Hős

„Ha a karácsonyi asztal mellől hívnak holttestet keresni, oda mész” – interjú László Szilárd önkéntes mentővel

Még hatvanöt évesen is a romok alól hoz ki sérülteket, a Land Rovert nem villogásra használja, hanem funkcionálisan, nehéz terepen való segítségnyújtásra és a karácsonyi vacsoraasztaltól is feláll, ha menteni hívják – önként, ellentételezés nélkül. Az elsők között volt ott a beregi árvíznél, a vörösiszap-tározó gátjának átszakadásakor és legutóbb Törökországban is. László Szilárddal, a Budapesti Önkéntes Mentő Egylet Katasztrófa Elhárítási Csoport (KECS) alapító elnökével beszélgettünk.

A KECS tényleg egy Land Rover-klubból jött létre? 

1999-ben Miskolcon volt egy nagyon komoly hóhelyzet, a mentőautók nem tudták ellátni a szolgálatot, hiszen erre nem is alkalmasak, csak egy tengelyen van meghajtott kerekük és négy évszakos gumival futottak. Hallottam ezt a hírekben, és akkoriban egy Land Rover-klubban voltam tag. Éppen volt egy összejövetelünk, ahol körbekérdeztem, mi lenne, ha odamennénk segíteni. Gondoltam, beállítunk a mentősökhöz, hogy itt vagyunk terepjáróval, hólánccal, tudunk-e tenni valamit. Tizenhatan jöttek velem, és több mint egy hétig mi adtuk a mentőszolgálatot Miskolcon.

Hogy fogadtak titeket a mentősök?

Tárt karokkal, szállást is biztosítottak, teljes ellátást kaptunk, hiszen tényleg szükség volt ránk. Azután döntöttünk úgy, hogy önkéntesként ezentúl ott leszünk, ahol a hivatásos mentősök valamilyen okból nem tudják elvégezni a feladataikat. Ez jellemzően hóhelyzetben vagy árvizek esetében fordul elő.

Valaha sokat másztam hegyet, a gépészmérnöki kar mellett ipari alpinistaként kerestem pénzt, és sok, hozzám hasonló embert ismerek, akiket beszerveztem.

Van köztünk, aki barlangászkodik, síel, és idővel kiterjedt a tevékenységünk, a mélyből, a magasból is elkezdtünk menteni, olyan helyekről, amelyek nehezen elérhetőek a mentők számára. Eltűnt személyek felkutatásában veszünk részt, a Normafán például rendszeres símentést végzünk, hiszen a mentőautó csak az aszfalton tud menni, és ha jóval beljebb van egy sérült, nem tudják kihozni. Persze, mentünk katasztrófák helyszínére is, Beregbe árvíz idején, a vörösiszap-tározóhoz, elkezdtünk segíteni a katasztrófavédelem, a polgári védelem mentési munkálataiban. Mindenki a saját szabadidejéből vállalta ezeket a feladatokat, maga fizetve a felszerelését, helyszínre jutását. Végül létrehoztunk egy alapítványt, és megalakult a KECS. Ma már rendszeresen képezzük magunkat.

Hogyan lehet katasztrófahelyzetekre előre gyakorolni?

Leginkább elhagyott szovjet laktanyák romos épületeiben szoktunk, teljesen alkalmasak az ilyesmire, lehet fúrni, faragni, födémet áttörni, vasbetont vésni, alpinozni, bennük eltűnt személyt keresni. De most megyünk majd az óbudai fűtőerőmű kéményére is, ami 203 méter magas, onnan fogunk leereszteni egy hordágyat egy kvázi sebesülttel, az oldalán. Ezek a gyakorlások szükségesek ahhoz, hogy éles helyzetben az ember tisztában legyen azzal, mit csinál, tudjon összedolgozni a többiekkel, ismerje az eszközeit. Ez egy olyan tevékenység, amihez muszáj tréningezni, de egyébként is kötelező rendszeresen vizsgát tenni olyan területeken mint a városi kutatás, a műszaki mentés, az árvízi vagy viharkár-elhárítási terület vagy az egészségügyi teendők. Mi már oktatunk is, részben az állami HUNOR tagjait is. Ezek a minősítések nagyon fontosak, nélkülük hiába is mennénk helyszínre, csak katasztrófaturista lenne belőlünk, nem engednének be.

katasztrofa-onkentes-mento-interju

László Szilárd, becenevén Szityu és a Land Rovere

Hogyan zajlik a részvétel egy ilyen mentésben?

Nemzetközi mentéseknél, mint amilyen most a törökországi földrengésnél esetében is volt általában az adott ország külügyminisztériuma kér segítséget a többi nemzettől. Ennek híján legfeljebb magánemberként jelenhetnénk meg, a szervezett munkálatokban mentőcsapatként nem vehetnénk részt. Persze, sok pénz egy ilyen akció, hiszen rengeteg felszerelésre van szükség, amelyek részben el is használódnak. Így egy nagyobb katasztrófánál több kis mentőcsapatból alakul ki egy, ami kimegy. Törökország esetében többek között a Karitász mentőmisszió indult el, velük mentem én is. A helyszínen minden mentési területnek van egy parancsnoka, akinél jelentkezni kell, hiszen ő irányítja a munkálatokat. Ha még nincs kinevezve, akkor automatikusan a helyi tűzoltóparancsnok az. Az irányítási pontnál felmérik a képesítéseinket és a felszerelésünket, eszerint adják ki a feladatokat. Kijelölnek egy helyet, ahol tábort verhetünk, aztán megkezdjük a munkát. Törökországban is megmondták, melyik háztömböt kell átnézni, ahol feltételezhetően vannak túlélők.

A romokban való kutatáshoz nincs szükség statikusra, aki felméri, hová és meddig lehet bemenni, mikor fog összeomlani? Vagy ezt tapasztalatból tudjátok?

Nem, a csapatban mindenképp kell lennie olyan embernek, aki statikus ismeretekkel rendelkezik, ez a feladat több esetben rám hárult, miután tanultam erről, és tapasztalatból is tisztában vagyok az ilyen összetört épületek, gerendák, tartógerendák valószínűsíthető teherbírásával. Szemrevételezéssel állapítjuk ezt meg, adott esetben előírjuk a dúcolást, a kitámasztást. De mindenképp kockáztat az, aki bemegy egy járatba. Ha tudjuk, hogy nyolc-tíz méter mélyen van egy élő ember, akkor elkezdünk készíteni hozzá egy járatot. Törökországban volt ilyen sikertörténetünk, egy tizenhét éves lányt húztunk ki nyolc méteren keresztül. Ilyenkor tudni kell, hogy a törmelék, a hatalmas betonvasak, és minden akadály mellett merre szabad menni és hogyan szabad kiemelni a sérültet, hogy például ne vérezzen el, amikor kiszedem egy rászakadt gerenda alól, illetve a mentés során ne sérüljön tovább a gerince. Ez a lány három napja volt a romok alatt víz és fűtés nélkül, miközben éjszaka mínusz 10-15 Celsius-fok is volt. Kint a magyarok összesen harmincöt életet mentettek meg, ebből tizenhetet az állami mentőalakulat, a HUNOR és tizennyolcat az önkéntesek. Ami elgondolkodtató, hogy a mentés első tíz napjában

62 ezer török és tízezer külföldi speciális mentős dolgozott, köztük 167 magyar. Összesen kétszáz sérültet hoztak ki, ebből harmincötöt a magyarok.

Ez nagyon szép arány a kis létszámhoz képest.

Mivel foglalkozik főmunkájában például az az ember, aki kimentette ezt a lányt járaton keresztül?

Szabadúszó informatikus. Ő fért be a járaton, ezért ő ment, de egy mentés mindig csapatmunka is, folyamatosan kommunikálunk és segítünk a döntésekben. A foglalkozásunknak nem kifejezetten van jelentősége, vannak köztünk orvosok, ápolók, egyetemi tanárok meg munkanélküliek is. Nincs rá szabály, hogy ki mennyire érez magában késztetést egy ilyen tevékenységre és mennyire hajlandó rászánni a szabadidejét. 

Hogyan lehet meghallani akkora zajban, hogy van valaki a romok alatt?

Erre sok elérhető eszköz van, a kutyás keresés is ezt segíti, de hangdetektort, hőkamerát és radart is használhatunk, amivel át lehet világítani még a betonvas falakat is. A nagyon jó eszközök képesek elektronikusan megkülönböztetni mondjuk a vésés zaját is a szuszogástól, a még jobb műszerek már a szívdobogást is kimutatják. Törökországban egyébként azt láttuk, hogy az izraeli csapatnak van messzemenőkig a legjobb felszerelése. Nyilván ott háborús helyzet van évtizedek óta, sok mindent fejlesztettek a romok alóli mentéshez.

Milyen nagyobb eseményeknél voltatok még jelen?

2001-ben volt a tiszai gátszakadás Beregben, akkor szintén sokat jelentett, hogy a terepjárókkal mi tudtunk haladni azokon az utakon, amelyeken a normál gépjárművek nem. Ott az állatvédőkkel dolgoztunk együtt.

A lakosságot a katonaság telepítette ki, de ott maradt az összes állat, ők az önkéntesekre vártak.

Addigra már négy-öt napja álltak ott, nem volt mit enniük, hiába volt félméteres csak a víz, senki nem maradt. Leszedtünk kutyákat a háztetőkről, enni adtunk annak, amelyik biztonságban volt. Igazából a baromfiaknak volt a legrosszabb, hiszen ketrecben voltak, ami víz alá került. Rengeteg patás állat is volt, amiket viszont nem lehetett a helyszínen tartani, ezeket feltereltük egy hegyre Tarpa mellé. Ez vagy ezerötszáz állatot jelentett, heteket kellett ott tölteniük, míg le nem húzódott a víz. Na, az ő élelmezésük már komoly probléma volt, de szerencsére egy kereskedő több kamion szénát fölajánlott.

Számodra melyik volt a legmegrázóbb katasztrófa, ahol jelen voltál?

Nem szoktam ezen gondolkodni. Talán a vörösiszap-katasztrófa, nagyon hamar odaértünk, délután egykor szakadt át az tározó, és négykor már ott voltunk. Sajnos nem nagyon tudtunk már menteni, mi szedtük ki a halottakat, és volt köztük gyerek is. Az tényleg nagyon szörnyű volt, sok vályogháznak az oldalát kivitte az iszap, és a benne lévő embereket egyszerűen elsodorta.

Volt, akit a házától sok kilométerrel arrébb találtunk meg.

Egész szobák teljes térfogatát kitöltötte az iszap, és nagyon erős lúg volt, a háztartási hipó pH-értéke 10-11, ez meg több mint 13 volt. Élő állatot sem tudtunk menteni, néhányat szedtünk ki élve, de őket is elaltatták, mert a lúgot benyelték, csak megrövidíteni lehetett a szenvedésüket.

Hogyan viseled a veszteségeket?

Meg kell tanulni, hogy az ember lerakja, otthagyja és nem viszi haza a látottakat. Egyszer szenteste a vacsoránál hívtak fel, hogy egy halottat találtak a Hűvösvölgyben, az erdőben, és nem tudtak odamenni sem a mentősök, sem a rendőrök, mert jégpáncél borított mindent. Akkor felálltam a vacsoraasztaltól, elhoztuk az elhunytat, aztán hazamentem és folytattam a vacsorát. Ezt mi vállaltuk, ezzel együtt kell élni.

Milyen gyakran van szükség rátok? 

Legtöbbször eltűnt személyek kereséséhez hívnak, nagyjából havi szinten. Az gyakori, hogy mondjuk Mari néni kisétál az idősek otthonából és nem tér vissza. Őket elég jó eséllyel meg lehet találni, valószínűleg elesett és nem tud fölállni, valahol ott ül a fűben és várja, hogy valami történjen. 

Ha egy ilyen idős ember elsétál, akkor másfél kilométer sugarú körön belül meglesz, tehát nem kell elmenni érte a másik faluba.

A gyerekek egy másik ilyen veszélyeztetett csoport tagjai, illetve a mentálisan sérültek. Az is gyakori, hogy elakad egy mentőautó, és oda kell menni terepjáróval, kihúzni. A nagyobb katasztrófák viszont, amelyek a definíció szerint különlegesen nagy veszteséget jelentenek az emberi életet vagy az anyagi értékeket tekintve, teljesen kiszámíthatatlanul következnek be. Szoktam azon gondolkodni, fel lehet-e állítani egy képletet a katasztrófák bekövetkezési valószínűségére. Magyarországon évente, kétévente van egy, ami komolyabb, hírértékű.

Tényleg ilyen gyakran lenne? Nem emlékszem, hogy lett volna tavaly, tavalyelőtt nagyobb katasztrófa.

Van, csak anyagi értékekre vonatkozóan, aminek talán kisebb a visszhangja. Például 2021-ben volt két viharkár Somogy megyében. Kadarkúton egy tornadó kétszázméter széles csíkban átment a város közepén, és abban a kétszáz méterben leszedte az összes háztetőt. Csak könnyebb sérülés volt, de százhatvan házat érintett, az már katasztrófa, az embereket el kell szállásolni, melegbe vinni őket, ételt és ruhát adni nekik, hogy ne kelljen bemenniük értük a házukba, ami életveszélyes. Ugyanez a történet rá egy hónapra megismétlődött valahol Baranya megyében.

Ilyesmikre számíthatunk itthon, árvízre és nagyobb viharra, tornádóra. Földrengésre nem. S ritkán, de előfordul ipari katasztrófa, mint a vörösiszap.

Hányan vagytok?

A KECS fénykorában négyszáz fölötti tagot számlált. Manapság pár tucat emberünk van, akivel riasztásvezetőként tudok számolni, és tényleg mozgósítható is. Pár évtizede többen voltunk, akkor még alig volt önkéntes mentő csapat Magyarországon, most már legalább hatszáz van, tehát osztozunk az embereken. Már specializálódtunk is, vannak barlangi és vízi mentésre, mások sokkal profibb kutyákkal dolgoznak, mint mi. Én is rájöttem egy idő után, hogy nincs is értelme nagyon a létszámot növelni, inkább a szakmaiságra próbáltam a hangsúlyt fektetni, olyan embereket gyűjtöttem, akik hajlandóak képezni magukat. Így lett nálunk a fő profil műszaki mentés és a kötéltechnika, az utóbbi a magasból vagy mélyből mentést jelenti, sziklafalon vagy mesterséges építményen. Most egy kisebb, de ütőképesebb csapatom van, ami értékesebb, mint a nagyobb létszám. Ma már a szervezetek együtt is működnek, egy ernyőszervezet alatt, ez Pest megyében a Budapesti Mentőszervezet. 

katasztrofa-onkentes-mento-interju

 I. Budapest Kötéltechnikai Mentő Verseny, középen László Szilárd

Honnan tudtok támogatást szerezni, amikor hirtelen kell?

Elkezdünk tapogatózni, Törökországban például a Katolikus Karitász segített. De a bajban általában akad valaki. A vörösiszap esetében például egy vállalkozó ajánlott fel igen jó minőségű gumiruhákat, amibe tudtunk menteni. Egyszer csak jött egy nagy teherautóval és pakolta le az eszközöket, műanyag vödröket, lapátokat, vasvillát.

Ukrajnában tudtok segíteni?

Tavaly a menekültek gondozásával sokat foglalkoztunk, a BOK csarnokban adtunk szolgálatot és a határnál is. A Tiszából szedegettük ki a félholtra fagyott, nem legálisan érkező embereket, hiszen a férfiakat akkor már nem engedték ki.

Persze, mi nem foglalkozunk azzal, hogy legális, nem legális, ha valaki itt van, és segítségre szorul.

Aztán összeállítottunk egy úgynevezett USAR, vagyis városi kutató-mentő technikai kontingenst, ami a Külügyminisztérium engedélyével kimegy szükség esetén Ukrajnába, olyan háttér területekre, ahol mondjuk találat ér egy házat, és a bent rekedteket menteni kell.

Hatvanöt éves vagy. Ezek szerint ezt még ennyi idősen is lehet ezt aktívan csinálni.

Hogyne, én most vagyok félúton. Még hatvanöt év, és elmegyek nyugdíjba. 

Fotók: László Szilárd/Budapesti Önkéntes Mentő Egylet Katasztrófa Elhárítási Csoport 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X