A gyerekek jobban értik a dolgok velejét – Dániel András gyerekkönyvíróval beszélgettünk

Kult

A gyerekek jobban értik a dolgok velejét – Dániel András gyerekkönyvíróval beszélgettünk

A legtöbben a Kuflikról ismerik, de sok kisgyerek szereti a Mit keresett Jakab az ágy alatt című kötetét is, ami egy eléggé interaktív, foglalkoztató jellegű mese. Bármilyen groteszkek, abszurdak is a figurái és történetei, egyre népszerűbb mind a gyerekek, mind a felnőttek körében: már épül egy kuflis játszótér is Budapesten. Új kötete, a Mindenki mászkál kapcsán beszélgettünk Dániel Andrással.

Dániel András képzőművész, grafikus, író, illusztrátor. Első önálló kötete 2012-ben jelent meg a Pagony Kiadónál, Matild és Margaréta címmel. Egyedi, különleges humorú meséit maga illusztrálja, igazán ismertté a 2013-ban kezdődött Kufli-sorozat tette, amelyből 2017-ben készült az első mozifilm Jurik Kristóf és M. Tóth Géza rendezésében. Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém), valamint A nyúlformájú kutya című kötetei Szép Magyar Könyv-díjat, a Mit keresett Jakab az ágy alatt HUBBY Év Gyerekkönyve-díjat kapott.

Mesélted már, hogy az anyukád nonszensz költők verseit, például Edward Lear limerickjeit olvasta fel neked gyerekkorodban. Szerinted a humor tanulható, alakítható?

Mindenképpen alakítható, de az valószínűleg személyiség kérdése, hogy valaki mennyire fogékony a humorra. Ha igen, azt a megfelelő közeg mindenképpen tudja támogatni. A nonszensz irodalomból az a felszabadító érzés árad számomra, hogy mindent lehet. A szavakkal is bármit lehet kezdeni, és a legfurcsább dolgok tudnak egymás mellé kerülni a szöveg által megjelenített képekben is. Szerintem ezt gyerekként megtapasztalni nagyon jó. A gyerekek amúgy is nyitottak erre a fajta gondolkodásra.

daniel-andras-interju-kuflik3

Dániel András: Tengerre, kuflik!

Igen, az az érdekes egyébként, hogy hiába groteszkek és sokszor cseppet sem szépek ezek a figurák, a gyerekek mégis szeretik őket. Talán azért, mert ezek a kötetek nem kezelik őket gyerekként.

Nem határozom el előre szigorúan, kiknek írok. Sok könyv megcéloz egy kiválasztott korosztályt és az ő problémáikról az ő feltételezett nyelvi szintjükön igyekszik beszélni, de szerintem

nincs olyan, hogy „a gyerekek nyelvi szintje”.

A gyerekek sokkal differenciáltabb szövegeket megértenek, mint amit némely felnőttek feltételeznek róluk, akik ezért nem is annyira szoktak ilyesmit olvasni nekik. Tapasztalatom szerint a gyerekek ilyen szempontból sokszor még nyitottabbak is a felnőtteknél, akikben már túl sok előítélet dolgozik, amikhez többnyire ragaszkodnak is. A gyerekek bizonyos esetekben könnyebben látják meg a bonyolultban az egyszerűt, erre rájöttem egy ponton, és erre számítok is, amikor írok.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy azért sok felnőtt is vevő az írásaimban felbukkanó groteszkre. Ez a kufli könyvek kapcsán derült ki annak idején, amikor még óvatosabban helyeztem el itt-ott efféle vicceket, hogy egy kicsit szórakoztassam a felnőtteket is. Nekem is vannak gyerekeim, és tudom, milyen  sokszor felolvasni egy olyan könyvet, ami nem tetszik az embernek, és egyáltalán nem szórakoztatja. Arra gondoltam, hogy próbálok valami apróságot adni a felnőtt olvasónak, üzenni neki, hogy tudok róla: ő is ott van. Mivel erre nagyon pozitív reakciók érkeztek, felbátorodtam. 

daniel-andras-interju-kuflik-mindenki-maszkal

Dániel András: Mindenki mászkál

Anyukád pszichiáter volt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, közkeletű nevén a Lipótmezőn, és te sokszor jártál ott kiskorodban. Talán hatottak rád ezek az élmények is?

Lehetséges, sőt biztos. Bár egy elmegyógyintézet  cseppet sem gyermekfejlesztési célokra van kitalálva, de az én anyukámnak ez volt a munkahelye, a gyerekek pedig szeretnek bemenni a szüleikhez a „dolgozóba”, az mindig egy izgalmas, titokzatos világ. És tényleg nagyon izgalmas volt, már maga az épület is. Hatalmas és omladozó, zegzugos, ezzel együtt titokzatos és gyönyörű, egy csodálatos park közepén. Nyilván az emberek, a különös hangulatú közeg is hatott rám. Egyet biztos megtanultam: nyitottnak lenni a másféleségre. Hogy nem kell félni attól, ami nem egészen szabályszerű.

A nagyapád művészi hagyatéka szintén hatott rád. Erről mesélnél egy kicsit, mi volt ez a művészi hagyaték?

A nagyapám író volt, Dallos Sándornak hívták. Sajnos nem ismerhettem, mert a születésem előtt két évvel meghalt. Viszont együtt éltünk a nagymamámmal, aki nagyon fontosnak tartotta, hogy gondozza a férje életművét, tele megjelent és ki nem adott írásokkal. Ezekből aztán a nagymamám szerkesztők segítségével köteteket állított össze, és ez gyerekként ott zajlott az orrom előtt. Kéziratokkal körbebástyázva ült a szobájában, és jöttek hozzánk mindenféle nénik és bácsik, akik a készülő könyvekről beszélgettek vele. Ez nekem nagyon izgalmas volt. Apám is irodalommal foglalkozott, úgyhogy az én szüleim nem estek kétségbe, amikor bejelentettem, hogy festő szeretnénk lenni. Nem mondták, mint sok más szülő, hogy szerezzek előbb valami rendes szakmát.

De aztán elmentél egy csokoládégyárba figuratervezőnek?

Nem, soha nem történt ilyen.

Pedig nagyon jópofa figurákat képzel el az ember ehhez az életrajzi adathoz. Ez valami legenda?

Igen, a Wikipédián van fent rólam, én is mostanában szembesültem vele. Régóta terveztem, hogy végre csinálok magamnak oda egy oldalt, mire rá kellett jönnöm, hogy meglepő módon már van egy ilyen, ráadásul tele tévedésekkel.

De honnan szedhette, aki írta?

Tőlem. Nagyon régen valami művészeti akcióhoz készítettem egy fiktív önéletrajzot, és az aztán önálló életre kelt az interneten. Mai napig szembejönnek néha a különböző kitalált adatai. Így hozzon döntéseket fiatal korában az ember...

Azért az igaz, hogy elég sokára lettél író, 2012-ben jelent meg a Matild és Margaréta.

Igen, eredetileg grafikusként dolgoztam, évekig a később szomorú véget ért Figyelő című hetilapnál, művészeti vezetőként. Igazság szerint már korán elkezdtem írni, tizenéves koromban, de aztán erősebb hatása volt a képzőművészetnek. Egy jó darabig azt gondoltam, nem lehet két irányba menni, vagy az egyiket kell művelni, vagy a másikat. Talán nem voltak előttem példák, ritkák voltak akkoriban még nálunk az olyan szerzők, akik írják és rajzolják is a könyveiket.

Pedig nagyon logikus! A Mit keresett Jakab az ágy alatt, ami egyfajta foglalkoztató könyv, azért nagyon jó, mert így sokkal aktívabb a kapcsolat a gyerek és a szülő között mesélés közben. Nagyon sok beszélgetni és megvitatni való dolog akad a könyvben.

Remélem, hogy így van! Szeretek kísérletezni, olyan könyveket készíteni, amelyek nekem is kalandot, kihívást jelentenek. A képeskönyv egy hihetetlenül izgalmas műfaj és rengeteg lehetőség rejlik benne. Sokféle irányba el lehet indulni ezen a területen!

daniel-andras-interju-kuflik-roggs-fenykepeszet

Fotó: Roggs fényképészet

A Nincs itt semmi látnivaló is érdekes, mert az elalvás folyamatát igyekszik megragadni. Az egész könyv fekete, hiszen a sötétről szól, így segít feloldani a gyerekek félelmét. De azért mégis furcsa egy fekete gyerekkönyv ötlete, mit szóltak ehhez annak idején a kiadónál?

Szerencsére a Pagony Kiadónál sok fura ötletemre igent mondanak. Még 2019-ben volt egy kiállításom a Jurányi Házban. Az volt a koncepciójuk, hogy időről-időre meghívtak egy művészt, hogy színes krétával rajzolja tele a galériájuk fekete falait. Én is erre kaptam felkérést. Munka közben jutott eszembe, hogy könyvben is izgalmas lehetne valami hasonló.

A kuflis könyveidben a gyerekek – még inkább a felnőttek – nagyon szeretik a furcsa kis mellékszereplők kiszólásait, a történeten kívüli önreflektív, ironikus megjegyzéseit, szóvicceit, amelyek kis képregény-buborékokban jelennek meg. Az új, Mindenki mászkál című képeskönyved olyan, mintha csakis erről szólna. Volt egy ilyen cél, hogy most végre a jövő-menő lényeknek szentelsz egy könyvet?

Részben igen. A kufli könyvekben sokat mászkálnak föl-alá olyan alakok, akiknek igazából nincs közük a történethez, csak úgy felbukkannak a semmiből, mondanak valamit, aztán továbbállnak. Eszembe jutott, hogy jó lenne egy könyv, amiben igazából nem is történne más ezen a mászkáláson kívül.

daniel-andras-interju-kuflik-mindenki-maszkal

Dániel András: Mindenki mászkál

Ezek az alakok mennyire koncepcionálisak, hogyan kerülnek váratlan vendégként a könyveidbe?

Rajzolás közben születnek, improvizációk. Miközben készül egy-egy oldal, egyszer csak eszembe jut, hogy most lehetne itt egy ilyen kis fazon, és mondhatna valamit. Mint egy jazz zenekarban, ahol van egy fő téma, amitől a zenészek elkalandoznak mindenfelé. Ez egy játék, amivel magamat is szórakoztatom, és talán az olvasót is.

kuflik-interju-daniel-andras

Dániel András: Tengerre, kuflik!

Volt rá példa, hogy elrontott vagy fiókba került papírfecnikből lettek főhőseid, mint A nyúlformájú kutya esetében. Ilyen fecnik gyűltek össze a Mindenki mászkálban?

Igen, ez volt a másik oka annak, hogy elkezdtem készíteni ezt a könyvet. Valóban rengeteget firkálok – ahogy talán mindenki, azok is, aki nem hivatásszerűen rajzolnak. A firka azért nagyon érdekes, mert

ilyenkor az ember nem valami céllal rajzol, hanem csak úgy, ahogy az eszébe jut.

Így olyasmik is előkerülnek a fejemből, amik amúgy nem szoktak. Sokszor másféleképpen is rajzolok, mint amikor könyvet illusztrálok. Ilyen firkákból is válogattam ebbe a könyvbe. Hasonló szabadsággal akartam a kötetet elkészíteni, mint ahogy a firkák születnek, hagytam, hogy az innen-onnan a papírra kerülő figurák interakcióba lépjenek, egymás mellé kerülhessenek olyan rajzok, amelyeknek igazából nem volt egymáshoz közük. Aztán összeálltak egy egésszé. 

Gondoltad volna valaha, hogy a kuflikból játszótér is lesz?

Véletlenül sem jutott eszembe! Az elején azt se gondoltam volna, hogy ez a sorozat több lesz két-három kötetnél… De nagyon örülök neki, amiatt meg külön, hogy éppen a Hild téren lesz. Én az akkoriban még elég más képet mutató Belvárosban nőttem föl, és a Hild térre sokat vittek minket játszani a napköziben. 

Te részt veszel az alkotói folyamatban?

Igen, nem is gondoltam volna, milyen izgalmasan át lehet alakítani három dimenziós játékokba ezt a világot. Nem akarok titkokat elárulni, de lesz egy hatalmas, kuflikupacon heverésző Zödön, amibe bele lehet mászni, és tele lesz játékokkal…

Alig várjuk! A Fityircet tényleg a Woody Allenről mintáztad?

Na, ezt még nem hallottam! Nem így van, de mindenesetre titkon ő a kedvenc figurám.

Miért?

Egy darabig, amikor megkérdezték, melyik a kedvenc kuflim, próbáltam elhárítani a választ. Ez egy kicsit olyan, mintha egy szülőt megkérdeznénk, melyik a kedvenc gyereke. De ha mégis választani kéne, melyikkel ülnék le, mit tudom én, meginni egy sört, akkor azt hiszem, Fityirc volna az. A kuflik mindig is külön karakterek voltak, de kellett nekik idő, amíg történetről történetre lassan kiformálódott a személyiségük. Ahogy a különböző helyzetekben viselkedtek, reagáltak a dolgokra…  Fityirc kicsit szorongós alkat, sokszor a háttérből figyeli az eseményeket. Van, hogy viccesen beszólogat a társainak, de közben segítőkész is. Talán ő áll hozzám a legközelebb.

daniel-andras-interju-kuflik-roggs-fenykepeszet

Fotó: Roggs fényképészet

Az az érdekes, hogy te vagy a meseírók közül az, aki a legtávolabb tartja magát a tipikus mesefiguráktól, a varázslóktól és sárkányoktól, mert sokkal valóságközelibben írsz, közben a te világod mégis a legabszurdabb.

Az „Óperencián inneni” valóság tényleg jobban érdekel, mint az azon túli. Viszont a mesékben nagyon jól lehet az élet dolgait egy furcsa, torzító tükör segítségével megmutatni. Azzal, hogy az egyik lábammal a valóságban, a másik meg a fantáziavilágban állok, sok minden elmesélhető nyíltan, kritikusan és talán viccesen is. A szereplőim többségében nem igazi mesebeli karakterek, inkább hétköznapi figurák, csak éppen egy kicsit furcsán néznek ki. Minden attól függ, milyen szemüveg van az orrunkon. Ha őszinték akarunk lenni, a világ és a szűkebb környezetünk szintén tele van érthetetlen és groteszk figurákkal akik ráadásul még elég sok kárt is tudnak okozni. De ha teszünk egy lépést hátra, akkor talán egy pillanatra lehet nevetni is rajtuk. Még ha elég keserűen is… Néha azt gondolom, a valóságunk olyan, mint egy durva szürreális álom, csak valamiért mégis elfogadjuk, hogy ilyen, beletörődünk, hogy így mennek a dolgok, ilyen rémesen. Ilyenkor tényleg inkább söröznék Fityirccel!

Ajánljuk még:

Évezredes előítéletek miatt hal meg kétpercenként egy leprabeteg – de te is tehetsz ez ellen!

„A leprabetegség az emberiség egyik legrégibb, ugyanakkor ma is velünk élő nyomorúsága” – írják a magyarországi Lepramisszió oldalán, ahol egy, a legtöbbünk számára ismeretlen világról mesélnek. Ma, a lepra elleni harc világnapján érzelmeket felkavaró utazásra hívunk, amiben Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió – Magyarország igazgatója vezet bennünket. Az ő személyiségéről és erejéről mindent elárul egy általa gyakran idézett gondolat Kalkuttai Teréz anyától: „Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, de azt nagy szeretettel!”



 

Már követem az oldalt

X