Híres botanikusaink munkájukkal nemcsak hírnevet szereztek országunknak, hanem felbecsülhetetlen természettudományos értékek megteremtéséhez is hozzájárultak. Találunk köztük flórakutatókat, pollen- és spórakutatókat, növénytársulással foglalkozó tudósokat. Számos szakterületen végeztek remek munkát a magyar kutatók, nincs is könnyű dolga annak, aki teljesítményük bemutatására vállalkozik. Most mégis ezt tesszük: a teljesség igénye nélkül mutatunk be fantasztikus, méltatlanul elfeledett, elhanyagolt tudósokat a múltból.
Az első orvosbotanikus: Purkircher György
A 16. század tudományos életének egyik kiemelkedő alakja volt Purkircher György (Pozsony, 1530 körül – Pozsony, 1577. október 24.) orvos, botanikus. Egy igen sajátságos jellemzőkkel bíró korszakba született, ahol hazai egyetem híján csak külföldi egyetemeken volt lehetősége továbbtanulni. Ám mivel ez nagyon drága volt, csak a gazdagabb rétegeknek adatott meg, a szegényebb családok gyermekei a jómódúak segélyeire alapozhattak. Akkortájt az volt szokásban, hogy egyetemi képzések híján a tudomány területén ténykedő, de fejlődésre vágyó hazai szakemberek nagynevű európai kollégáikkal leveleztek, így szívva magukba minél több ismeretanyagot. Ekképp tett Purkircher is, aki többek között a belga Charles de L’Écluse (vagyis Clusius Károly) levelezőtársa volt. L’Écluse kora legnagyobb botanikusa volt, 1593-ban megalapította az azóta is működő leideni egyetem botanikus kertjét. Purkircher az ő hatására létesített saját háza körül orvosbotanikai kertet, amelynek hála ma is emlékszünk nevére.
Ő kutatta a hegyvidékek addig nem ismert növényfajait, és saját kertjében gyógynövényeket is termesztett. Botanikai megfigyeléseire és felfedezéseire alapozva gyógyította a pozsonyi szőlőmunkásokat és vincelléreket, majd a császár rendeletére udvari orvosa lett az ott internált II. János Frigyes szász-gothai fejedelemnek, de klientúrájához tartoztak a kamarai tisztek, királyi kapitányok és a várbeli őrség is.
Munkássága elismert volt kora tudományos közegében, belga barátja és munkatársa az általa meghonosított kultúrnövények egyikét, az amerikai babot (Phaseolus vulgaris L.) róla nevezte el Phaseolus Purkircherianusnak.
További érdekesség, hogy Purkircher Györgynek L’Écluse mellett számos más ismert és elismert barátja is volt; így lehet, hogy sok értékes ásványt küldött Hugo Blotius holland tudós és könyvtárosnak, aki a birodalmi udvar gyűjteményét gazdagította a ritka darabokkal.
Új növényfajt fedeztek fel magyar kutatónők – De mi köze ennek a klímaváltozáshoz?
Nem mindennap találnak új növényfajokat nálunk nagyobb országokban sem. Nemrég azonban hivatalossá vált: egyedi, eddig sehol sem ismert borostyánt írtak le hazánkban a kutatók, amelynek részletesebb megismerésében most a lakosság segítéségét kérik. Prof. Dr. Höhn Mária, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem tanára mesélt munkájukról.
Pomológus a javából: Leibitzer János
A 18. század egyik legizgalmasabb alakja vitathatatlanul Leibitzer János (1763-1817) kertész, pomológus volt, aki kezdetben tanítóként dolgozott Munkácson és Szepesváralján, de mivel a tanítást nem szerette, hamar visszavonult Lőcsei otthonába, ahol kertészkedéssel kezdett foglalkozni. Faiskolát alapított, begyűjtötte a helyi fajtákat, azokat megfigyelte, majd az arra érdemeseket szaporította. Főként a felvidék fajtáit gyűjtötte össze, majd megfigyeléseit (118 gyümölcsfajtát írt le) németül tette közzé több könyvben.
Kezdetben nem gyakorolt nagy hatást a hazai gyümölcstermesztésre – amiben szerepe lehetett annak, hogy németül publikált –, később azonban
a modern magyar pomológia megalapítójaként emlegették.
Gyakorlati gyümölcstermesztési kézikönyveket írt, és úttörő munkát végzett a magyarországi gyümölcsfajok leírása és gazdasági értékelése terén.
Faiskolájának komoly hatása volt a Szepesség gyümölcstermesztésének fellendítésében. Ebben az időben a polgárság bajor vándorkereskedőktől vásárolta a gyümölcsfákat, így pár vidék kivételével az egész ország gyümölcstermelése nyugati hatás alá került. Alig volt magyar eredetű fajta mind a főúri, mind a polgári kertekben, nagy szükség volt tehát a hazai fajták védelmére, és az idehaza, a történelmi múltban gyökerező fajták megbecsülésére, visszahozatalára – derül ki a feljegyzésekből.
Egyedül, sokat: Genersich Sámuel
Genersich Sámuel (1768-1844) nemcsak kiváló orvos volt, hanem kitartó tudós is: az elsők között kutatta a Kárpát-medence flóráját. Botanikai célú kirándulásokra járt a Szepességben és a Tátrában, ahol jelentős növénygyűjteményre tett szert; több mint ezer növény leírását készítette el. A híres botanikus, Kitaibel Pál herbáriuma számos olyan préselt növényt tartalmaz, amit még Genersich Sámuel gyűjtött és küldött el a Felvidékről.
Genersich ifjúkorában a Helytartótanács felhívást tett közzé, melyben a botanikusokat arra szólították fel, hogy a környékükön fellelhető növényeket gyűjtsék össze, és küldjék el Budára. Az ifjú természettudós nem tétlenkedett, több évig tartó gyűjtőmunka eredményeit tette közzé: 950 növény leírását sorolta fel. Pár évvel később egy 8 oldalas kiegészítést tett közzé korábbi gyűjteményéhez – ebben 588 növényt írt le. Ez a gyűjtőmunka adta később fő művének, A szepességi flóra jegyzékének alapját. A történet érdekessége, hogy
a rendeletet egyedüliként ő teljesítette az országban.
Saját, személyes herbáriuma 314 ívből állt, ezek később Kitaibel hagyatékába, illetve a bécsi Naturhistoriches Hofmuseum-ba kerültek. A legtöbb történész úgy véli, hogy számos jelentős botanikai leírása és kézirata veszett el az idők során – a tényleges szakmai öröksége tehát jóval nagyobb, mint gondolnánk.
Munkássága előtt tisztelegve két növényt is elneveztek róla: egy daravirágot (Draba Genersichii) és egy imolát (Centaurea Genersichii).
A huszadik század vezető alakjairól
Senki sem ismerte jobban a Bükk-hegység zuzmóflóráját Fóriss Ferencnél (1892-1977), aki korának egyik legtehetségesebb lichenológusa volt. Pályafutása során nyolc munkája jelent meg florisztika és taxonómia tárgykörben, ezekben tizenkét új fajt, illetve változatot írt le (három fajt és egy változatot róla is neveztek el). A második világháború alatt gyűjteménye megrongálódott, mintegy 25-30 százaléka tönkrement, de gondosan vezetett gyűjtőnaplóiból ennek jelentős részét rekonstruálni tudta.
Boros Ádám (1900-1973) neve sem ismeretlen a szakavatottak számára: ő volt az a tudós, aki intenzíven kutatni kezdte hazánk mohaflóráját, és haláláig a magyar briológia vezető tudósa maradt. Főműveként Magyarország moháinak határozókönyvét szokták emlegetni, de mivel kitűnően ismerte a virágos növényeket is, hazánk legjobb floristái közé is nyugodt szívvel sorolhatjuk.
Mintegy 65 000 virágos növényt és 130 000 mohát tartalmazó gyűjteményét még életében védett nemzeti értékké nyilvánították.
Hazánk több tájegységének (pl. Dráva mente, Nyírség, Fejér megye, Duna–Tisza köze, Pilis, Gerecse, Mezőföld) növényzetéről írt alapvető műveket és kidolgozta az ún. „kétidőszak-elméletet”, amely fontos lépés volt az Alföld növényföldrajzi kutatásában.
Priszter Szaniszló (1917-2011) 1944-től kezdte kutatni Budapest gyomflóráját. Saját kertjében több száz Sedum-, Sempervivum-, valamint hagymás és gumós fajból, változatból álló gyűjteményt ápolt, melyet hivatalosan génbanknak is nyilvántartottak. 1966-ban Csapody Verával közösen állított össze egy 9000 növénynevet tartalmazó szótárat, amely a hivatalosan elfogadott növényneveken kívül népi növényneveket is tartalmaz. 1986-ban jelent meg egy 16 000 növénynevet tartalmazó magyar-latin szógyűjteménye, és az 1977-ben kiadott (Kovács Margittal, Csapody Istvánnal és Szodfridt Istvánnal közösen írt) munkájában 400 hazai növényfaj védetté nyilvánítását javasolta, közülük 40 faj megóvására azonnali intézkedést kért. Ebben az időben Magyarországon csupán egyetlen növényfaj, az erdélyi hérics élvezett védettséget. Később az ebben a műben felsorolt fajok listája szolgált alapul azon 310 védett és 30 fokozottan védett növényfajból álló lista elkészítéséhez, amely az 1996-os természetvédelmi törvényben szerepel.
Természetesen rövid válogatásunk közel sem teljes. A hazai természettudományokkal és növényvilággal foglalkozó szakemberek arcképcsarnoka több száz elismert tudóst és szakembert tart nyilván, akik mindannyian hozzájárultak mai tudásunk formálásához. Mindannyiuk munkája elismerésre méltó, és mindannyian rengeteget tettek azért, hogy megismerjük, megtapasztaljuk és megvédjük természeti környezetünket – a Kárpát-medence egyedülálló területét. Jó volna minél többek nevét megjegyeznünk!
