Mosható wc-papír és kávémentesség – zero waste dolgok, amiket nem bírok kipróbálni

A hulladékmentes életmód egyik legnagyobb buktatója, hogy elég egyszer kiejtened a szádon, hogy környezetvédő vagy, onnantól kezdve minden egyes pillanatban, amikor megjelenik egy kósza műanyagdarab a kezedben, megkaphatod a kérdést: „de te nem környezetvédő vagy?” Sőt, műanyag sem szükséges hozzá, elég, ha valamiből valamiért a kevésbé fenntarthatót választod. Mintha néhányan örökösen a tetteid pásztáznák és számon tartanák, hány alkalommal nem vagy „tökéletesen környezetvédő.”

De mivel már nem barlangokban élünk és nem avarral töröljük a fenekünket, időnként nehéz ellenállni a modern világ vívmányainak. Apropó, fenéktörlés! Az egyik – talán legkevésbé népszerű – zero waste szokás, amire senki nem tudna rávenni, az a mosható wc-papír használata lenne, holott egész kis kolóniája van már azoknak, akik toaletthasználat után ecetes vízzel teli vödörben gyűjtik az erre a célra szánt textileket, a nagymosás idejéig áztatva őket.

Furcsa dolog ez, mert a leendő gyermekeim esetén kizárólag a mosható pelenka játszik, el sem tudom képzelni, hogy naponta hét-tíz műanyag pelenkát termeljek a világnak – és felnőttek esetében a zero waste megoldás valahogy mégis bizarrnak tűnik. Talán azért, mert a papírból készülő wc-papír kevésbé környezetszennyező, mint a műanyagpelenka. Vagy egyszerűen azért, mert ezt szoktam meg.

Vannak olyan dolgok is, amelyek elhagyásától nem kellene eltántorítania a belső viszolygásnak és amelyek mellett mégis kitartok – ilyen például a kávé és a citrom. Mindkettő elég messziről jön ahhoz, hogy az ideszállításuk okozta környezeti terhelés miatt lelkifurdalásom támadjon néha, a kávémentes reggel azonban egyelőre a nemlétező fogalmak közé tartozik nálam. Jobb híján a mennyiséget csökkentettem, a napi három fahéjas kávé helyett már csak egyet iszom reggelente.

Kompromisszumkötés: szerintem ez a hétköznapi hulladékmentes életmód egyetlen működtethető módja.

Igazán megpróbálni csökkenteni az általunk termelt szemétmennyiséget, néha erőt venni magunkon és plusz fáradtságot vagy költséget nem sajnálva a környezettudatosabb alternatívát választani – és bizonyos dolgokban mégis elengedni az egészet. Mert ahogy a mondás tartja, nem akarásnak nyögés a vége.

A lelki békém kedvéért nem csinálok problémát abból, ha alkalmanként nem sikerül csomagolásmentesen bevásárolni. A padlófelmosóból a többi tisztítószerrel ellentétben (amiket kiválóan sikerült pótolni) még mindig boltit használok, bevallom ugyanis, a laminálás kicsit drága volt és – egyelőre – félek házilag kevert szerekkel kísérletezni rajta. A macskaalmunk nem százszázalékosan lebomló, a cipőket nem turiban veszem és a fenébe is, mióta vidékre költöztünk, erősen gondolkodom egy kocsi beszerzésén az ingázás hosszú órái miatt, pedig az aztán tényleg környezetszennyező. De a férjemmel már nem veszekszem, amiért luffaszivacs helyett még mindig a hagyományos változattal mosogat.

A kompromisszumkötés azonban szerintem ténylegesen szükséges. Mert az ember jellemzően könnyen feladja az olyan dolgokat – így azt az életmódot is –, amelyekben túl sok a korlátozás és a lemondás. Ugyanakkor nem dugom a fejem a homokba, szem előtt tartom: a jelenlegi túlfogyasztás és szeméttermelés sem fenntartható globális szinten.

Én azt vallom, nincs értelme annak, hogy inkább bele sem kezdünk, mert nem tudnánk tökéletesen csinálni – hisz nem is kell.

Csak megpróbálni. Hét és fél milliárd ember próbálkozásait talán már az űrből is látni lehetne.