Elérkezett a magfogás ideje: szakember osztja meg, hogyan és miért láss neki!

Néhány generációval ezelőtt még alapvető volt, hogy az érési időszak csúcsán magot gyűjtöttek a termésből, amit aztán megfelelő módon szárítottak és tároltak a következő tavaszig, vagy akár több éven át. Az összegyűjtött mag jelentette a következő évi ültetés alapját, és őrizte magában az évtizedeken vagy akár évszázadokon át felhalmozódott kertészeti tudást. A nagyipari mezőgazdasági termelés általánossá válásával viszont egyre többen hagyták abba a saját földön való gazdálkodást, így sok helyen elveszett a magfogáshoz szükséges szakértelem.

Sokkal egyszerűbb bemenni a boltba, és megvásárolni tavasszal a vetőmagot, mint saját magunknak bíbelődni ezzel a folyamattal. Ennek viszont kárát látja a természet is, és a kertészkedők is.

Agro-biodiverzitás és hagyományőrzés

Dr. Kiss László kertészmérnök, biogazdálkodó, a Magház – közösségi hálózat a mezőgazdasági sokféleségért egyesület tagja elmondta, hogy a gazdaboltokban megvásárolható fajták legtöbbször hosszas nemesítési folyamat során alakultak ki, ráadásul gyakran hibridek. Ez azt jelenti, hogy több fajta keresztbeporzásából jöttek létre, és nem visszavethetőek, mivel ha egy év múlva újra elültetjük őket, már nem ugyanaz a fajta lesz belőlük, mint ami a zacskón szerepel. Ehelyett valamilyen összevissza küllemű, színű növény nő majd, amiről valójában nem tudjuk, milyen ízű és mennyire ellenálló. A régi fajták viszont már nincsenek köztermesztésben, többnyire génbankokban találhatóak meg vagy olyan kertészeknél, akiknek szívügyük, hogy a több generációval ezelőtti kerti növényeket továbbvigyék. 

„Ahogy megszűnt az a fajta életmód, amiben mindenki a saját kertjében termesztette a családja számára a zöldséget, gyümölcsöt, és a saját terményeit fogyasztotta elsősorban, jócskán lecsupaszodott a mezőgazdasági sokszínűség.

Az iparosodás hatására a magtermesztés is az egyenfajták irányába mozdult el.

Mára a boltok polcain nagyon kevés fajta található, és ezek is a túlnemesített, mű vonulatot képviselik. Ez ugyanakkor vissza is üthet: egy-egy új betegség vagy kártevő sokszor jobban veszélyezteti a modern fajtákat, mert ezek gyakran már nem annyira ellenállóak, mint a régiek voltak” – mondja László.

 

Mi magunk is tapasztalhatjuk, hogy eltűnnek a zamatos, illatos zöldségek, és felváltják őket a nagyüzemi termelés szempontjainak megfelelően nemesített, hosszan pulton tartható, de jóval ízetlenebb fajták, amelyek felhasználhatósága szűkebb körű. Érdemes például az egységesen piros, azonos méretű paradicsomokra gondolni, amik bár egész évben elérhetőek a boltban, befőzésre például alkalmatlanok. Ma már szinte vadászni kell a piacokon is azokat a fajtákat, amik húsosabbak, szárazabbak, cserébe kiváló szószokat lehet belőlük készíteni. Ugyanez igaz a krumplira vagy a babra is: mára csupán néhány fajtájuk érhető el széleskörben, és ezeket használjuk minden célra, holott korábban mindenki tudta, hogy melyikből érdemes levest főzni, és melyiket kell sütni. 

A nagyüzemi monokultúrás gazdálkodásban a hozammaximalizálás az egyik elsődleges szempont, ami szintén a genetikailag egységes fajták termesztésére sarkallta a gazdálkodókat a helyi viszonyokhoz alkalmazkodni képes, változatos növényfajták rovására.

Mindennek következtében a Magház információi szerint

a 19. század óta eltűnt a mezőgazdaságban termelt növények 75 százaléka, és a világ élelmezésének nagy részét ma mindössze 12 növényfaj biztosítja, dacára annak, hogy a biodiverzitás szűkülése rendkívül sebezhetővé teszi a gazdálkodókat és a teljes agroökoszisztémát. 

A gyakorlati szempont mellett kultúrtörténeti jelentősége is van a régi fajták megőrzésének. „A vetőmag magában hordozza azt a tudást, szakértelmet és munkát amit szüleink, nagyszüleink, és az előttük élő generációk beletettek abba, hogy évről évre megfogják a magot és elvessék. Ennek köszönhetően tájegységenként eltérő fajták alakultak ki. A múlt század 50-es éveitől kezdve elkezdték begyűjteni a tájegységekre jellemző növények magjait, szaporítóanyagait. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Tápiószelén működő Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ korábbi munkatársai végigjárták a falvakat, városokat és magokat kértek el azoktól az idősektől, akik saját elmondásuk szerint olyan növényeket termesztenek a kertjükben, amiket már a szüleik, nagyszüleik is dédelgettek. Ezek egyrészt olyan szaporítóanyagot hordoznak, ami valószínűleg máshol nincs jelen, másrészt nemzedékeken átívelő plusz értéket hordoznak. Fontos, hogy ezt a hagyományt megőrizzük, továbbvigyük elődeink tudását és szakértelmét” – hangsúlyozza László, aki szerint mindezek miatt mindenképp a régi fajtákból, tájfajtákból érdemes magot fogni.

Gyakorlati tudnivalók magfogáshoz

A kiskerti termelés és az ökológiai szemléletben történő gazdálkodás, a permakultúra népszerűvé válása, a városból vidékre költözők számának növekedése és az önellátásra való törekvés térnyerése következtében egyre többen vágnak bele a magfogásba. Ugyanakkor mára az átlagember nem rendelkezik azzal a szakértelemmel, ami alapján tudná, hogyan kell megfelelően termeszteni egy növényt, milyen körülményekre kell odafigyelni, és egyáltalán:

hogyan kell magot fogni ahhoz, hogy az jövőre felhasználható legyen.

Ezt a tudást próbálja meg átadni a Magház Egyesület edukatív kiadványokkal, magbörzék szervezésével, vetőmag-önellátás képzésekkel. Elsődleges céljuk, hogy a kertészkedni vágyókat megismertessék a magfogás és a fajtamegőrzés rejtelmeivel, terjesszék a háztáji kertészkedést, a saját fajták termesztését. A velük dolgozó gazdák online oktatást biztosítanak többek között a kerttervezés és a növényvédelem témakörében, illetve alkalmanként van lehetőség arra is, hogy valaki ellátogasson a gazdaságokba és a gyakorlatban is elsajátítsa a szükséges ismereteket.

László kiemelte, hogy szerinte mindenképp érdemes valamilyen forrásból tájékozódni mielőtt belevágnánk a magfogásba. Habár egyszerűnek tűnik a folyamat, de ahhoz, hogy a következő évben jó érzéssel fogyaszthassuk el a saját vetőmagból ültetett zöldséget, szükség van az átgondolt, tudatos kerttervezésre.

 

Az első lépés kiválasztani, hogy milyen növényből fogjunk magot! László javasolja: ha valaki most vág bele a munkába, akkor öntermékenyülő növényt válasszon. Ezek azok a fajok, amik önmagukat porozzák be, és emiatt a különböző fajtái nem kereszteződnek könnyen egymással. Ilyen növény például a paradicsom, a borsó, a bab, a salátafélék: ültetésükkor elegendő néhány méter távolságot tartani az eltérő fajok között a fizikai keveredés elkerüléséhez. Velük szemben vannak olyan növények – mint például a paprika vagy a padlizsán –, amik habár öntermékenyülőek, de a rovarok gyakran keresztbeporozzák az egyes fajtákat. Ha nem szeretnénk kétes eredményt kapni, az ilyen növények különböző fajtáit érdemes egymástól izolálni. Lehetőségünk van például letakarni a növényt sűrű szövésű speciális rovarhálóval, amin a rovarok nem férnek át, de a megfelelő fizikai távolság is segíthet. Jó ötlet a különböző fajta padlizsánok közé valamilyen virágzó növényt ültetni, például fűszernövényeket vagy levendulát, így megakadályozhatjuk, hogy az egyik padlizsánvirágból a másikba repüljön a méhecske. Az is megoldás lehet, ha csak egy fajtát ültetünk az adott növényből a kertünkbe, bár arra is érdemes gondolni, hogy a szomszéd kertjében is teremhet az adott zöldség egy másik fajtája, és a kerítés nem fogja útját állni a rovaroknak.

Ha kitaláltuk, melyik fajtából szeretnénk magot fogni, és már a szezon elején ennek figyelembe vételével ültettük el a növényeinket, még nem dőlhetünk hátra. László szerint az alábbi szempontokat tartsuk szem előtt:

Minden esetben teljesen érett vagy enyhén túlérett növényből gyűjtsünk magot, és válasszuk ki a legszebb, legformásabb példányokat, amelyek egészségesek. Ha egy zöldség már sérült vagy rothadásnak indult, azt ne használjuk fel.

Nagyon fontos, hogy legalább 10-15 egyedről válasszuk ki ezeket a példányokat, mert ha túl kevés növényről gyűjtünk, az beszűkítheti a fajta genetikai hátterét, ami hosszabb távon a terméshozam csökkenéséhez és a növény ellenállóképességének romlásához vezethet. Emiatt

balkonkertészeknek nem javasolt magfogásba kezdeni, mert jellemzően nem tudnak elegendő növényről magot gyűjteni, és így rövid időn belül belterjessé válik a termesztés. 

Ha a paradicsomnál maradunk – mivel ez egy olyan növény, ami közkedvelt, és talán a legegyszerűbb róla magot fogni – a kiválasztott példányokat fel kell vágni és ki kell szedni belőle késsel a magokat.

Valamilyen átlátszó műanyag dobozba vagy befőttes üvegbe érdemes gyűjteni a magokat, és megfigyelni, van-e elég levük, vagy szükséges plusz vizet adni hozzájuk. Két-három nap alatt a magot körülvevő kocsonyás anyag elkezd lebomlani és a magok lesüllyednek az edény aljára. Ekkor érdemes plusz vizet adni hozzá, és a felül úszó maradék kocsonyás részt leönteni. Többszöri átöblítés után alaposan le kell csorgatni a vizet a magokról, és hagyni azokat megszáradni. Ha már teljesen szárazak, papírtasakban érdemes tárolni őket sötét, hűvös helyen. Amennyiben valaki nem tudja őket hűtőben tartani, választhatja a kamrát, de vigyázzon, hogy ne legyen ott túl meleg, mert a meleg többet árt a magok csírázóképességének, mint a fagy. Javasolt ráírni a tasakra, hogy milyen fajtáról származnak a magok, van-e valamilyen különleges jellemzőjük, és mikor történt a magfogás.

László tanácsai alapján kiderül, hogy nem maga a magfogás folyamata a bonyolult, sokkal inkább az előzetes tervezésen áll vagy bukik a siker. Laikusként számomra a legnagyobb kihívás átlátni az összetett folyamatot, és részletekbe menően előre gondolkodni. Ugyanakkor az egyértelmű, hogy megéri energiát fektetni mindebbe, és türelmesen kivárni az eredményt – már csak azért is, mert felemelő érzés végigvinni a folyamatot, és télen olyan paradicsomszószt kóstolni, amihez a növényt mi magunk nevelgettük a legelső lépéstől, a magfogástól kezdve.

Fotók: dr. Kiss László, Kiss-Kovács Orsolya