Hős

„Hidat építenék a székely mester és a budapesti hivatalnok közé” – Legeza Márta kosárfonóval beszélgettünk

Miért kezd egy huszonéves, fővárosi lány fazekasságot majd kosárfonást tanulni, és mibe szeret bele, amikor hivatásául választja ezeket a mesterségeket? Vajon mit adhat egy-egy kosárfonó-tanfolyam, ami miatt multidolgozó, hivatalnok nők és férfiak tucatjai járnak ide hetente? Legeza Márta kosárfonó mesterrel többek között erről beszélgettünk.

Sok szálon kötődsz a népi világhoz, de te mit értesz azon, amikor azt mondja valaki, „népi”?

Jó, hogy innen indulunk, mert ezen a területen az alapokról a mai napig mást gondol szinte mindenki. Egyrészt néprajzszakon végeztem, így sok vitát hallottam a terminológiáról, hogy tudományos értelemben mi is a hagyomány, mit nevezünk népművészetnek, mi lehet „népi”. A magam hivatásbeli válasza a hagyományos paraszti kultúrában van: számomra népi az egykori falusi embert körülvevő világ, annak tárgyi és szellemi kultúrája.

Ha pedig érzelmi oldalról közelítek, a gyerekkorom és a családi történetek nyomán van egy képem arról, mi a hagyomány, milyen a népi világ. Anyukám egy szegény Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen, Fábiánházán nőtt fel, ami egykor dohányos falu volt. Ott természetesnek számított, hogy a gyerekek is fűzik a dohányt, segítenek a felmerülő munkákban. Én már más világban nevelkedtem, hároméves voltam, amikor Nyíregyházáról Budapestre költözött a család. De később a nagyszülőknél töltöttük a nyaraink nagy részét, így ízelítőt kaptam abból, milyen lehetett a szüleim, nagyszüleim gyerekkora. Ez az élmény a mai napig velem van, fontos nekem. Sokat gondolkodom azon, a mi gyerekeink vajon mit látnak ebből a mára eltűnőfélben lévő világból.

Te mit ízleltél meg, konkrétan mit láttál, tapasztaltál?

Például heti egyszeri program volt az, hogy kisétáljunk a telefonfülkéhez és felhívjuk a szüleinket, hiába voltunk gyerekek, nem beszéltünk mindennap. Amíg ott voltunk a nagyszülőkkel, azt csináltuk, amit ők: kint voltunk a mezőn az aratáskor, segítettünk a kertben, de ha úgy volt, elküldtek bennünket a boltba. Részt vettünk a falu életében. A helyiek, bár többnyire csak a nyarakon láttak bennünket, tudták, kinek a lánya vagyok, és figyeltek rám is, ahogy a többiekre.

Olyan közvetlenséget tapasztaltam ott, ami nekem, városi gyereknek egészen szokatlan volt.

Ha visszagondolok, a kedvesség jut eszembe – de mindent, amit ma meg tudok fogalmazni erről a világról, később raktam össze. Akkoriban csak azt éreztem, hogy szeretem.

Gyerekként természetesnek vesszük azt, amiben felnővünk, és bár sokunknak van hasonló élménye a falusi nyarakról, nem mindenkiből lesz aztán néprajzos, kosárfonó.

A neveltetésem biztosan meghatározta, hogy ez lett az utam. Bár a fővárosban nőttem fel, a szüleim sokat meséltek a saját gyerekkorukról, iskolás koromban pedig regöscserkész táborba írattak, ahol a foglalkozásokon bepillantást nyerhettünk a népi kultúra egy-egy szeletébe. Az egyetemen aztán magyar-francia szakon szerettem volna tanulni, de a magyarról pont lecsúsztam. Elkezdtem a franciát, és egy néprajz szakos barátnőm annyit mesélt az ott tanultakról, hogy kedvet kaptam bejárni az órákra. Végül ott ragadtam, elvégeztem azt is. Ekkoriban hívtak a barátaim egy néptánccsoportba, amit idővel nagyon megszerettem, velük utaztam be Nagy-Magyarországot, és ezek az utak sokat adtak a néprajzos műveltségemhez, világlátásomhoz. Megtapasztaltam, hogy a néprajz sokszínű, a terület interdiszciplinaritását tényleg kézzelfoghatóan érezhettem. Az egyetem után franciát tanítottam néhány évig, majd a Hagyományok Házában kaptam munkát néprajzos szakelőadóként. Az egész pályámra jellemző, hogy egyik lehetőség hozta a másikat, és utóbb tudatosítottam, miért is fontos nekem egy-egy terület.

A kosárfonáshoz se egyenes úton jutottál.  

Igen, felnőtt fejjel először a tánccal ismerkedtem, csak utána jött a kézművesség. Ott is először egy kétéves, fazekas szakmát adó képzést végeztem el. Azt szerettem, viszont úgy éreztem, a fazekasságban nagyon sok a rajtam kívül álló rizikófaktor. Hiába csinál mindent jól az ember, lehet, hogy valamelyik égetésnél, mázolásnál becsúszik egy hiba, amit nem tud később javítani.

Amikor viszont először kosarat fontam, éreztem, ez lesz az én utam, mert abban rendszer van, de nagy szabadság is.  

Sokan mondják, hogy az elméleti, számítógép előtt végzett munkák után, mellett jó érzés kézzel készíteni valamit. Téged is ez ragadott meg?

Igen, ez is jó érzés, de erős indíttatásom van arra is, hogy természetes anyagokkal vegyem magam körül. Szerintem az ember minél inkább elszakad a természettől, minél városiasabb környezetben él, annál inkább vágyik az igazi, kézzel készíthető, natúr tárgyakra, tapasztalásokra. Ezért lehet reneszánsza a népművészeteknek, és ezért fordulnak vissza egyre többen a gyökereikhez. Látom, milyen sokat jelent az, ha valaki akár csak annyit tud magáról, a családja melyik tájegységről vagy melyik faluból származik, mit csinált ott. Minden ilyen ismeret hozzánk tesz valamit, gazdagítja, mélyíti a személyiségünket. Én például már az óvodát a fővárosban jártam, mégis, megkérdezte nemrég egy kollégám, hová valósi a családom, és mikor elmondtam, nyíregyházi, rávágta: érezte rajtam, hogy földije vagyok. Nem tudom, miből vette ezt le, de igaza volt, és szépnek találtam, hogy ilyen módon tudtunk egymáshoz kapcsolódni.

Fonódásoknak hívják az általad tartott kosárfonó alkalmakat, ami persze utal a vesszőszálak összekapaszkodására, de annál talán többre is. Mit jelent neked ez a név?

Számomra a fonás a mai napig örömforrás, a kétkezi alkotás öröme minden alkalommal velem van, ha dolgozom. Úgy látom, ezt mások is megtapasztalják, amikor összeülünk egy-egy műhelymunkán. De az eszencia valójában a kapcsolódásban lenne, ami viszont sok irányba megvalósul. Egyrészt szeretem azt gondolni, hogy

a tanítás által a mestereim tudását átörökítem: akár Dániából akár Székelyföldről hozom az információt, úgy osztom meg azt Budapesten az adott csoporttagokkal, hogy remélem, kialakul egy híd az ő világuk és a mester világa között.

Emellett a tanulóknak lesz valamilyen viszonya a használt anyagokkal, általuk a természettel, és a régi időkkel is, amikor ez a fajta technikai tudás mindennapos volt. Mindeközben magukat is megismerhetik – egy tárgyon mindig meglátszik, milyen ember fonta. De a tanfolyamokon azt várom a legjobban, hogy az együtt tanulók fonás közben beszélgetni kezdjenek, felfedezzék egymást, közöttük is létrejöjjön valamilyen kapcsolat. 

Mindig érdekes kérdés, hogy hol a régi dolgok helye az életünkben. A vesszőfonásra ez fokozottan igaz lehet: a régi időkben a fonott tárgyak elsődlegesen funkcionálisak voltak, mára viszont más anyagokat használunk a cipekedéskor, tároláskor, építkezéskor. Emiatt a vesszőből font holmik és azok funkciói is változtak: készülnek új tárgyak, de talán hangsúlyosabb a dekorációs szerepük, mint egykor volt. Hol lehet az egyensúly, meddig lehet alkalmazkodni mesterként a modern kor igényeihez úgy, hogy a lényeg ne vesszen el?

Szerintem fontos alkalmazkodni, mert hiába fonnék a paraszti kultúrában használt tárgyakat, például tojásszedő tálat vagy nagy tálcákat, ha egyszer nincs ezeknek helye az életünkben, míg a biciklis kosaraknak, vagy a gerinc ívéhez illeszkedő hátizsáknak lehet. Ugyanakkor a terület nehézsége az, hogy amíg a szövésnél vagy a fazekasságnál nagyon jól be tudjuk határolni, melyik tájegységen született az adott munka, a fonás szabályai világszerte hasonlóak. Vagyis – pláne az internet korában – kifejezetten új mintákat, megoldásokat nem lehet kitalálni, csak a régiek tudását lehet újragondolni, azt is limitált formában, mert az alapok adottak. Nekem segít ebben, hogy Erasmus ösztöndíjasként tanultam fonást Dániában, Norvégiában, Franciaországban, Olaszországban és Németországban is, és láttam, ott milyen fogásokkal, anyagokkal dolgoznak.

Fotóválogatás Márti munkáiból:

Miért jó messzire menni az ismeretért, ha egyszer hasonló a szakma mindenhol?

Ami egységes, az az alapkészlet: egy kosár alját limitált módon lehet elkészíteni. Ugyanakkor a részletek és a technikák mindenhol mások, mert

egykor a falu cenzúrája határozta azt meg, mi férhet bele az alkotásba.

Emiatt egészen más anyagok, más technikák jelentek meg a különböző vidékeken. Nálunk mai napig a visszafogottabb hozzáállás jellemző, nem újítunk sokat a megszokottakon, alapvetően tradicionálisabb a fonás, ahogy a lengyeleknél is, szemben mondjuk a francia vagy skandináv művészekkel, akik bátrabbak e téren.

Miben látod nálunk a hagyományosságot?

Az anyaghasználatban: a legtöbben kizárólag hántolt, főzött vesszőt használnak szívesen. De a formakincs, a technika is kötött.

legeza-marta-kosarfono-interju

 

Miért vagyunk még mindig ilyen hagyományosak, ha egyszer a közösségi cenzúra már nem működhet a korlátozó közösségek híján?

Ma már elsődlegesen nem a közösség, hanem a lehetőségek limitálnak bennünket. Egyre kevesebben tanulják meg a szakmát autentikus környezetben, mesterektől, így nem jellemző, hogy az életét áldozza valaki a kosárfonásnak. Ennek következménye az, hogy egyre kevesebbeknek van elmélyült tudása, a nélkül viszont nem lehet igazán nagyot alkotni. Persze az, aki az igazán hagyományos közegből jön, nem is feltétlenül szeretne újítani. Aztán ott a szakmabeliek másik fele – ilyen vagyok én is –, akik nem belenőnek a kosárfonásba, hanem valahol megtanulják azt. Páran járjuk a környező országokat, keresve az új, általunk nem ismert technikákat. Ahogy egykor az inasok utaztak mindenfelé, hogy vigyék haza az ötleteket, úgy mennek most a fiatalok Erasmus-programokkal ellesni, máshol mi működik. 

Ismerve a nemzetközi piacot hogy látod, ugyanazokkal a gondokkal küzdenek mindenfelé?

A nagy külföldi vásárokon azt tapasztalom, hogy jól megfér egymás mellett a profi és a kezdő úgy, hogy mindketten árulnak. Látszik a termékeken, hogy az egyik kezében húsz év gyakorlat van, de az áraik is különbözőek. Viszont engedik egymást működni, és ez nagy szó. Persze ehhez a felvevőközeg is kell, vagyis azok a vásárlók, akik drágán is megveszik a minőséget. Nálunk

jellemzően vert árú termékekkel találkozunk a piacon, amik mellett nem rúghatnak labdába a kézműves, cizellált kosarak, amiket adott esetben 8-12 órán át fon egy mester.

Nem tudjuk elmagyarázni a vevőknek, mennyi energia van egy-egy nem tömeggyártott holmiban. A kézműves termékek megbecsültségét, presztízsét kellene még emelni itthon, és persze az is nagyon jó volna, ha minél többen megtehetnék, hogy ezekre áldozzanak.

Ezen talán segít az, hogy egyre többen látogatnak el workshopokra, kézműves foglalkozásokra felnőttként is. Így ráláthatunk, mennyi tehetséget, munkát igényel egy-egy áru elkészítése.

Örülök annak, hogy virágkorukat élik ezek a foglalkozások, de elsősorban nem az anyagiak miatt. Számomra azt üzeni az ilyen programok sikere, hogy egyre inkább visszafordulunk a természet, a „természetes” felé. Keressük a lehetőségeket, ahol a szabadidőnkben a megszokottól eltérő élményekkel találkozhatunk, és a népi világ, a régiek tudásának felfedezése ezt adja meg. Ráadásul egy-egy ilyen alkalom

kiszakít bennünket a 2D-s világból, a mókuskerékből, mert színekkel, formákkal, anyagokkal kísérletezhetünk, alkothatunk, ami önmagában hatalmas élmény.

Nemrég volt egy középkorú férfi diákom, aki azt mondta, munkába menet egy évig járt el a műhely hatalmas ablaka előtt, és egyre jobban érdekelte, mi történik idebent. A város közepén fontunk, és pusztán azzal, hogy látott minket, kedvet kapott ő is. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ha egyszer ízelítőt kap az ember, felfedezi az ilyen munkák értékét. Ebből következik egyrészt, hogy később, ha teheti, áldoz a minőségi termékekre, másrészt az, hogy szeretne minél több módszert megtanulni. Valójában mind élvezzük, ha a minket körülvevő alapanyagokból a két kezünkből készíthetünk szép és hasznos tárgyakat.

Fotók: Dusa Gábor/ Legeza Márta

Ajánljuk még:

Ember és állat kapcsolatát ünnepli az idei Közösségek Hete országos rendezvénysorozat – „Ez állati jó lesz!”

2024. május 20–26. között immár nyolcadik alkalommal szervezi meg a Közösségek Hete országos rendezvénysorozatot a Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Művelődési Intézet együttműködésével. A közösségi értékeket és a közösség megtartó erejét a középpontba állító eseménysorozatra országszerte színes programok szervezésével készülnek a múzeumok, a könyvtárak, a közművelődési intézmények és a különböző civil közösségek.