az alapgondolatból fakad, hogy a Megváltó nem engedte, hogy édesanyja teste az enyészeté legyen, és magához emelte a mennyei dicsőségbe.

Benczúr Gyula: Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja Magyarországot (Szent István-bazilika) – Fotó: Wikipedia

A magyarországi Mária-tiszteletet Szent Gellért püspök indította el, aki Fehérváron tartotta bemutatkozóbeszédét, melyben Máriát „Napba öltözött asszonynak” és „mennybe felvett Boldogasszonynak” nevezte, és ugyanő építtette a Maros parti Őscsanádon az első kolostort is, amelynek főünnepét Boldogasszony mennybevételének napján tartották.

Hartvik győri püspök 12. század elején – 1112-1116 között – lejegyzett legendájából – amelyet III. Ince pápa rendelkezése szerint 1201 óta Szent István király hivatalos életrajzának tekintünk – ismerjük Szent István imáját, melyben országát Szűz Mária oltalmába ajánlotta:

„Mennyek királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”

A magyar történelem nagy uralkodói folytatták a Szent István-i hagyományt: Szent László királyunk „Szűz Mária választott vitézeként” fohászkodva vonult csatába, és Nagyboldogasszony tiszteletére építtette a nagyváradi székesegyházat; a tatárjárás idején IV. Béla királyunk Szűz Máriának ajánlotta leányát, Margitot, és ő építette a budai várban a Mátyás-templomot, Nagyboldogasszony tiszteletére; Mátyás király aranypénzein Szűz Mária és a kis Jézus látható, de Magyarországon hasonló, a Madonna képmásával készült, „máriásnak” nevezett aranypénzeket nyomtak egészen 1849-ig. 

Mátyás aranyforintjának előlapja, melyre az ország védőszentje, a Patrona Hungariae került – Fotó: Wikipedia

A Mária-tisztelet tehát Szent Gellért és Szent István óta a leggazdagabb kultikus hagyományunk nemcsak a római katolikus egyházban, de a népi gyakorlatban is – nem véletlen tehát, hogy Nagyboldogasszony napjához oly sok szokásunk és hiedelmünk kötődik. A 19. századig Magyarországnak nem volt hivatalos himnusza: Kölcsey Ferenc műve előtt a feltehetően a 18. században keletkezett Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga volt a katolikus magyarság néphimnusza, a reformátusoké pedig a 90. zsoltár (Tebenned bíztunk eleitől fogva). 

Az évszázadok folyamán a Patrona Hungariea kultusz alapján megerősödött a Regnum Marianum-eszme, mely szerint Magyarország Mária Országa, tehát Szűz Mária nemcsak védelmezője, hanem mindenkori királynője is Magyarországnak.

A magyar Mária-kultusznak több különleges, egyedi vonásai is van. Az egyik éppen a megfogalmazásban rejlik: csak mi használjuk a Nagyboldogasszony nevet, egyetlen másik keresztény nép nyelvében sem fordul elő. 

Nagyboldogasszony napi hagyományaink gazdag tárháza nemcsak azért érdekes, mert a magyar nyelvterület minden részéről ismerünk ehhez a naphoz kapcsolódó szokásokat, hanem azért is, mert e szokások a kulturális hagyomány különböző rétegeihez tartoznak. A „Napba öltözött asszony” jelképének egyik megerősítéseként élt és mai napig fellelhető még a magyar nyelvterület keleti végein a napbanézés gesztusával egybekötött Mária-virrasztás hagyománya, mely a régi pogány Napkultusz elemeit is tartalmazza. A szokás lényege, hogy aki Nagyboldogasszony napjának hajnalán a Nap felé fordulva imádkozik Máriához, megláthatja a „Napba öltözött asszonyt”, ahogy azt a Jelenések Könyvében olvashatjuk:

„Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona.” (Jelenések 12:1.)

A virrasztás másik formáját ismerjük a Rábaközből: az ünnep vigíliáján az asszonyok égő gyertyákkal mentek ki a temetőbe, és ott egy megásott, de be nem temetett sír mellett imádkoztak és Mária mennybemeneteléről énekeltek.A máriapócsi búcsúra készülő asszonyok ugyancsak gyertyákkal vonultak ki a temetőbe imádkozni a búcsú előestéjén – ez a szokást Nagykátán is élt.

Körmenet a máriabesnyői Nagyboldogasszony-bazilikánál 1937-ben – Fotó: Fortepan / Uj Nemzedék napilap

A legelterjedtebb gyakorlat a Mária-kultusszal kapcsolatban a búcsújárás: a magyar nyelvterületen épült számos római katolikus templomot Nagyboldogasszony tiszteletére szenteltek fel, így ezen templomok és kegyhelyek búcsúja is erre a napra esik. Leghíresebb búcsújáró helyeink, amelyek ma ünneplik templomuk védőszentjét: Andocs, Mátraverebély-Szentkút, Máriabesnyő, Márianosztra, de más, nem a mennybemenetelre felszentelt kegyhelyeken is nagy búcsút tartanak ilyenkor, mint például Máriapócson, a Könnyező Szűzanya kegyhelyén, Osliban, a Mosolygós Szűzanya kegyhelyén vagy Segesden a Fájdalmas Anya kegyhelyén. Ezekre a helyekre Nagyboldogasszony napján zarándoklatokat szerveznek, a búcsús szentmise alkalmával pedig körmenetben járják körül a szent helyeket.

Ma már aligha lelnénk fel élő formájában a Nagyboldogasszony napi virágszentelés vagy virágáldás szokását, mely a 20. század elején még az egész magyar nyelvterületen élt. Az oltárra helyezett és az ünnepi szentmise keretében megáldott virágokat hazavitték, majd egész évben nagy becsben tartották és különböző célokra használták:

gyermek születésekor a bölcsőjébe tették, hogy megvédje őt minden ártalomtól, a halottnak a koporsójába tettek belőle, hogy ő is ugyanúgy a mennyországba juthasson, mint Szűz Mária, friss házasok nászágyába helyezték, hogy boldog és termékeny legyen házasságuk, de az új házak fundamentumába is került, hogy megvédje a ház lakóit és magát az épületet a természeti csapásoktól és minden bajtól.

Gyöngyössolymoson a szentmise idejére a templomi Mária.szobor fejére az asszonyok kis virágokból font koszorút helyeztek. Tápén virágokból késztettek koporsót Szűz Máriának, amit a temetőkápolna előtt helyeztek el, majd Nagyboldogasszony éjszakáján a koporsó mellett virrasztva imádkoztak. A virágokat később – három nap múlva – szétosztották, hazavitték és szentelményként használták fel.

Fotó: 123RF

A virágszentelés párja a gyógynövényszentelés szokása, melyet főleg a magyar nyelvterület keleti végein, Moldvában gyakoroltak: a megszentelt gyógynövényeket betegség esetén meggyújtották, ezzel füstölve gyógyították a betegeket. A szentelt gyógynövények füstölését mennydörgés esetén is hatásosnak vélték az égiháború csillapítására. A Pannonhalmi Főapátság 2011-ben újjáélesztette a gyógynövényáldás hagyományát. A virágszimbolikánál is erősebb gyógynövénykultusz forrása a Mária mennybemenetelekor érzett öröm: a néphit szerint ezzel a teremtés helyreállt, beteljesedett. 

„Németországban a 10. században keletkezett szokás szerint e napon különféle csomókba kötött füveket szenteltek, s ezeknek különféle hatást tulajdonítottak: őrizték a tűz és a villámcsapás ellen, a jó termés érdekében a vetések közé dugdosták, a zivatar ellen égettek belőle stb. Az egyház a füvek megszentelésével kereszténység előtti szokásokat szentesített ugyan, de azzal magyarázta, hogy amikor Mária sírba szállt (kezdetben Mária halálát is ünnepelték ezen a napon), sírjából a füvek csodálatos illata szállt ki. A benedictio herbarum, a füvek megáldása az 1496. évi esztergomi rituáléban is szerepel. Az egyház nyilván gyakorolta is, erre utalnak – többek között – a szegedi adatok, amelyek szerint Szeged-Alsóváros népe napraforgót, ökörfarkkórót stb. szokott szenteltetni, s ezeket a halott koporsójába tették.” (Magyar Néprajzi Lexikon)

A nép körében élt a meggyőződés, miszerint gyermekáldásért Szűz Máriához kell fohászkodni, mert az ő közbenjárására bizonyosan bekövetkezik, ezzel a céllal 7 vagy 9 keddi böjtöt is tartottak. Szegeden azt tartották, hogy jelen van a gyermek szülésénél, azután pedig két angyalt küld oda: egyik az anyát, a másik a gyermeket őrzi. Göcsejben és a palócoknál a szülőágyat „boldogasszony ágyának” nevezték. 

Fotó: Unsplash / Eva Bronzini

A Nagyboldogasszony (Augusztus 15.) és Kisboldogasszony (Szeptember 8.) közötti időszakot „kétasszony közének” hívják, és szent időszaknak számít – többek között az ilyenkor szedett gyógynövényeknek is nagyobb hatóerőt tulajdonítanak. Emellett a búzát is ekkor kell jól kiszellőztetni, hogy ne legyen dohos, zsizsikes, de a ruhaneműt, különböző kelméket is, hogy ne álljon beléjük a moly.

A vallási és paraliturgikus elemek mellett természetesen agrárrítusok is éltek Nagyboldogasszony napján a magyar nyelvterületen. Például ezen a napon a gazdasszonyok „ültették a tyúkokat”, hogy majd tavasszal, amikor majd a költés ideje eljön, minden tojásukat sikeresen kiköltsék. Az ebben az időszakban tojt tojásokról azt tartották, hogy sokkal hosszabb ideig elállnak: „két asszony közi tojásoknak” hívták az ilyen tojásokat, és mészbe tették, hogy valóban hosszabb ideig megőrizzék frissességüket.

Nagyboldogasszony napi szokás a gyümölcsfa-keresztelés is: a Drávaszögben azt tartották, hogy ezen a napon keresztet kell vágni a gyümölcsfák kérgébe, hogy sokat teremjenek és egészségesek maradjanak. A mai nap időjárásából pedig főleg a szőlőgazdák okultak, mondván, hogy „ha a nagyasszony fénylik, jó lesz a bortermés”.

Fotó: Unsplash / Marek Studzinski

A nyelvterület szinte minden táján dologtiltó nap volt Nagyboldogasszony napja, akárcsak a nagy, sátoros ünnepek. Hiedelemvilágában is sok rokonságot mutat a többi hasonló naptól, például ezen a napon nem volt szabad begyújtani a kemencébe és kenyeret sütni, mert azt tartották, hogy a lángok kicsapnának a forró kemencéből. Nem volt szabad továbbá kendert áztatni és az asszonyoknak folyóvízben fürdeni. 

A Nagyboldogasszony napját követő napot „Boldogasszony másnapjának” is hívják. Egyes történészeink szerint e napon történt, hogy a hét törzs vezérei Álmost fővezérré választották, neki engedelmességet fogadtak, és ezt vérszerződéssel pecsételték meg. Többek szerint a vérszerződés a magyar nép születésnapja volt.

Nagyboldogasszony napi örökségünk nemzeti identitásunk szerves része, akárcsak közelgő államünnepünk, augusztus 20-a, amikor Magyarország születésnapját ünnepeljük. Tartsuk meg hagyományainkat, adjuk tovább örökségünket!