Anyukám logopédusától hallottam Paliról, a férfiról, aki hihetetlen dolgokon ment keresztül. A Covid és a stroke mellett meg kellett küzdenie azzal, hogy gégemetszést alkalmaztak rajta, emiatt két évig beszélni sem tudott. Megérintett, amit hallottam, és tudva, hogy a történet mögött ott van egy emberélet és egy család sorsa, szerettem volna személyesen is megismerkedni Pállal, megtudni, hogyan élte meg, miképp dolgozta fel – egyáltalán feldolgozta-e – a vele történteket. Az ötvenhárom éves mérnök, önkéntes segítő, szerető férj és családapa története a türelem, az újrakezdés, a töretlen élniakarás eposza.
Csonka Pál az átlagemberek életét élte egészen addig, amíg úgy tűnt, hogy a pandémia egyik áldozata lesz. Végül a túlélőjévé vált. „Gyerekkoromtól asztmás voltam, és egyéb bajokkal is küzdöttem. Nem is nagyon csodálkoztam, amikor a pozitív Covid-tesztemmel nehezen ment a légzés. Aztán egyszercsak tényleg alig kaptam levegőt, borzasztóan rosszul voltam. Körülöttünk tombolt a világjárvány, sokan meghaltak, nem voltam nyugodt. Addig az volt a protokoll, hogy ha rosszul vagyunk, akkor orvoshoz vagy kórházba megyünk, és egy kis idő múlva gyógyultan hazatérhetek. Ezúttal viszont nyilvánvaló volt: a kórházból sokan nem mennek haza többet. Szóval nem voltam nyugodt attól, hogy mentő vitt el. Megmérték a véroxigénszintemet, 40 százalék volt, ezzel már el szoktak ájulni. Hamarosan én is elájultam. Az a néhány hét a kórházban szinte felfoghatatlan volt, elmondhatatlan ma is.
Lélegeztetőgépre kerültem, élet-halál között lebegtem, gégemetszést kaptam, mindenféle drótok és csövek álltak ki belőlem.
Korábban olvastam a Tibeti halottaskönyvet, abban írták, hogy van az ébrenlét, az álom, a meditatív szint, én valami negyediken voltam, az élet és halál határán. Nem voltam kómában, végig éreztem magamat, az ápolókat, az orvosokat, csak valahogy másképp. Folyamatosan figyeltek rám, de arra nem volt lehetőség, hogy a családommal beszéljek. Néhány hét után, amikor az intenzívről egy másik osztályra kerültem, ahogy a folyosón vittek, pont ott volt a feleségem meg a sógornőm. „Pali életben van”, suttogták, mert mint utóbb kiderült, addig azt se tudták, élek-halok-e. Az egy drámai találkozás volt. Egyébként attól kezdve, hogy bekerültem, a túlélésre fókuszáltam ösztönösen. Borzasztóan magányos voltam akkor és ott, a karantén olyan volt, mint egy börtön. Aztán lassanként
rájöttem, hogy a kálvárián is vannak virágok, nemcsak fájdalom, magány. A kórházi ágyon fekve megpróbáltam megtalálni az élet apró örömeit.
Például, hogy egyáltalán élek, kapok ételt, aranyos velem az ápoló. Amikor már bírtam, naplót írtam, blogot, kis szüzséket. Arról csináltam fotósorozatot, hogy mit látok a kórteremben. Meg akartam érteni, mi történik bennem és körülöttem, hiszen eleinte egyáltalán nem láttam ezt – ehhez kerestem eszközöket.
Két hónap után, karácsonyra mehettem haza, borzasztóan le voltam robbanva, és nem tudtam beszélni. Olyan rettenetesen sokat feküdtem, hogy tele voltam felfekvésekkel. Előttem állt egy műtét, amivel majd helyreállítják az elzáródott gégémet. Kaptam egy motoros ágyat, rengeteg gyógyszert, kötszert, a családom pedig hősiesen ápolt. Egy ember megmentése volt a feladatuk, ez rettenetesen sok erőfeszítésbe, időbe, és pénzbe került. Előtte én voltam a családban az alfahím, vezettem, boltba mentem, hordtam-vittem mindenkit, volt, hogy főztem is. Most magatehetetlenül feküdtem. A karácsony mindenkit nagyon megviselt, közben az egész család Covidos lett. A karantén miatt nem tudtunk találkozni anyósomékkal. Sokan, akik csak a tévében látták a világjárványt, azt mondták, az egész kitaláció, de nekem és a családomnak maga a véres valóság volt.”
Minden nehézség ellenére Pali szép lassan elkezdett kifelé jönni a gödörből. Az immunrendszere még a padlón volt, de a testi és lelki sebek elkezdtek begyógyulni. Egy januári reggelen azonban azt érezte, valami nincs rendben. „A reggeli kávémat ittam, amikor beszéd közben összekevertem a betűket. Cipő helyett azt mondtam, hogy picő. És valahogy a koordinációm sem volt rendben. Mentővel vittek a sürgősségire, és hamar megvolt a diagnózis: stroke-ot kaptam. Az volt a szerencsém, hogy mindez reggel történt. Ha néhány órával korábban, éjszaka zajlik, most nem lennék itt. Műtöttek is, hogy megelőzzék a rögképződést, de valami szétrobbant a fejemben. A fél karom, lábam lógott. Nem volt elég, hogy éppen elkezdtem gyógyulni, hogy a gégém miatt még nem tudtam rendesen beszélni, jött ez. Olyan volt, mintha beleestem volna egy szakadékba. Bekerültem az idegsebészetre, majd onnét a rehabilitációra. Reggelente jöttek vizitelni, abból annyit értettem, hogy jónapot, onnét összefolytak a szavak. Egy kiváló orvoshoz, specialistához, Tasnádi Emeséhez kerültem. Kiadta, hogy mindennap tornáztassanak, ez ment heteken át, míg egy nap szóltak a gyógytornászok, hogy mintha megmozdult volna a lábam. Onnan még jobban rákapcsolt a gyógytornász és a logopédus, mígnem nagy nehezen felálltam. Az ápolók videózták, ahogy mozogtam, csodaszámba mentem. Persze így is hónapokba telt, mire kezdtem összeszedni magam. Gyakran kellett befeküdnöm az MRI-be. Nagyon rossz volt hallgatni, ahogy búgott a gép, még most is érzékeny vagyok a csattanó hangokra. Hárman voltunk egy kórteremben, volt egy kis rádióm, hallgattam a zenét, bólogattam, átnéztem a másik krapekre, ő is bólogatott. Azóta nagyon jó barátom lett, Zsolti. Idővel
sok barátság született a kórtermekben, amolyan bajtermi barátságok,
van olyan új barátom, aki szintén stroke-os és Covidos volt. Túlélő barátok vagyunk, hetente találkozunk, kávézunk, beszélgetünk, ugyanazon mentünk keresztül, jól megértjük egymást. Amikor én vagyok rosszul, ő támogat és fordítva. Új barátok jöttek, a régiek közül sokan elmentek, nem jöttek, amikor jöhettek volna. Sok kapcsolat megméretett a járvány évei alatt, és sok elveszett. Az gyógyulásom alatt nagyon kevesen látogattak meg, az otthonomban, konkétan két év alatt hárman.”
Tasnádi Emesével, előadáson
Pali a legnehezebb pár hónap alatt összesen 45 kilót fogyott. Olyan gyenge volt, hogy alig tudott felállni. Két év telt el azóta, már egyedül sétál és erősebbnek érzi magát, de most is orvosi kontroll alatt áll. Hálás a doktoroknak, mert a sokszor sziszifuszinak tűnő munkájukat kitartóan végzik. „Az orvosom találóan mondta, a rehabos csapat tagjai igazán sherpák, a rehabilitáció meg egy hosszú, kanyargós, izgalmas, és fárasztó út, amin a hegyet mászó beteg és egy teamwork – a szakorvos, logopédus, gyógytornász, pszichológus, ápoló, asszisztens – együtt megy a gyógyulásért.”
Kemény volt számára az elmúlt három év, főleg a magány és az, hogy két évig egyáltalán nem tudott beszélni. Ahogy mondja, még sok éve megtanulta egy céges tréning alatt, hogy mit jelent, a reziliencia és az asszertivitás, most meg is érezte. A családjáról pedig csak dicsérően beszél. „A feleségem, aki tényleg egy hős, rengeteg feladatot átvett, két helyre jár dolgozni, reggel hatkor elmegy munkába és tíz után ér haza. És akkor még ott van neki a háztartás, a család terhe és az én ápolásom. De mindannyian elképesztően türelmesek, szeretetteliek voltak, miközben a feladatok felcserélődtek, a gyerekeinkből felnőttek lettek, rólam pedig gondoskodni kellett. Anyukámék, akik nyolcvan körül vannak, szintén mélyre mentek, mikor úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetnek. Most hetente találkozunk egy kávéra, vagy egy ebédre, van, hogy náluk alszom.”
És hogy mit hozott Pali számára a gyógyulás? Elkezdett írni és fotózni, több hasonló helyzetű, valamilyen betegségben szenvedő, vagy azon átesett emberrel barátkozott össze, többek köztük külföldiekkel. Megosztják egymással a tapasztalataikat, az írásaikat, a fotóikat. Mostanában elindította mr.motivalo néven Instagram-oldalát, aminek elnevezéséhez a brit IDLES nevű zenekar Mr.Motivator című száma adta az ötletet. Ezt a számot a Covid és a karantén idején írták, és arra próbálták inspirálni az embereket, hogy a nehéz helyzet ellenére is próbáljanak pozitív változásokat hozni az életükbe. Ez az ő célja is.
„Tudom, hogy mindenkinek nehéz volt a Covid, de azokban a családokban, ahol elveszítették a szeretteiket, még sokkal nehezebb. Én igyekszem segíteni, nem azért, mert akkora hős vagyok, hanem azért, mert ember vagyok, és tapasztaltam, hogy szükségünk van egymásra. A rehabon például volt egy német teológus professzor, nem elég, hogy nem beszélt magyarul, afáziás volt, sehogy sem tudott kommunikálni. Az felesége napi négy órát töltött benn velünk, a többi időben a férfi némaságra volt ítélve. Átéreztem a helyzetét és azt a félelmet is, hogy mi van, ha soha többé nem tud beszélni. Igyekeztem tolmácsolni, de volt, hogy egyszerűen csak fogtam a kezét.
Segítenünk kell egymásnak ott, amikor és ahol tudunk, ez nem kérdés, és mindig lehet találni valami apróságot, ami támaszt ad a másiknak.
Ha valaki hasonló helyzetbe kerül, üzenem neki, hogy ha meg tud gyógyulni, tegyen meg mindent. Ha nincs lehetőség a gyógyulásra, próbálja meg elfogadni a helyzetét, és segítsen másoknak úgy, ahogy tud. Egy pohár vízzel. Egy mosollyal. Legyen humánus. Nekem is nagyon jólestek az apró gesztusok. Az idegenektől és a családomtól is. Éljen pragmatikusan! A keresztény tanítás azt mondja, épp elég, amit gondol, érez, hisz, pedig Szent Jakab levelében ez áll: »Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.« Ezt tartom magam is szem előtt. Azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy sokan imádkoztak értem, imalánc is indult.”
A betegség és a gyógyulás nagy lecke volt Pali számára, többek között a türelemről, a belső erőről, a családról, az életről. „Az van, hogy tűrni és várni kell, és tűrni és várni és megint csak tűrni és várni. Mert mi van, ha nem várunk? Akkor is ugyanaz a helyzet. Türelmes voltam, de közben megéltem minden pillanatot, mert az idő nagyon értékes kincs, pereg, mint a homok. Ha nem figyelünk, kicsúszik a kezünkből.
A családom akkor is mellettem állt, amikor a padlóig, sőt még az alá, a túlvilágra is lementem. Szétment az agyam, mindent újra kellett építeni. De élek, ez a legfontosabb. És a szabadság.
Hogy ki tudok menni a vécére egyedül. Aki nem élte meg, milyen másképp, nem is érti, miért nagy dolog ez. Minden reggel eufóriában ébredek. Élek. Szabad vagyok. Egészség van, szeretet van, család van. Mi kell még?”
Fotók: Csonka Pál
Ajánljuk még:
