Körbeturnézta Európát, énekelt Fenyő Mikivel, Amerikába is hívták fellépni, aztán Johnny Cash feleségét játszotta egy németországi musicalben, emellett álomszép élete volt a családjával. A magyar rockabilly női csillaga, Rhythm Sophie folyamatosan pörgött, szakmai és magánéleti téren is a csúcson volt. Aztán jött 2020, amikor több közeli rokonát elveszítette, majd a koronavírus miatt a munkáját is, végül jött a legnagyobb sokk: tripla negatív mellrákot diagnosztizáltak nála, 31 évesen, két kisgyermek édesanyjaként. Zsófi azonban nem hajlandó (hosszasan) a padlóra kerülni, mindent megtesz a teljes gyógyulásért, és „váratlan utazásáról” őszinte, meglepően humoros videókban számol be. Nem tartja magát harcosnak, különlegesnek pláne nem, de azt mindenképp szeretné elérni, hogy vegyék nagyon komolyan ezt a betegséget a nők, főleg a fiatalok.
Sokan nem a polgári neveden, Fenyvesi Zsófiaként, hanem Rhythm Sophie művésznéven ismernek, a magyar rockabilly megkerülhetetlen alakja vagy. Mi inspirált, hogy elkezdj énekelni, és miket tartasz a legnagyobb szakmai sikereidnek?
Kiskorom óta része volt a zene az életemnek: zeneiskola, zongora, kórus, gitározgatás, de sosem gondoltam, hogy énekesnő leszek, az nem szerepelt a tervek között. Aztán gyakorlatilag tök véletlenül, 18 évesen kezdtem énekelni bandákban, majd pár évre rá, már Rhythm Sophie-ként ez lett a fő profilom. Elvis, Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, Wanda Jackson, rockabilly, rhythm and blues, country – rengetegféle zenét szeretek, de az ‘50-es évek egész stílusa azonnal beszippantott, nem csak a zenék. Igazi életvidám társaság, tele pezsgéssel, színes ruhákkal, lazasággal. Van ez az életérzés, hogy „lesz.rom az egészet, de azért kivasalom háromszor a ruhám, meg 45 perc, mire belövöm a séróm” – még a fiúk is! Szeretek énekelni, ismerkedni, utazni, bulizni a haverokkal, szeretek csinos, nőies lenni, és persze szeretem ezt a zenét. Az, hogy énekesnő lehettem, hatalmas kiváltság, de ha nem lennék az, akkor is járnék ezekre a rendezvényekre. Nagy megtiszteltetés, elismerés, hogy énekelhettem együtt Fenyő Mikivel a Margitszigeten, vagy hogy a videóklipemet már 4,3 millióan nézték meg a Youtube-on. Európa-szerte rengeteg neves fesztiválon léphettem fel, meghívtak énekelni már a Viva Las Vegas rendezvényre is Amerikába – remélem, egyszer el is jutok oda.
Németországban élsz a családoddal. Hogyan kötöttél ki ott? Könnyű volt külföldön folytatni a zenélést?
Ahogy az éneklést sem terveztem, azt sem, hogy Németországban fogok élni. Természetesen a szerelem motiválta kis hazám elhagyását. Na, nem egy német legény csavarta el a fejem, hanem egy magyar orvos, aki Németországban szeretett volna dolgozni és családot alapítani. Beírtam a Google-be, hogy „német rockabilly banda”, és azoknak, akiket kidobott elsőnek a környékemen, írtam egy üzenetet, hogy szegény elárvult énekesnő lennék banda nélkül, de ha nekik még kellek, hát ott vagyok, csak még nem most, mert épp babázok, és már úton van a második, de majd egyszer. Addigra aki rockabillyben tevékenykedett, ismerte már a nevem, nem kellett nagyon fényeznem magam. És ők nagyon kedvesek voltak, türelmesek, segítettek, amíg én kibabáztam magam. Megtanulták az összes dalom, felvették mp3-ra a próbát, hogy még próbára se kelljen járnom, otthon tudjak gyakorolni.
Két kicsi gyerek mellett mennyi időt lehet a színpadon tölteni? Hogyan küzdöttétek le az énekes pályafutásoddal járó logisztikai kihívásokat?
Amikor a férjem megkérte a kezem, én azt mondtam, hogy benne vagyok, menjünk Németországba, jöhetnek a gyerekek, de egy kikötésem van: sosem lehet az probléma, hogy én éneklek. Nem leszek ettől rossz anya vagy feleség. Azt mondta, rendben van, tiszta sor, amúgy is a színpadon ismert meg. Nyilván nem mentem el hetekre, leginkább a környéken énekelgettem az elején, ahonnan még a fellépés után hazaérek, és a gyerekeknek fel sem tűnt, hogy nem voltam ott pár órát. Később meg azért egy este apával vagy a nagyival egyik gyereknek sem a világ vége.
Szerepelsz A nyughatatlan című életrajzi filmen alapuló Johnny Cash-musicalben is. Mit kell tudni erről az előadásról, és hogyan lettél te Reese Witherspoon németországi megfelelője?
Ez egy két és fél órás zenei produkció, ami felöleli Johnny Cash életét és munkásságát. Havonta egy koncert van, mindig máshol, 6-700 nézővel. Én June Cartert, Johnny Cash feleségét játszom, aki maga is elismert énekesnő volt. A produkció főszereplőjével és ötletgazdájával, Tom Parsonnal többször zenéltünk már együtt, például a Pullman City nevű németországi westernfaluban. Amikor kitalálta a Johnny Cash show-t, ő keresett meg.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden szép és jó volt körülötted – aztán jött 2020, és minden rossz megtörtént veled, ami csak megtörténhet.
Az újév Egyiptomban ért minket, egy gyönyörű hotel gyönyörű éttermében a csillagok alatt, mi négyen a család, és arról beszélgettünk, hogy minden mennyire tökéletes, és ennél már nem is lehetne jobb. Aztán februárban meghalt keresztapám rákban, utána a nagymamám, közben beütött a koronavírus, nagymamám temetésére már haza sem jöhettem. Nyárig kellett várnunk, hogy találkozhassunk a családunkkal sok-sok idő után, egy balatoni nyaralással egybekötve. Ennek a nyaralásnak az első hetében tök véletlenül találtam a mellemben egy csomót, ami megváltoztatott mindent. Nagyon sokáig nem vettem túl komolyan. Fokozatosan derültek ki a rossz dolgok, de
én úgy voltam vele: „Na bumm, mellrák… Kinek nincs?
Még mamának is volt, és azóta is boldogan él (mármint a másik nagyim). Hogy lehetne nagy baj, ha észrevettem ilyen korán, és fiatal vagyok? Megműtenek, talán kapok egy kis sugarat, aztán csá.”
Aztán kiderült, hogy itt nem előny, hogy fiatal vagyok, de még az sem, hogy időben észrevettem, ugyanis tripla negatív mellrák, ami egy különösen agresszív fajtája a ráknak, az enyém pedig azon belül is egy nagyon gyorsan osztódó típus. Illetve az azért előny volt, hogy időben észrevettem, hiszen még nem voltak áttéteim – de mire ezt biztosan kijelenthettük, öregedtem húsz évet. Szóval, nagyon lazán voltam az elején, és ahogy egyre többet megtudtam arról, hogy mim is van igazából, és ez mit jelent, úgy kezdtem egyre jobban bepánikolni. Minden anya elsődleges feladata, hogy megvédje a gyerekeit minden rossztól. De mégis, mi rosszabb dolog történhetne, mint hogy valaki elveszíti nyolcévesen az édesanyját? Már a gondolattól megszakadt a szívem. Persze a rock’n’rollban nagyon megy a „live fast, die young” („élj gyorsan, halj meg fiatalon”), meg az „I don’t care if I die” („nem érdekel, ha meghalok”) és társai, de ha anya vagy, és kézzelfogható közelségbe kerül a halál, már egyből nem olyan nagy a mellény. Két hétig azon imádkoztam, hogy csak nehogy mellrákos legyek, utána meg azon, hogy CSAK mellrákos legyek és ne áttétes – ugyanis az áttétes tripla negatív mellrák gyógyíthatatlan, legfeljebb két évig lehet vele élni. Az maga volt a pokol. Senkinek sem kívánom. Leírhatatlan, színtiszta rettegés.
Milyen volt a közeli családtagok, barátok reakciója? A gyerekek hogyan viselik ezt az egészet?
Anyukámat viseli meg talán a legjobban. Engem is csak az akasztana ki jobban, ha a gyerekem lenne rákos, nem én. Szóval érthető. A gyerekekkel mindig őszinték voltunk, mindig ugyanannyit tudtak, mint mi. Persze direkt nem ijesztgetjük őket, és bátorítom őket, hogy bármikor kérdezzenek bármit, és őszintén is válaszolunk. Viszont mindannyian úgy állunk hozzá, hogy ez egy nehéz időszak, de túlleszünk rajta, és meggyógyulok, és minden rendben lesz. Máshogy nem is lehet.
Hol tartasz most a kezelésben?
Nálam kicsit borult a szokásos protokoll, elsőnek volt egy műtét Magyarországon, ahol eltávolították a tumort. A szövettan után sajnos kiderült, hogy van még egy másik, kisebb tumor, amit nem láttunk sem ultrahangon, sem mammográfián, és pont ketté lett vágva, illetve az is kiderült, hogy tripla negatív. A többi már Németországban folytatódott: CT, MR, csontizotópos vizsgálat, metasztázisok után kutatva, majd egy genetikai teszt. Mindenki biztosra vette, hogy BRCA1 pozitív vagyok, vagyis hordozom azt a gént, ami felelős a mellrákért – hát, nem lettem az. A második műtét előtt az onkológusommal azt a döntést hoztuk, hogy mindkét mellemet teljesen eltávolítják (ez a dupla masztektómia), és még ugyanazon műtét alatt beteszik az implantátumokat, plusz egy portot a kemóhoz. Múlt héten kezdtem a kemót, ami hat hónapig fog tartani. Eddig ennyi a biztos.
Hogyan érintett, hogy a masztektómia miatt valószínűleg radikálisan meg fog változni a külsőd?
Az elején parázik az ember, hogy: „Úristen, mi lesz a didkókkal?”, aztán ahogy élesedik a helyzet átvált ez abba, hogy „persze, bármit, csak ne haljak meg!” Én tökéletesen biztos voltam benne, hogy nem akarok rekonstrukciót, hanem lapos leszek, és
goodbye, cicik – mégis, kinek hiányozna valami, ami megpróbál kinyírni?
Nem akartam még több műtétet, fájdalmat, felépülést, rizikót stb. Aztán a dokim rábeszélt, mondván, nem lesz több műtét, egyből megcsinálja, és bízzak benne, hogy jó lesz. Szóval megbíztam benne, és tök jól tettem. Úgyhogy kinézetre nagyjából maradt minden a régiben.
A saját szavaiddal élve „váratlan utazásodról” a beszédes nevű Rák & Roll blogoldalon számolsz be, őszinte és humoros videók formájában. Mi volt a célod ezzel?
Hiszek abban, hogy ha valamit ki merünk mondani, a nevén nevezni, máris fele olyan félelmetes. Próbálok objektíven mesélni a dolgokról, persze a saját stílusomban. Nagyon sokat viccelődök a rákommal, meg a betegségemből adódó helyzetekkel is. A nevetés is orvosság, nem kell semmit túl komolyan venni, még akkor sem, ha az épp egy tripla negatív mellrák. Úgy voltam vele: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Az elejétől fogva tudtam, hogy ezt nem fogom titkolni, sőt, nagy dobra verem; mert rengetegen ismernek, és ha miattam csak egy nő megvizsgálja ezentúl a melleit (ami nem tart tovább két percnél), már megérte. Mert tévesen él bennünk a tudat, hogy a mellrák öregasszonybetegség. Hát, nagyon nem.
A videóidból az jön le, hogy sok sorstársadhoz hasonlóan te is igazi harcos vagy. Annak tartod magad?
Mindenki azt mondja, hogy „hú, a rák mekkora küzdelem”… hát, nekem nem ez az érzésem. Itt semmiféle harc nincs, vagy ha van, az nagyon egyoldalú: én vagyok a bokszzsák, és a rák meg a kemo a sz.rt is kiveri belőlem, én pedig próbálom az egészet túlélni, miközben egy kis kampón csüngök. Nem az fog meghatározni, ha túlélem, hogy túléltem a rákot, érdekesebb, hősiesebb sem leszek tőle. Csak szerencsés. A harcban az én részem, hogy fekszem az ágyban ropit majszolva, és nézem David Attenborough összes filmjét, és számolom a napokat.
Ajánljuk még:
„Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni” – Interjú Gui Angélával
„Én is nehéz batyukat cipelek, családi tragédiákat, de nekem a segítés a feldolgozásban segít, erőt ad és feltölt örömmel” – vallja Gui Angéla, aki a romániai Nagykárolyban élt 26 éves koráig, megtapasztalta a határon túli magyarság nehézségeit, majd egész életét a segítségnyújtásra áldozta. Fiatalon elköltözött szülőföldjétől, miután a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen találkozott leendő férjével Londonban és Brüsszelben is laktak, azonban évek óta Magyarországon élnek, itt nevelik nagylányaikat. Angéla a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért és civil külkapcsolatokért felelős igazgatója, emellett karitatív nagykövet, sokak példaképe: tinédzser fizimiskája és megállíthatatlan lendülete miatt nehéz elhinni, hogy a napokban töltötte be 46. életévét. Nem a halhatatlanságról, de valami hasonlóról beszélgettem vele: a segítségnyújtás öröméről és fontosságáról.
