„A magyar népmesékbe a Távol-Keleten is bele tudnak szeretni” – interjú M. Tóth Géza rendezővel

Kult

„A magyar népmesékbe a Távol-Keleten is bele tudnak szeretni” – interjú M. Tóth Géza rendezővel

Jövő hétvégén, november 18. és 20. között rendezik meg a IX. Országos Rajzfilmünnepet, immár 120 településen több mint 200 animációval: speciális közösségi kulturális esemény ez, ahol kicsik és nagyok együtt nézhetik hazánk és a nemzetközi animációs filmkultúra régi, illetve új kincseit. De miért szeretjük ugyanazokat a meséket, mint a szüleink, és miért nem mennek ki a divatból a magyar népmesék? A Rajzfilmünnep alapítójával, M. Tóth Géza rendezővel erről is beszélgettünk.

Mennyire jellemző más országokban, amit itthon látunk, hogy generációk szeretik ugyanazokat a klasszikus rajzfilmeket?

Az erős animációs kultúra nemcsak Magyarországra, hanem más szocialista országokra is érvényes volt, főképp a rendszerváltozás előtt. Prága belvárosában minden második ajándékbolt kirakata tömve van kisvakonddal, és a cseh kortárs animáció a mai napig nem tudta meghaladni Zdeněk Miller sorozatának népszerűségét, pedig nagyszerű alkotásaik vannak.

Nyugaton is jellemző ez?

A régi nagy karakterek ott is népszerűek, például a Mumin, a Babar, a Nils Holgersson, a Barba Papa. Természetesen ebben szerepet játszik, hogy nagy szakmai felkészültséggel és tudatos marketinggel továbbviszik ezeket a történeteket. De a régiek mellett sokkal intenzívebben vannak jelen az új sorozatok, például a Peppa malac, a Pocoyo, a Spongyabob, illetve a felnőtt közönséget is megszólító márkák, mint a Simpsons, a South Park és a többi. A ránk jellemző, folyamatosan velünk élő nosztalgia talán nem annyira erős nyugaton. Ennek az is oka lehet, hogy a 90-es éveket megelőző időszak ebben a régióban nagyon termékeny volt.

Miért születtek akkor ilyen nagy művek? Pusztán az erőteljesebb állami finanszírozás okán?

Van erre egy kicsit leegyszerűsített teóriám. A rajzfilmek készítésének két körülmény tesz nagyon jót, nyilván az alkotói tehetségen és az anyagi, technikai háttéren kívül: az egyik, ha az embernek rengeteg ideje van, mert ez egy elég időigényes műfaj. A másik pedig, ha a figyelmét nem osztják meg egyéb feladatok. A 30 évvel ezelőtti társadalmi berendezkedés ezt a két lehetőséget sajnálatos – a művek szempontjából mégis szerencsés – módon bőségesen biztosította az alkotóknak, mert nem kényeztette el őket azzal, hogy egyéb megbízásokat is vállalhassanak, vagy folyton külföldi előadásokra, fesztiválokra kelljen járniuk a műveiket képviselni.

A tehetség képes volt koncentrálódni, nemcsak ezen a területen, hanem egyéb műfajokban is.

Számos sportágban vagy például a színház, az opera világában is egészen kiváló, nemzetközi szintű eredmények születtek, részben a bezártságból következően. Ma ez a típusú kettős körülmény jellemzően csak az egyetemeken, művészeti akadémiákon lelhető fel. Nem véletlen, hogy a legizgalmasabb és leginnovatívabb munkák nem a határidők szorításában működő szakmai műhelyekből és stúdiókból, hanem az iskolákból kerülnek ki, ahol több idő és kockázatmentes lehetőség van a kísérletezésre, az alkotóknak még nem kell folyamatosan a fennmaradásért küzdeni. A magyar animációs szakmában most sok kis műhely dolgozik párhuzamosan, s gyakorlatilag mind küzd a túlélésért. Az alkotók szakmai realitása itt egészen más, mint a rendszerváltozás előtti egyetlen nagy állami vállalatnál volt. De összességében nem rossz a helyzet, működünk és eredményeket mutatunk fel.

A Maestro című művének Oscar-díjra jelölése kapcsán mesélte, hogy több szinten is promotálni kellett a művet, például eljuttatni egy hónapra egy Los Angeles-i moziba, ami végülis pénz kérdése volt, és alkotóként is jelen kellett lenni, kultúrdiplomáciai szinten kommunikálni kellett, mi történik. Mennyire ért egy művész ezekhez a mellékes feladatokhoz?

Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, az egész életem tulajdonképpen örömteli események láncolata. Szívesen végzem a menedzseri feladatokat párhuzamosan az alkotói munkával, és aránylag jól is csinálom. A Kedd is úgy működik független produkciós műhelyként, hogy elkészítjük, amit mi jónak gondolunk, azután magunk juttatjuk el a közönséghez, és a forgalmazásból származó bevételeket fordítjuk újabb produkciók készítésére.

Tisztában vagyunk azzal, hogy ha egy filmet elkészítettünk, akkor még nem csináltunk semmit.

Számomra ez természetes és nem jelent elhordhatatlan nehézséget. Ez valószínűleg abból is fakad, hogy az elsődleges identitásom mégiscsak a tanári hivatás, és egy tanár mindig kettős életet él, egyszerre oktat és szervezi az oktatást. 

M. Tóth Géza

Filmrendező, producer. A KEDD Animációs Stúdió alapító-vezetője, egyetemi tanár. A Nemzetközi Televíziós Művészeti és Tudományos Akadémia és az Amerikai Filmakadémia tagja. 2005-ös Maestro című rövidfilmjét az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölte, illetve az ő nevéhez fűződik többek között a Bogyó és Babóca, illetve a Kuflik című rajzfilmsorozat is. A MOME-n közel 10 évig vezette az animációs tanszéket, aztán a látványtervező tanszéket a Színház és Filmművészeti Egyetemen, aminek később a rektoraként is dolgozott. Most Kolozsváron tanít.

Néha valóban nagyon nehéz egy-két jó magyar alkotást elérni akár a streaming szolgáltatóknál, akár az interneten, legfeljebb annak illegális bugyraiban sikerülhet, vagy még ott sem. Miért van ez?

Mert, hála Istennek, megváltoztak azok a társadalmi struktúrák, amelyek mindent centralizáltan képzeltek el, ahol mindenkinek szűkre szabott feladata és egyben mozgásterepe volt. Igen, így koncentrálódhatott a tehetség, de most előnye is van, hogy egy film elkészítésének része annak végiggondolása is, hogyan fogja azt a közönség megtalálni, egyáltalán mi érdekli. Többek között éppen erre gondolva hoztuk létre tíz éve a Rajzfilmünnepet, ahol a közönséggel való kapcsolatokat építjük, méghozzá a helyi kulturális szakembereken keresztül. Ugyanis nagy hálával gondolok azokra a közvetítőkre és szervezőkre, akiktől gyerekként olyan sokat kaptam az alsóörsi és a veszprémi Művelődési Házban, a gyermekkönyvtárban. Ők nagy empátiával éppen azokat a könyveket adták a kezembe és a testvéreim kezébe, és azokra a kulturális eseményekre hívták fel a figyelmünket, amelyek építettek és segítettek. Ezek révén lettünk ilyen felnőttek. A Rajzfilmünneppel hasonló céljaink vannak, így a magyarországi és határon túli magyarlakta területeken új, vonzó lehetőséget kínálni arra, hogy a lakosság apraja-nagyja összegyűljön és átélje a közösségi filmnézés élményét. Rendelkezésre bocsátunk egy szép nagy kínálatot, és a helyi kulturális szakemberekre bízzuk, mit válogatnak ki és mutatnak be ebből, hiszen ők ismerik a helyi közönséget. A másik cél, hogy mindehez más közösségi események is kapcsolódjanak, helyi alkotók kapjanak lehetőséget, kórusok, tánckörök, amatőr és professzionális színjátszók, zenészek, vagy akár a gyerekek. Azt szeretnénk,

ha a Rajzfilmünnep kovász lehetne a helyi közösségi és kulturális életben, segítene fenntartani valamiféle szervező erőt,

illetve érdeklődést a közönség részéről. Talán így nőhetnek ki, kaphatnak ihletet a jövő alkotói, rendezői is. Ezt az ember vagy tudatosan felvállalja és csinálja, vagy nincs. Legutóbb már több mint 20 ezer látogatója volt a rendezvénysorozatnak, tehát érdemes beletenni az energiát.

Milyen műveket mutatnak be a Rajzfilmünnepen?

Négy nagy forrásunk van. Az egyik a minden évben egyre nagyobb számban növekvő klasszikusoké, a másik a friss alkotásoké, amiket elsősorban a magyarországi, de akár külföldi műhelyek készítenek. A következő a különböző nemzetközi fesztiválok válogatásai, fontosnak tartjuk, hogy ezeket a nagyon innovatív, izgalmas produkciókat is láthassa a magyar közönség ott, ahol lakik. A negyedik forrás pedig a legfiatalabb pályakezdők vizsga- és diplomafilmjei.

Sose tudhatjuk, hogy éppen Abaújkéren vagy Zámolyon fog-e fölbukkanni az új Jankovics Marcell,

és esetleg egy távoli ország alkotójának kísérleti művét látva nyer olyan inspirációt, ami elindítja a pályáján. Tehát igyekszünk olyan kínálatot biztosítani, hogy ez tényleg ünnep legyen, ahol a nagycsaládosok, a kiskamaszok, a felnőttek és a műfaj iránt speciálisan érdeklődők is megtalálják a nekik megfelelő tartalmat. Az idei tematikát meghatározza, hogy 100 éve született Bálint Ágnes, aki máig nagyon népszerű, és eleven hatása van a gyerekkultúrára. A másik fontos témakör Jankovics Marcell életműve, illetve az idén 65. születésnapját ünneplő Pannónia Filmstúdió.

A magyar népmesék című sorozat tényleg olyan népszerű külföldön? Lefordították angolra, kínaira, és állítólag szeretik.

Úgy tudom, igen, nemcsak Távol-Keleten, hanem Indiában is, illetve az angol nyelvű változat is nagyon nézett. Óriási a verseny, de az a fajta, formai szempontból rendkívül magas és hiteles színvonal, amit a Kecskemétfilm ebben a száz epizódban következetesen fenntartott, valahogy jól működik más kulturális környezetben is, áthidalja a különbségeket. Ezeket a szimbolikákat máshol nem ismerik, mégis koherensnek, következetesnek és nagyon magas szintűnek találják a sorozatot, amibe bele tudnak szeretni.

Önnek mi a kedvence a régi nagy magyar rajzfilmek közül?

A teljes magyar animációs filmkultúra legnagyobb teljesítményének a Fehérlófiát tartom. Hihetetlenül koherens, tiszta, világos, miközben vagány, bátor, előremutató. Sosem éreztem benne kompromisszumot, hogy valami hanyagság azért maradt volna benne, mert szorított az idő vagy nem találtak rá jobb megoldást. S érezhetően volt egy vállalása, hogy ne csak egy történet elmesélése, tehát egy narratív igényű alkotás legyen, hanem a filmben, mint önálló műfajban működjön: nem akar irodalom lenni, sem megmozdított képzőművészet, hanem – ahogy Balázs Béla fogalmazott – maga az abszolút film. Az ember ül és nemcsak egy mesét, egy illusztrált történetet élvez, hanem maga is részesévé válik a film által harmonikus szerkezetbe foglalt időnek. Ezt tényleg csak a legkivételesebb és legihletettebb alkotások tudják, a játékfilmjeink közül ilyen értelemben talán a Szindbádhoz lehet hasonlítani.

A külföldi alkotók közül kikre figyel?

Tulajdonképpen mindenkire. Nagyon sokat zsűrizek, ezért folyamatosan képet kapok az aktuális helyzetről. Szeretem a szlovákokat, az angolok korábban nagyon érdekesek voltak, most egy kicsit kevésbé, de izgalmas a dél-amerikai animáció, például az argentin is. Elég sokat járok Kínába, ott nagyon erős kísérletezés folyik. Mindig is érdekeltek a japánok, nemcsak a Myazaki által fémjelzett Ghibli stúdió, hanem van egy-két autonóm alkotó, akik az animációs művészetnek a legmélyebb rétegeit jelenítik meg. Nyilván elfogult vagyok, de a régiek közül személyesen nagyon erősen kötődöm John Halashoz, akinek az utolsó asszisztense voltam ’94-ben. Tőle nagyon sokat tanultam az alkotásról, illetve a menedzselésről is. Egészen kivételes szervező volt, aki nagyon tudta hagyni a többieket is szóhoz jutni.

A Maestro kapcsán többször nyilatkozta: eleve úgy készítette el, hogy sikeres legyen. Ugyanakkor alkotott úgy is filmet, hogy tudta, jóval kevesebben fogják megnézni, de más minőséget teremt. A siker érdekében szokott kompromisszumokat kötni, máskor pedig nem?

Nem erről van szó. Minden egyes munkámat nagyon tudatosan szeretném sikerre vinni, inkább a siker tartalma jelent mást. Éppen ma este adták elő az egyik rendezésemet az Operában, miközben itt Kolozsváron tanítottam egész nap. Nyilván azzal a szándékkal mentem be az egyetemi előadásokra, hogy azok sikeresek lesznek. Akár a Wagner-kedvelő közönség, akár egy nemzetközi fesztivál nézői, akár egyetemi hallgatók, akár a televízió előtt ülő gyereksereg számára készítek valamit, nagyon pontosan tudnom kell, hogyan szólaltassam meg az adott tartalmat az igényeket ismerve és a tőlem telhető legmagasabb szinten szolgálva. Én mindig a közönség felől nézem az alkotást, és nem önmagam felől, ezt vállalom. Mi próbavetítéseket is tartunk a gyerekeknek. Szakmaiatlan lenne azt gondolni, hogy van olyan produkció, ami majd generálisan működni fog, nem lehet összekeverni a hároméves gyerekközönséget a nemzetközi fesztiválok felnőtt közönségével.

A siker számomra azt jelenti, hogy ki-ki úgy éli meg: pont azt kapta, amit kért volna, ha tudta volna, mit kérhet tőlünk.

A fesztiválokra szánt, forgalmazási potenciállal nem nagyon rendelkező művek esetében, mint az Ergo, a Maestro, az Ikarosz, a Mama, Matches vagy a Yes, inkább hagyom, hogy az jelenjen meg, ami leginkább foglalkoztat. Jellemzően az alapvető emberi kérdések, mint az anyaság, vagy az, mi végre vagyunk a világon, mi a felelősségünk egymás iránt. Ha a fejem tetejére állnék, se tudnék másról gondolkodni, mint arról, ami érdekel. Nem is szoktam forszírozni, hogy a munkáimban én magam fejeződjek ki, hiszen látom, tapasztalatom: nem tudok nem én kifejeződni. 

Nagyon szeretjük a Matches-t és a Mitch-Match-et, hogyan született az ötlet a gyufaszál-emberkékről?

Tulajdonképpen még az egyetemen, hallgatóként kezdtem bele az ilyen típusú, fesztiválokra szánt filmek készítésébe. Ebből a szempontból is nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert rögtön az egyik vizsgafilmemmel, A patkányfogóval versenyezhettem a kilencvenes évek elején az Annecy-n, aztán a következő komolyabb filmemet Berlinben Aranymedvére jelölték, aztán jött a Maestro. De már nagyon régóta tanítok, és egy idő után nem éreztem kényelmesnek, hogy a saját hallgatóimmal vagy különösen a hallgatóim hallgatóival versenyezzek a fesztiválokon. Úgy véltem, ennek megvolt a szerepe az életemben, és át akartam adni a stafétabotot. Viszont maradt egy torzó filmem néhány szál gyufáról. Ezt még be akartam fejezni, és utoljára megmérettetetni. Vagy inkább megmondom őszintén, egy kicsit elcsábultam, hogy visszakacsintgassak a fesztiválok világára, ahol azért kicsit ünneplik az embert, és a legnagyobbak társaságában lehet. Így fejeztem be a Matches-t, amit nagyon szépen fogadtak, elég sok komoly elismerést kapott, bíztattak rá, hogy sorozatot készítsünk belőle. Így lett 52 rövid kis gegfilm, ami a Mitch-Match címet kapta. A filmjeim többsége arra épül, hogy meg akarom mozgatni a nézőt, olyan érzelmeket, gondolatokat kelteni, amelyek azután esetleg tévesnek bizonyulhatnak. Nagyon érdekel, hogyan lehet ezeket a hatásokat előidézni. Egy gyufaszál pedig csekély módosítással, bizonyos ritmusú mozdulatok hozzáadásával már élőnek tűnik, miközben mégiscsak egy szál gyufa. Jó játék.

Az animációban milyen új irányok vannak, mivel kísérleteznek?

Engem leginkább az érdekel, milyen összművészeti megjelenési formái lehetnek az animációnak. Különböző opera- vagy színházi fesztiválokon látok olyan előadást, aminek koherens része a vetített kép, de nem egy fektetett, téglalap alakú képről van szó, hanem épített képről, folyamatosan mozgó vizuális közegről. Nagyon érdekelnek ennek a műfajnak a lehetőségei, korlátai, szabályszerűségei, technológiája és esztétikája, valamint dramaturgiája. Az ilyen jellegű tapasztalataimat főleg az opera-rendezéseimben érvényesíthettem az utóbbi években. Ezenkívül komoly eredmények vannak az animációnak a játékiparban való felhasználásában. Ennek egész más a narratívája, hiszen a történetet nem az alkotó határozza meg előre, amit a közönség megtekint, hanem maga a játszó alakítja. Sok egyéb lehetőség van az animációban, például a virtuális vagy kiterjesztett valóság, a mindenféle szemüvegekkel vagy anélkül megélhető, teljes környezetünkre érvényesített vizuális közeg. Ezeket mind lehet kutatni, és elmélyedni bennük.

Fotó: M. Tóth Géza

Ajánljuk még:

Négy néni egy kis falut a világ közepévé tesz – egy bakancslistás, gőzgombócos hely idehaza

Az időseknél lapulnak az igazi kincsek, amiket csak az szerezhet meg, aki oda tud rájuk figyelni. A kultúra, a hagyományok és a lélek különös találkozása lehet ez – amit egyszer az életben mindenkinek át kell élnie. Túl a Dunán, egy erdőkkel övezett kis településen, Geresdlakon, az összetartás és vendégszeretet hazájában az élő hagyományőrzésről és a gőzgombócokról beszélgettünk.

 

 

 

Már követem az oldalt

X