Hős

„Előbb gondolják, hogy muszlim vagyok, mint rákos, és ez nekem jó” – Dia küzdelme a hajveszteséggel

A fiatalság és az egészség szimbóluma a hosszú haj. De mi történik akkor, ha valakit megfosztanak nőiességének e meghatározó jelképétől? Mit él át egy kemoterápián átesett nő, aki egyik reggel úgy ébred, hogy a fél hajkoronája a párnán hever? Hogyan hat a párkapcsolatára, és talán ami a legfontosabb: hogyan barátkozik meg önértékelése az új tükörképpel? Egy érintettel beszélgettünk.

Dia harminchat éves, 2022 decemberében diagnosztizálták mellrákkal, és azzal a lendülettel szinte azonnal be is tolták a műtőbe. Ma a második kemoterápiáján van túl, hátra van még négy. Amint megkapta a diagnózist, személyi edzőhöz fordult.

Papír szerint a kemoterápia során a haj az esetek döntő többségében tizennégy nap után hullik ki teljesen, egyik napról a másikra, már az első kezelést követően. Dia szerencsésnek mondja magát, mert 18 napig semmi nem történt. Aztán egy

szombaton még volt haja, vasárnap viszont már úgy ébredt, hogy a fele a párnán maradt. A többit maga vágta le a nullás géppel.

„Fájt a hajam, ameddig fent volt. Aztán ültem a  kukám mellett és sirattam a hajam. Aki azt mondja, hogy ez csak haj, majd kinő, azt megütném, de nagyon erősen. Nagy indulatokat vált ki belőlem ez a téma” – mondja elöljáróban. Közben megmutatja gardróbját, prezentálva, hogy ő egy „nőcis nő”, szeret öltözködni. Hosszú hajára mindig is nagyon büszke volt, szerinte nőiességének egyik kulcsszimbóluma – érthető, hogy a terápia összes mellékhatása közül talán hajának elvesztése viselte meg lelkileg a legjobban. Nem is csodálkozott, mikor olvasta: a rákkal diagnosztizált nők nyolc százaléka nem is vállalja a kemoterápiát, pont a hajuk elvesztése miatt. „A mi házunk szép embereknek épült, mondtam a férjemnek, mert tele van tükrökkel és tükröződő felülettel. Traumatikus, mikor meglátod magad, és nem tudod, ki néz vissza rád. A rák kirúgja a személyiséged összes oszlopát. Amikor nyesik le a dolgokat, mindent, amitől te jól érezted magad, az egy elviselhetetlen fájdalom” – magyarázza.

„Kárt mentek, parókával, turbánnal”

Dia azt mondja, nem lehet elfogadni ezt a változást, „méltatlan” önmagához, nem azonosul az emberrel, aki a tükörből pillant rá, és nem is akarja megszokni, hogy így néz ki. Számára szégyenérzet tapad a kopaszsághoz, és az, hogy a betegséget nem lehet elrejteni mások elől. Éppen ezért átmeneti időszakként tekint erre az állapotra, amit túl kell élni, mert két kisiskolás fia esküvőjén még szeretne táncolni „Jelenleg csak kárt mentek: sminkkel, négyféle parókával, nyolcvanötféle turbánnal, amikkel igyekszem mindig játszani. Néha a férjemnek is bemutatkozom, hogy szia, szívem, ma ez vagyok én. Annyira sokkoló a veszteség, hogy ha nem próbálod meg így felfogni, akkor beledöglesz.” 

Dia Budapesten általában turbánt vagy muszlim kendőt hord garbóval, és nem zavarja, ha hívő reformátusként egy másik vallás követőjének nézik. „A gyógyászati szakboltokban fellelhető turbánok borzasztó vastagok, utálom őket, és mivel heti háromszor járok tornázni, csak a muszlim boltban vett turbánokat hordom, mert szép arcot csinálnak. Előbb gondolják, hogy muszlim vagyok, mint hogy rákos, és ez nekem nagyon jó. Bármit, csak ne azt, hogy beteg vagyok. Szerencsére nincs sápadt arcom, nem utal semmi arra, hogy beteg lennék.”

Mikor megkérdezem, honnan jött a kendő ötlete, Dia egyiptomi és jordániai utazásait említi, ahol feltűnt neki, hogy nagyon szépek a muszlim nők. Szerinte nagyon vonzó kép az, amikor csak arca van egy nőnek, az nagyon titokzatos és egyben nőies. „Én most kényszerből vagyok titokzatos. 

A kisfiam azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy sivatagi hercegnő”

– neveti el magát.

Otthon a családja előtt is parókában vagy turbánban jár, elsősorban mert nem akarja, hogy ez az átmeneti kép égjen be a férje és a fiai agyába. „Azt szoktuk mondani, hogy anya küzd, és a legjobb harcosa egy részeg nindzsa, akivel háromhetente csütörtökönként villásreggelizik. Ez a nindzsa nagyon jól irtja a gonosz sejteket, de szegény be van rúgva, és hát elvitte anya haját – de majd kinő.”

Az első parókát a hatéves fiával választották ki, aki játékosan fogta fel a helyzetet. A nagyobbik, nyolcéves fia azt kérte, hogy pár napig hadd ne lássa paróka nélkül, hadd szokja meg az új külsejét. Dia férje viszont úgy reagált, ami a legjobban eshet egy nőnek ilyen helyzetben: mindennap biztosítja afelől, hogy töretlenül vonzónak tartja. „Van amikor én nem tudom elfogadni, hogy nem érzem magam nőnek, ő pedig annak lát. Ebben mondjuk Demi Moore G. I. Jane karaktere sokat segített. Meg az is, hogy ezt a gondot is humorral oldjuk fel a férjemmel. Például mondtam, hogy így legalább kipróbálhatja, milyen a többnejűség, ilyen egyszer egy barnával máskor meg egy vörössel lenni.”

Dia egy agglomerációs kisvárosban lakik Budapest mellett, ahol az anyukák „megteremtették a nagybetűs falut”. „Ha valaki beteg, beírunk a csoportba és már indul is segíteni az egyik tag. Van, hogy a férjet küldjük át a fúróval, hogy szerelje fel a polcot, vagy ha tele van a cseresznyefa, és nincs kedvem egyedül leszedni, akkor áthívom a lányokat” – meséli Dia. Ez a hat-nyolc családból álló közösség volt, ami első perctől kezdve Dia hóna alá nyúlt a műtét után, amikor mély depresszióba zuhant és még a lakást sem akarta elhagyni. „Nem kérdeztek, csak jöttek. Sokszor panaszkodunk, hogy nincs mögöttünk tartóháló. Én szerencsés vagyok, mert elmondhatom, hogy mögöttem nagyon erős háló van.

Miután letúrtam a hajam, este elvittek egy „parókaavató” koncertre, mert tudták, ha otthon maradok, benne ragadok az önsajnálatban, mint a műtét után.”

Dia pszichológushoz is jár, akivel már a betegsége előtt is együtt dolgozott, hogy maximalizmusával és a maga által támasztott magas elvárásokkal leszámoljon. „A 21. századi női szerepkonfliktus, hogy dolgozz úgy, mintha nem lenne gyereked, nevelj gyereket úgy, mintha nem lenne munkahelyed, és vezesd a háztartást, illetve nézzél ki úgy, mintha nem lenne egyik sem, maga alá temetett. Éreztem, hogy ezt nem lehet sokáig bírni. Nem tudtam könnyen venni az életet. Parázós, stresszes, görcsös voltam, miközben kifelé azt kommunikáltam, milyen remek minden. Aztán az élet megoldotta, mára egyetlen elvárásom maradt: életben maradni.”

Hiába a tudatosság és a szakemberi segítség, idővel Dia úgy érezte, problémái megoldásához kevés a pszichológus. Másféle válaszokat akart, ezért egy mentálhigiénés végzettséggel rendelkező református lelkésznőhöz fordult segítségért. „A pszichológus kérdez, de válaszokat nem ad, mert nem adhat. Vigaszt sem ad. Nincs mögötte spiritualitás, az Isten jelenléte, és ez zavart. Engem a gyerekeim vittek közelebb a valláshoz, mert nekik sok olyan kérdésük van, amire nem tudtam rögtön válaszolni, és nagy segítséget jelentett a vallás és az Istenhez igazodó szabályrendszer, ami megmutatja, hogyan kellene jól együtt élni. Én úgy látom, mindig új trendek felé fordulunk, mikor problémáink vannak, miközben az évezredes módszerek, szövegek vannak arra, hogy bizonyos traumákat feldolgozzunk. Az ember nem változik többszáz év alatt igazán sokat, valahol ugyanolyan marad. Tehát

valószínűleg működnek a vallás válaszai, csakhogy elfelejtettük őket, mert mindig van valami csillogóbb, aminek jobb a promóciója.

Jó volna kinyitnunk a szent szövegeket, de nagyon sokan nem jutnak el ide, mert azt gondolják, hogy az istenhit avítt, pedig nem az” – osztja meg Dia.  

Szerinte nagyon egyéni, ki milyen megküzdési stratégiát választ, de a lényeg talán az lenne, hogy észrevegyük: hemzsegnek körülöttünk az erőforrások. Sokan akarnak és tudnak is segíteni, és bár kérni és elfogadni nehéz lehet, de muszáj megtanulni. Ez kellhet ahhoz, hogy erőt találjunk: magunkban, másokban. 

„Nekem sokat segít az is, hogy csütörtökön járok kemora, de hétfőn már lent vagyok az edzőteremben. Muszáj, mert a kemoterápia az izmokat eszméletlenül leviszi. Nem akartam abba a fizikai állapotba kerülni, amikor a bögrémet sem tudom felemelni. Emellett lelkileg rengeteget segít. Felszabadulást ad, minden egyes óra terápia a testemnek és lelkemnek. Megélem azt, hogy képes vagyok rá, hogy itt vagyok.”

Tessék komolyan venni a szűrővizsgálatokat!

A lélektani témák után a praktikus kérdésekről is szót ejtettünk: valahogy egy érintett sem mulasztja el megjegyezni, milyen fontosak a szűrővizsgálatok. „Az én szerencsém az volt, hogy időben elmentem, nem vártam állami gondozásra, kifizettem azt a 20-30 ezer forintot a vizsgálatra. Azóta is mindenkit arra buzdítok, hogy mindenképp menjen el a szűrővizsgálatokra, mert életet ment!”

Ajánljuk még:

„Itt egy nőt sosem hagynak magára” – egy magyar nő sorsa Szaúd-Arábiában

Lefátyolozott arc, férfiuralom, szótlanság – Európában sokaknak ilyesmik ugranak be, ha Szaúd-Arábiában élő nőkről hallanak. Ha kiköltöző magyarokról beszélünk, talán még zordabb a kép. A valóság azonban természetesen nem (feltétlen) ilyen sötét: sok kedves, modern, a változásoknak örülni tudó nő és férfi él kint – legyen arab vagy külföldi, mindegy. Minderről a negyvenes éveiben járó, Rijádban élő Gabi mesélt. 

 

Már követem az oldalt

X