Borbás Marcsi: A fáradhatatlan mosoly ereje

Évente több száz meghívást kapok rendezvényekre, találkozókra. Nem dicsekvésből mondom, inkább magyarázkodásképpen – ugyanis a meghívások töredékére tudok csak igent mondani az egyébként is zsúfolt mindennapokban. Szívesen mennék, tizenévek országjárása után hiányzik az igazi találkozás, a valódi beszélgetések és az a perspektíva, amit csak egy-egy ilyen ismerkedés során nyerhet az ember.

Mennék szívem szerint többet is, mégis megilletődtem nemrég egy meghívás hallatán. Vállaltam, így tegnap Budán, a Szilágyi Erzsébet fasoron találtam magam. A Korányiba tartottam Semmelweis-napi ünnepségre. Ültem a piros lámpánál, kánikula volt, amit a város zaja miatt még nehezebben viselek. Kikapcsoltam a rádiót, a klíma zúgását és a forgalmat hallgattam, igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

Azon agyaltam, mit is mondhatnék, mikor odaérek. Nonszensznek tűnt, hogy azoknak, akik lassan másfél éve ajkukat összeszorítva, izmaikat és idegrendszerüket végletekig feszítve álltak és állnak helyt, többet tudnék adni egy negyven fokban zajló beszélgetéssel, egy formális rendezvénnyel, mint félnapnyi alvás a hűs szobában, otthon. A feladat adott volt, és bevallom: izgultam. Van már rutinom, mégis úgy éreztem, hogy ha máshol 120 százalékot kell nyújtani, itt

200 százalékot illene adnom – az is kevés lenne, hogy valamit visszakapjanak abból, amit ők az elmúlt időszakban tettek.

Nemcsak a külső, a belső zaj is csendesedett, ahogy a Budakeszi útra kanyarodtam, távolodtam a várostól, haladtam előre az erdőben. Mire kiértem a Korányiba, ráncba szedtem magamat, erőt is találtam, hogy nekikezdjek a programnak – és a bizakodásom nem volt hiábavaló. Hihetetlen szeretet fogadott. Nem tudom másképpen kifejezni, mert a „mosolygó arcok”, „vidám tekintetek”, „kedves üdvözlések” bár mind helytálló leírása lenne annak, amit láttam és hallottam, semmit sem mondanának el abból a mélységből, amit ott megéreztem.

Egy összeszokott csapat várt; nem szabadnapjukon azonos helyszínre terelt munkavállalók csoportja, hanem egy összetartó, családias közösség, akinek egy hirtelen veszteség miatt nem is volt túl jó kedve. De így is: a portástól a takarítón át a vezető főorvosig mindenki tisztelettel bánt a másikkal, fehér köpenyek helyett korányis egyenpólót viseltek, nem titulusok viselői, helyette emberek voltak. Feloldódtam.

Később elhűlve hallgattam az igazgatónő – költőket lepipáló – beszédét. Megerősített abban, amit eddig is sejtettem: elmondhatatlanul sokat köszönhet az ország az itt dolgozóknak azért, amit az elmúlt évben tettek. És nemcsak ezért, de azért is, hogy

egyesek húsz-harminc-harmincöt éve erősítik a közösséget, dolgoznak egymásért, értünk.

Mikor a rendezvényről egyeztetve felmerült, miben tudnék én segíteni nekik, arra jutottunk, a tervezett zöldség- és gyógynövénykert kialakításában talán hasznukra lehetek. Korábban megbeszéltük, milyen növények ültetését javaslom – természetesen a tüdő erősítőit ajánlottam: kamilla, orvosi zsálya, kakukkfű, orvosi tüdőfű, kerti izsóp, apróbojtorján, orvosi veronikafű, édesgyökér, borsmenta, egyéb menták, rozmaring, gyömbér, oregánó, pemetefű, és néhány klasszikus konyhakerti zöldséget, aminek fogyasztásában mindannyian örömünket leljük. Fantasztikus volt látni, hogy tanácsaimat megfogadva egy gyönyörű, profi kertet készítettek az itt dolgozók.

Ezután következett számomra a „neheze”: turmixokat, leveseket, zöldségleveket készítettem a közösségnek, beszélgetve arról, mit miért, és hogyan adok az ételhez. A lámpaláz itt újra rám tört kicsit: szakképzett dietetikusok, étkezési tanácsadók álltak előttem, és tudtam, a legkisebb hibámat is észrevennék. Aztán elmúlt az iskolából ismert felelés-érzet, mosolyogtak ők is, én is: ugyanazt gondoltuk, ugyanazt tudtuk az élelmiszerekről. Én hálás voltam, amiért szakmailag megerősítik, amit mondok, ők pedig örültek, amiért nem csak szakmabeliektől hallja a közönség mindezt.

Beszéltem arról, mennyire fontos naponta ötször zöldséget vagy gyümölcsöt fogyasztani, aztán arról, miképp tudjuk kivitelezni mindezt. Mutattam néhány turmixreceptet, amiben négy-ötféle gyümölcs, zöldség is helyet kaphat, és még az sem szalad ki előle a világból, aki egyébként távol tartja magát mindentől, ami egészséges. Azt hiszem, tetszett, ízlett mindenkinek az eredmény.

Utána beszélgetni kezdtünk kisebb-nagyobb csoportokban, kötetlenül. Egy dolog újra és újra visszaköszönt ezekben a szóváltásokban: a fáradhatatlan mosoly ereje. Hallottam, miképpen önt erőt egymásba két ápoló, éppen úgy, ahogyan más napokon a lélegeztetőgép felett álló főorvos segíteni igyekszik a betegnek: az őszinte mosoly erejével. A bizakodással. A valódi odafordulással. A másik iránti érdeklődéssel, segíteni akarással. A cinkos kacsintással, amit megengedhetnek maguknak egy ilyen bensőséges, egymásra utalt mégis tiszta kapcsolatban. Az önzetlen adással, amit bár mindannyian eltanulnánk.

Borbás Marcsi

2021. 07. 01