A körülöttünk élő csendes segítők nélkül nincs sikeres kertészkedés – a madarak nélkülözhetetlen szövetségeseink

Földünk őrei

Vándorló madárfajaink összekapcsolják az ökoszisztéma szerteágazó folyamatait, így képesek olyan kapcsolatok megteremtésére és fenntartására, amelyeket nagy távolságok és időbeli eltérések választanak el egymástól. Ökológiai funkcióik a talajteremtéstől egészen a főemlősök viselkedésének alakításáig terjednek, táplálkozásuk révén mobil kapcsolatként működnek, amelyek energiát adnak át az ökoszisztémákon belül és azok között is – így hozzájárulnak az ökoszisztéma működéséhez és ellenálló képességének fenntartásához. 

A madárvilág minden egyes tagja az élet számos területén kiemelkedően fontos szerepet foglal el az ökoszisztéma és a biodiverzitás egyensúlyának biztosításában.

A madarak léte és tevékenysége nélkülözhetetlen a földi élet fenntartásában, ebből következően az ember, mint faj fenntartásában is.

Akár egy emberöltővel ezelőtt sem kellenek még ehhez nagy tanulmányok, szerteágazó kutatások: elődeink ösztönösen, éleslátásuktól és megfigyeléseiktől vezérelve tudták és értették ezeket a szerteágazó kapcsolatokat. És – bár már kevesen emlékeznek rá –, voltak olyan évtizedek is Magyarországon, amikor miniszteri rendeletek is előírták a madarakkal történő együttműködést.

Ezekbe a történelmi időkbe utazunk vissza, hogy bemutathassunk olyan történeteket, amik bebizonyítják: a madarak és az emberek közötti együttműködés nemcsak lehetséges, hanem egyenesen szükségszerű is.

Fotó: Unsplash / Krzysztow Niewolny

A jó kapcsolatnak hosszú története van

Elődeink a legkülönfélébb területeken vonták munkába madaraikat, képességeiknek és lehetőségeiknek megfelelően: vadászat, hírközlés, étkezés és gyógyítás – csak hogy a legismertebbeket említsük. A mezőgazdasági termelés szempontjából

a legelső modern értelemben vett madárhaszon-megfigyelések a pásztormadárhoz vagy rózsaseregélyhez köthetőek (Sturnus roseus): a madarak táplálkozását vizsgálva rájöttek, hogy fontos szerephez jutnak a sáskák gyérítésében.

Ekkor még szó sem volt növényvédelmi technológiákról, és sokszor éhínségeket is okoztak a hatalmas csapatostul kirajzó sáskák. A pásztormadarak falánkságára olyannyira rá voltak szorulva az emberek, hogy voltak olyan történelmi idők, amikor miniszteri rendeletben írták elő a rózsaseregélyek minél nagyobb számban történő megtelepedésének ösztönzését (Oroszi Sándor: Vadfajokból védett állatfajok. Erdészettörténeti Közlemények. 1996. XXL. p. 136.).

1931-ben történt, hogy a poloskák elszaporodtak, és súlyos károkat okoztak a gabonatermésben, többek között fehérkalászosságot idézve elő. Ekkor vizsgálat alá vetették a Madártani Intézet 25.000 gyomortartalomból álló gyűjteményének ezen fajokhoz köthető részét, és

37 évre visszamenőleg kimutatták a gabonapoloskák jelenlétét 20 madárfaj táplálékában.

Igazolták, hogy a rétek és kaszálók környékén táplálkozó madarak képesek nagymértékben hozzájárulni a kártételek csökkentéséhez, az említett kártevő fajok gyérítésével (Csörgey Titus: A gabonapoloskák madár ellenségei. Aquila. 1934. 38/41 évf. p. 253-257.).

Emellett számos más példát is fel tudunk hozni olyan esetekre, amikor a madaraknak köszönhetjük egy olyan probléma megoldását, amellyel mi magunk nem boldogultunk volna. Ilyen a csuszka populáció (Sitta europsea) esete is, amelynek az 1850-es években tomboló több milliós cincérállomány elpusztítását köszönhetjük. Gyakorlatilag megmentették az erdő fáit a teljes degradációtól (Katona Mihály: A madarak és emberek kapcsolata. Kunszentmárton, Katona Mihály magánkiadása. 2014. p. 75.).

Említhetnénk a vetési varjút is, az egyik leghíresebb cserebogár-pajorpusztító szárnyasunkat. Tökölnél 1942-ben tölgyfákat leptek el a téli araszoló hernyók, de a közeli varjútelep lakóinak köszönhetően a kártétel megszűnt, a varjak vizsgálata során pedig volt olyan egyed, amiből 521 hernyó maradványát szedték ki. 1948-49-ben a vetési bagolypille hernyójának több megyére is kiterjedő kártétele volt: pusztításuk következtében sok helyen parlagon maradtak a földek. A gazdák a varjak munkájának segítésére több napon át aprófogú boronával boronálták a lucernát, és ennek az ember-madár csapatmunkának köszönhetően a hernyók rövidesen elfogytak (Dr. Vertse Albert: Madárvédelem. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. 1961. p. 16.).

Fotó: Pixabay / Christiane

A hatvanas évek mezőgazdasági leírásai bővelkednek a hasznos madarak jótételeiben: burgonyabogárral fertőzött területeken, ahol a foglyok száma hektáronként elérte a 4-5 egyedet, minimumra csökkent a kártétel a madarak munkájának köszönhetően; egy gyümölcsös 350 fájának terméshozama pedig mindösszesen 9 cinegecsalád betelepítésével megsokszorozódott, és egy országutat három kilométeren át szegélyező almasor a téli araszolólepke hernyóinak kártétele miatt évekig semmi termést nem hozott. Később viszont felszereltek fészekodúkat, és a fészekodús fákon a termés már a második év végére hatszorosára emelkedett (Béldi Miklós: Ismerjük meg a madarakat! Budapest, Ifjúsági Könyvkiadó. 1962. p. 135-139.). 

A madarak egészen a petéktől kezdve fejlődésük minden állomásában pusztítják a kártevőket – minden évszakban, szünet nélküli folytonosságban. Ebből következik, hogy már az elszaporodásuk kezdetén ritkítják a kártevőket, így a megelőzésben hatalmas szerepük van.

Egy fecske egy nyáron körülbelül egymillió legyet, szúnyogot és lepkét fogyaszt el, egy vetési varjak által lakott mezővédő erdősáv kétszáz méteres szakaszán pedig 50 000 cserebogár maradványát szedték össze, mint a varjak táplálkozási hulladékát 

– olvashatjuk Dr. Vertse Albert gyűjtéseiben. A madarak rovarirtó tevékenysége télen sem áll le, az itt maradó odúlakók (ilyen például a cinege, a fakúsz, a csuszka és a harkály is) télen a hernyófészkekben, kéregrepedésekben áttelelő rovarokra, bábokra és petékre vadásznak (Dr. Vertse Albert: Madárvédelem. Mesterséges madártelepítés. Budapest, Natura. 1975. p. 8-11.).

Fotó: Pixabay

Egy cinege naponta akár 1500 rovarpetét is képes elpusztítani, a királyka, a szürke légykapó és a rozsdafarkú egy nap alatt akár ötszázszor is vihet eleséget fiókáinak, az őszapó pedig akár háromszáz bokorágat is átvizsgál óránként a táplálék reményében (Béldi Miklós: Ismerjük meg a madarakat! Budapest, Ifjúsági Könyvkiadó. 1962. p. 135-139.). A házi rozsdafarkú esetében egy vizsgálat során két költés alatt 37 zsákmányállatfajt azonosítottak: leggyakoribb fajok voltak a közönséges fém futó, a kaparódarázs, a gyepihangya, a kis szamócavincellér, a lucernacsipkéző bogár és a káposztalepke. A második költés során a fiókák tápláléka kibővült olaszsáskával, gyötrő szúnyoggal és avarcsigával is (Rékási József: Adatok a házi rozsdafarkú (Phoenicurus Ochruros, gm., 1774) fiókáinak táplálkozásához. Aquila. 1991. 98. évf. p. 125-133.).

A kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) az erdei növényzetet károsító rovarok fő revizora, ezért Európa-szerte gyakran telepítenek neki odút ültetvényekben és gazdaságilag fontos tölgyfaállományokban

(Ódor Péter: Az álló és fekvő holtfa. Rosalia kézikönyvek. 2018. 4. p. 139.). De itt van egy széles körben ismert, ám nem annyira kedvelt madarunk is: sokan csak a meggyfák körül okozott bosszúságról ismerik, pedig sokkal többet tesz erdeink, mezeink és kertünk védelméért, mint gondolnánk – ő a seregély. Csigákat, hernyókat, sáskákat is szívesen fogyaszt, és fiókáit képes ötpercenként etetni, így egy nap több, mint 100 csigától is megtisztíthatja élőhelyét. Sőt, az állattartóknak is nagy barátja lehet: a szarvasmarhákról, lovakról előszeretettel kapkodja le a böglyöket, akik ezért rendkívül hálásak neki (Lázár Kálmán: Hasznos és kártékony állatainkról. I. rész: Emlősök, madarak, hüllők. Budapest, Szent István Társulat. 1874. p. 91-93.).

Fotó: Pixabay / Kev

A madarak biológiai kártevőirtásban betöltött szerepe tehát vitathatatlan: aktív szerepet játszanak a megelőzésben, a kártevők egyedsűrűségének gyérítésében, az inváziók megakadályozásában, a fajok közötti egyensúly fenntartásában és ezzel nemcsak környezeti, hanem gazdasági és társadalmi hasznot is jelentenek az ember számára – és ezzel elődeink tökéletesen tisztában voltak.

Vajon hol csúszhatott el mindez? Mikor foszlott köddé ennek a hatalmas munkának minden mozzanata, és mikor távolodtunk el annyira a természettől, hogy ma már mit sem látunk ezekből?

De a lényeg talán nem is ezekben a kérdésekben rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e változtatni, és képesek vagyunk-e arra, hogy felfedezzük a körülöttünk élő világ nélkülözhetetlen értékeit.