A legszebb versek advent idejére

Kult

A legszebb versek advent idejére

Advent idején talán még az is olvas verset, akit egyébként hidegen hagy a költészet. Jó a szavak melegéhez húzódni, jó a költemények tempójához lelassulni, jó a mindennapi rohanásból általuk is emlékezni arra, mire is készülünk valójában ilyenkor.

Pilinszky János jövőre lenne száz éves. Ez a kötetből kimaradt verse ugyan a második világháborúnak állít emléket, mégis talán nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, 2020 karácsonya más lesz, mint az eddigiek. Az idei ünnep során sokan fognak család és látogatók nélkül, akár egyedül, ünnepelni. A vírus szinte az egész bolygót érinti, és bár szerencsére nem hasonlítható egy háborúhoz, mégis „Gyermekszívünk is oly nehéz!” A fényesség angyala azonban eljön ebben az embert próbáló időszakban is:

Pilinszky János: A fényességes angyal is


Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.

A sokáig elhallgattatott, kiváló kolozsvári költő, Reményik Sándor verse látszólag egyáltalán nem adventi vagy épp karácsonyi vers, mégis fontos kérdést tesz fel nekünk, ugyanúgy, ahogy az adventi időszak is önvizsgálatra inspirálhat minket. „Hát én, hát én világítok vajjon?” – kérdezi két ragyogó jelenés között. És vajon mi, kinek a fényéhez mérjük magunkat? Ki az, akitől tanulni szeretnénk? Nyakunkon 2021, lassan magunk mögött tudhatunk egy újabb évet… De vajon mennyi fényt hordozunk a szívünkben?

Reményik Sándor: Két fény között

Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.

Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.

Hát én, hát én világítok vajjon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.

Napjaink egyik legismertebb kortárs költőnője Szabó T. Anna, aki az itt olvasható versében az ünnep egyik legfontosabb „feltételére” hívja fel a figyelmet: a várakozásra. Várni ugyanis annyit jelent, hívunk valamit vagy valakit. Türelemmel vagy épp türelmetlenül, de hívni és kérni kell, mert addig is készülünk, addig is hangolódunk, addig is kapcsolatban vagyunk.


Szabó T. Anna: Az ünnep azé, aki várja

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?
Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.
A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?
Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
„Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.
És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

A hit lényege, hogy nem tudjuk biztosan arról, amit érzéseinkkel körbetapogatunk, hogy vajon létezik-e az, amiben hiszünk. Sokan, akár még a versben megidézett Teréz anya is kétségekkel és bizonytalansággal telve élt és cselekedett. Takács Zsuzsa ebben a megrendítően szép versében ezt a nehéz kérést örökíti meg, amelyet Ady Endre is megírt már: hitt hitetlenül Istenben.

Takács Zsuzsa: Karácsony

Honnan ez a hidegség bennem? Ítélő-
képességem hiánya? A túlzásba vitt részvét
előre megjósolt őrülete? A részletek fel-
lázadtak az Egész ellen. December huszon-
negyedike van. A jászol szalmával tele.
Minden szála Neked szánt áldozatunkból
született. A misszió hölgyei ezerkétszáz új
ruhát vettek Kalkutta árva gyermekeinek.
Lukáccsal szólva összehívtuk a vakokat,
bénákat és szerencsétleneket. A szállításuk
meg van oldva. A hatóságok segítettek.
Nővéreim kezét fogva foszló mangrove-
gyökerekbe kapaszkodom mégis a kárhozat
örvénye felett. Szüless meg nekem!

Karácsony idején többségünk összegzi az évét, listát készít jó és rossz dolgokról. Bajtai András verse jó inspiráció lehet ehhez a visszatekintéshez. Hálával gondolni életünk vagy akár 2020 eseményeire nem a nehézségek eltitkolásáról szól, hanem a hála érzésnek megéléséről, amely az egyik legjobb erőforrás az új célok kitűzéséhez. 

Bajtai András: Nyolcvankét sor az ajándékok könyvéből

Hálával tartozom a csodákért
és a hétköznapok titokzatos zenéjéért,
a kézért, amely elválasztotta
a világosságot a sötétségtől,
Poszeidón háromágú szigonyáért
és a saruját kötöző Hermész pálcájáért,
a Gachalá smaragd zöld színének összes árnyalatáért,
Lisszabon utcáinak melankóliájáért,
a kakasokért, mert a hajnalt köszörülik torkukban,
a Szent Péter-bazilika kilencvenöt olajlámpásásáért,
Orpheusz múlhatatlan szerelméért,
aki az alvilágból visszatérve bánatában
Trákiába ment, hogy szótlan pásztorok között éljen,
a foszfor lángjáért, amit felfedezője hideg tűznek nevezett el,
az elíziumi mezők nyugalmáért,
a tükörért, mely a fal felé fordítva is képes önmaga
és a teremtés csodájában gyönyörködni,
a kék, sárga, zöld, piros esőért,
a csavargó Paracelsus utolsó, időskori utazásáért,
a borostyánkőbe zárt rovarok hosszú álmáért,
az elázott papírhajókért,
az éjszakai gladióluszokért, amelyek holdfényben
borulnak virágba,
a kedvesség nyelvéért és az emberi érintésért,
melynél nincsen gyógyítóbb,
Nicolaus Cusanus szívéért, amit halála után
a Szent Miklós-kórház kápolnájában emeltek oltárra,
a vibráló éjszakai neonfényekért,
amelyek visszatükröződnek a szemedből és a napsütötte sávért,
ahol meggyíze van a világosságnak,
a Nagy Medve csillagképért,
a metronómért, mert kattogásával a felejtés ritmusára emlékeztet,
Pelión hegyének részeges kentaurjaiért,
a paralelogramma párhuzamos oldalaiért
és a kör végtelen sokszögeiért,
a gránátalma színéért,
a menhirek függőleges nyugalmáért,
ahogyan most is őrt állnak a világok határán,
a Fekete-tenger partjára száműzött Ovidius honvágyáért,
a napéjegyenlőségért,
a hajnalért, amikor Magyarországon
felzengett az első csalogány,
a tengerparton sétáló oroszlánokért
és a róluk álmodó öregember kitartásáért,
Teiresziasz utolsó pillantásáért és azért az asszonyért,
akit végezetül látott, mielőtt örökre megvakult,
a csengettyűkért, amiket havazás közben hallani,
1327 nagypénteki miséjéért Avignonban,
ahol Petrarca végre meglelte Laurát,
az ecetért, amivel a fiú szomját oltották a kereszten
és az anya könnycseppjeiért,
a dunántúli mandulafáért,
a kolibriért, melynek szíve percenként ezerszer dobban,
a bujdosó legcsöndesebb rodostói napjáért,
az óramutatók járásáért,
Giordano Bruno eretnek tanaiért, aki hitte,
hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet,
a gyantáért, a csalánért és a kökényért,
a vaáli erdő rejtelmeiért,
a francia enciklopédisták állhatatosságáért,
a Grand Canyonért és a Colorado folyóba
gázoló bölények csordáiért,
a kulcsokért, melyekkel mind tágasabb szobákba nyithatok be,
és az ablakokért, ahonnan színüket szüntelen
változtató, messzi tájakra láthatok,
a vimose-i fésű ősi rúnáiért,
a mezei nyúlért, amit Dürer mentett ki az árból,
a szarvasért, mert agancsai között hordta a Napot,
a délibábokért, melyeket mégsem követtem hiába,
Avilai Szent Teréz extázisáért, akinek szívét
egy szeráf az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át,
a szavak erdejében halványan derengő jelekért,
melyek hívására naponta útrakelek,
a verbéna illatáért és a titánbuzogány szagáért,
Erik Satie néhány őszi hangjegyéért,
a vulkánért, melynek peremén ezüst lovak
száguldanak szikrázó patákkal
és a borzongásért, amit csak egy cseppkőbarlangban érezhetünk,
hálát adok ezekért a tüneményekért,
minden apró varázslatért, amiben eddig részem volt,
és az összes káprázatért, ami még vár rám,
a visszavonhatatlan kegyelemért.

Szent Pál levele nem klasszikus értelembe vett vers, de műfaji kérdésekben felesleges is vitázni, amikor az ilyen csodálatos, erőtadó műről van szó.  

A szeretet himnusza

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek,
ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik,
nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal.
mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
töredékes a prófétálásunk is.
de amikor eljön a beteljesedés,
ami töredékes, véget ér.
Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
de mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, a remény, a szeretet,
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.

Ajánljuk még:

TÖBBET ÉS MÁST: ÍGY OLVAS A VILÁG 2020-BAN
8 IFJÚSÁGI REGÉNY, AMI MINDEN KAMASZT KÖNYVMOLLYÁ TESZ

 
X
Már követem az oldalt