Hős

„Egy esőerdőbe egyedül bemenni szinte egyenlő a halállal. Mégis imádtam minden percét” – interjú Sár Józseffel

Szerencsések azok az emberek, akik valóra válthatják gyermekkori álmaikat. Sár Józsefnek kettő is volt, és mindkettőt sikerült elérnie. Több mint negyven éve foglalkozik rovarokkal, és csaknem ugyanennyi ideje üti a dobokat: számos rockzenekarral turnézott már. Ma egyik hivatását sem cserélné el semmiért: a bőrszerkós, napszemüveges, kendős rocker éppúgy otthon érzi magát a színpadon, mint az esőerdőben, vagy éppen saját bogármúzeumában, s persze a gyerekek között, akiknek felejthetetlen biológiaóra keretében mesél a természet csodálatos világáról.

Sár József hat-hét éves lehetett, amikor elkezdték érdekelni a rovarok. Pécs belvárosában, egy bérházban nőtt fel, ahol a nagymamájának volt egy apró virágoskertje. Mivel nem voltak hozzá hasonló korú gyerekek, sokat játszott egyedül a kertben, ahol hamar felfedezte a rovarokat, bogarakat, lepkéket, méheket. Elkezdte őket megfigyelni, megfogdosni, megtapasztalta, melyik szúr, melyik harap. Elbűvölte a szépségük, különlegességük, egyediségük. Aztán tizenkét évesen kezébe került a neves múlt századi rovarkutató, Molnár Gábor könyve, a Kalandok az Észak-Brazil esőerdőben. Ekkor még jobban megerősödött benne a rovarok iránti érdeklődés, elkezdett arról álmodozni, hogy egyszer eljuthat Dél-Amerikába. Akkoriban még kötelező volt az általános iskolában rovargyűjtemény készítése, amit természetesen nagyon élvezett, túl is teljesítette a feladatot. Innét akár egyenes útja vezethetett volna a szakmában, de ahogy mondja:

ő sosem volt egy egyszerű eset.

Ugyanis a bogarak mellett a másik nagy szerelem József életében a zene. Ez a rajongás is tizenéves korában kezdődött. „A nagymamám házában lakott egy híres autóversenyző, akinek a felesége sokat napozott az erkélyen, közben pedig egy kis kazettás magnón folyamatosan az Illés zenekar számai szóltak. Beleszerettem a zenébe. Először partvisokkal léggitároztunk, utánoztuk a nagyokat. Aztán a gimiben – a 70-es évek közepén – már aktívan foglalkoztam a rockzenével. Édesanyámék beírattak egy zenei stúdióba, dob szakra jártam, vagyis jártam is meg nem is. Led Zeppelint és Deep Purple-t hallgattam, közben pedig az idősebb dobtanárom az alapokkal indított. Untam, és azt mondtam, hogy én nem ezt akarom. Ő pedig, hogy »öcsi, a házat sem a tetőnél kezdik építeni, hanem az alapoknál«. Otthagytam, aztán bekerültem egy olyan zenekarba, amelyik Led Zeppelint játszott. Én meg nem tudtam eljátszani, visszakullogtam és elvégeztem az iskolát” – emlékszik vissza nevetve.

A rockerélet nem segítette a tudományos előremenetelt, már csak a kor sajátosságai miatt sem. „A rendszerváltás előtt voltam gimnazista. Akkoriban nem szívelték a rockereket. A hosszú hajam és az ellenállásom miatt szinte az összes gimnáziumból eltanácsoltak, végül egy városszéli gimiben kötöttem ki. Nem akartam oroszt tanulni, ebből a tárgyból minden évben megbuktam. Háromszor jártam a harmadik osztályt, akkor végképp el akartak tanácsolni. A biológiatanárom viszont nem akarta, hogy elkallódjak, ezért elintézte, hogy bekerülhessek a Természettudományi Múzeumba. Tizenhét éves voltam, kaptam egy négyórás állást segédpreparátorként. Ott ragadtam 20 évre” – vázolja fel nagy vonalakban József, hogyan is indult a göröngyös út. 

Előnye is volt annak, hogy tizenévesen az iskolapadból az élet sűrűjébe csöppent. Bár a tudását a gyakorlatban szerezte, nem az egyetemen, így is kutatásokban vett részt, idővel tudományos cikkeket írt a bogarakról. Eleinte nem tudta pontosan, hogy mi legyen a fő kutatási területe, akkori főnöke „bogarász” volt, és a szárnyai alá vette.

„A rovarok a föld leggazdagabb állatcsoportja, Magyarországon a bogaraknak 6500 faja él, muszáj szakosodni. Így végül én is bogarász lettem. Kutatásokat végeztünk többek között a Mecsekben, a Dráva-mentén és a Villányi-hegységben. Mindeközben folyamatosan vágytam Brazíliába. Egy szakmai út során lehetőségem nyílt megnézni a budapesti Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményét, ami a hatodik legnagyobb ilyen tárlat a világon. Ahogy nyitogattam a fiókokat, egyre nagyobb, egyre színesebb állatokat láttam. Teljesen elszédültem, először ismertem meg távoli országok szépségeit testközelből. Akkor tovább erősödött a vágyam, hogy egzotikus helyen gyűjthessek bogarat. Végül sok keresgélés után elkezdtem levelezni egy brazíliai magyar múzeummal, ahová egy év múlva meghívtak. Akkor

volt múzeum, volt vízum, de nem volt pénzem az útra,

ezért írtam az Országos Kutatási Alapnak. Két hét múlva jött egy ajánlott levél, megkaptam a támogatást egy kéthónapos útra, mindössze az ott végzett munkáról kértek beszámolót. Ez volt az első utam. Aztán rá két évre Amazóniában töltöttem két hónapot Szirtes Gábor biológus barátommal. A harmadik túrán Molnár Gábor írónak szerettem volna emléktáblát állítani, de egy sárgalázjárvány miatt nem tudtunk eljutni Amazóniába. Addig nem nyugszom, amíg az emléktábla a helyére nem kerül. Jelenleg a Sao Paolo-i Magyar Bencés rendi gimnáziumban található. Brazílián kívül egyébként Európa egyes részeit jártam be: a Földközi tenger szigeteit, a Tirrén régiót, Korfut, Korzikát. Itt sok olyan emblematikus faj él, amelyeket másutt nem találunk” – folytatja a mesét József.

Fotó: Sár József 

És hogy milyen egy őserdő, egy dzsungel? A bogarász arról is elég érzékletesen tud mesélni: „amikor beléptem a fák közé, félhomály fogadott, a lombkorona lefogta a fényt. Száz százalékos páratartalom mellett 40 fok volt, alig kaptam levegőt. Ha csak két percre megálltam, csípő, maró, harapó hangyák lepték el a testemet. A szinte áthatolhatatlan bozót feltépte az ingemet, a húsomat, s apró karcolások néhány órán belül lüktető gennyes sebekké váltak. A lombkorona magasságában, harminc méteren majmok, madarak élték zajos életüket.

Egy harminc millió éves brazíliai esőerdőbe egyedül bemenni szinte egyenlő a halállal. Mégis imádtam minden percét.

Olyan volt, mintha beléptem volna a természet szentélyébe. Leültem egy korhadt fára és csak folytak a könnyeim. Megvalósult az álmom, eljutottam egy érintetlen esőerdőbe.”

Fotó: Sár József

Mint mondja, mára úgy érzi, amit ebben a szakmában el lehet érni, azt neki sikerült. Szakmai elismeréseként megkapta a Rovartani Társaság második legnagyobb kitüntetését, a Frivaldszky-díj ezüst fokozatát, ezzel jutalmazzák a magyar rovartan kiváló művelőit. És hogy mi olyan érdekes a bogarakban, hogy valaki az egész életét a kutatásuknak szenteli? Sár József szerinte a hihetetlen sokszínűségük. „A bogarak a szárazföldi állatok közül a leginkább fajgazdag állatcsoport, elképesztően változatosak, mind méretüket, mind formájukat, életmódjukat, színüket tekintve. Nagyon szépek, vannak köztük óriások és törpék. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy hihetetlenül hasznosak. A bogarak mint lebontó szervezetek az erdők alappillérei, én elsősorban a korhadt fában élő bogarakkal foglalkozom. Ahhoz, hogy egy erdő erdő legyen, kell korhadt fa, amelyben rengeteg bogár él. Jelenleg több mint egymillió rovarfaj ismert, de folyamatosan írnak le újabb fajokat. Egy bátrabb becslés szerint

akár 30 millió rovarfaj is lehet a földön. Biológiai szempontból ez a korszak nem az emberek, hanem a rovarok kora, hiszen belőlük van több.”

A bogaszász-zenész olyannyira imádja a szakmáját, hogy saját múzeumot hozott létre. „2003-ban el kellett jönnöm a múzeumból, de eldöntöttem, hogy lesz saját bogármúzeumom. Először az Ormánságban, Kétújfalun csináltam meg, úgy, hogy egyetlen rovartűm sem volt, a nulláról kezdtem. Hét évbe telt, hogy megnyerjünk egy pályázatot két társammal, egy német „bogarásszal”, aki a müncheni természettudományi gyűjteményben dolgozik, és Szirtes Bálint biológus barátommal, akivel két brazil és egy korfui expedíción is részt vettem. Aztán a kiállítás a Duna-Dráva Nemzeti Park segítségével átkerült Drávaszabolcsra, velük dolgozom 9 éve. Összességében most is azt csinálhatom, amit imádok, különböző területek bogármonitoring munkálataiban veszek részt. Kimegyek a terepre, és ha látok egy fajt, feljegyzem, rögzítem, közlöm a GPS-adatokat. Három éve a teljes fauna feltárásával foglalkozom, egy Somogy megyei kísérleti erdőrészt kutathatok, ez is nagyon izgalmas.”

Közben persze a zenészkarriert sem akarta elhanyagolni, ezért számos formációban játszott. A Stoni Blues Bandban már csaknem négy évtizede játszik, és néhány éve a Dirty Rock Rokolya formációval is fellép. Tavaly megjelent a 40 év a dobok mögött című könyve, ebben a zenei pályafutásáról mesél, és igencsak vannak érdekes sztorijai. „A 80-as években úgy alakult, hogy egy ideig Pécs egyetlen éjszakai bárjában zenéltünk, óriási sikerrel: sokszor hosszú tömött sorokban álltak a vendégek, hogy bejuthassanak. Úgy alakult, hogy azon az estén is játszanunk kellett, amikor a városban koncertezett a világhírű Uriah Heep együttes. Nagyon bánatosak voltunk, hogy nem mehettünk el a koncertre, aztán éjfél után valamikor beállított három hosszúhajú bőrcuccos srác. Az egyikük pólóján a felirat:  Uriah Heep road. A másik két srác a gitáros és a basszusgitáros volt. Egyetlen Uriah Heep számot tudtunk játszani, és bár nem illett a repertoárba, gondoltunk egyet, és lenyomtuk. Az együttes tagjai felkapták a fejüket, felemelték a hüvelykujjukat, aztán megtapsoltak bennünket. Aztán küldtek nekünk három palack pezsgőt. Hihetetlen élmény volt” – meséli József az egyiket. Jelenleg négy zenekarban üti a dobokat, emellett saját dobiskolája van, ott tanítja a következő generációt. 

Hallgatom, és egyre biztosabb vagyok benne: bár rögös úton váltotta valóra az álmait, a helyén van. Azt mondja, ehhez az kellett, hogy nagyon akarja ezt, és hogy meglegyen a kitartása. „Messze nem vagyok tökéletes.

Egyetlen erényem van, hogy amit a fejembe veszek, azt tűzön-vízen át végigviszem.

Ami a szívemből jön, abból nem engedek. Szinte minden mást képes vagyok félretenni. Továbbra is ugyanezen az úton szeretnék haladni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy annak a két szenvedélyemnek élhetek, amit gyermekként megálmodtam.”

Nyitókép: Sár József

Ajánljuk még:

Ha nem veszem kézbe a dolgokat, már nem élne a férjem: félrediagnosztizálták

Úgy nőttem fel, hogy ha valami bajunk volt, elmentünk az orvoshoz, aki elmondta, mi a diagnózis, milyen gyógyszert szedjünk rá vagy mi a következő lépés. Ezért kialakult bennem a vakon bízás, amely azonban – ma már tudom, szerencsére – igencsak megbicsaklott bennem, amikor egy alkalommal a gyerekemet vittem vissza kontrollra. Néha harcolni kell, ha félvállról vesznek.

 

Már követem az oldalt

X