Mit jelent a márciusi hóesés? – Egy gyümölcsész véleménye

Állítólag az Anjou-korban olyan kellemetlen idő volt, hogy nyáron sem sütött ki a nap, de mondják azt is, hogy közvetett módon még a reneszánsz művészetet is az ember számára kiállhatatlan időjárásnak köszönhetjük. Történt ugyanis (és ez már klímatörténetileg igazolt tény), hogy a XV. század környékén is volt egyfajta erős lehűlés, mondhatni klímaváltozás, ami többek között azt is lehetővé tette, hogy Mátyás királyt a befagyott Duna jegén koronázzák meg. A hipotézis innentől már talán inkább jól hangzó fikció, mindenesetre simán elképzelhető, hogy a hűvösebb, csapadékosabb időszakban az emberek a szokásosnál jóval több időt töltöttek zárt térben, így a szabadtéri vígságok helyett inkább a művészetekben lelték örömüket. Az évtizedeken át tartó zimankóban hervadó művészek az enyhülés utáni vágyódásukat fényben, aranyló napsütésben pompázó reneszánsz remekek alkotásában élték ki, megalkotva ezzel az európai művészettörténet egyik legtermékenyebb időszakát.

Egy pillanatig sem mentegetve korunk pazarló, a Földanyát és a bennünket körülvevő természeti környezetet semmibe vevő, kizsigerelő civilizációját (szándékosan nem a kultúra szót használom), azt azért tudjuk, hogy még az emberi történelem relatív rövid írott időszakában is voltak kisebb-nagyobb klímaváltozások, felmelegedések és lehűlések. Ilyen aspektusból szemlélve a márciusi hóvihar talán nem is annyira aggasztó, ahogyan a virágzó barackfáimon álló hóréteg is – stílusosan – hidegen hagy. A sokat látott régi tájfajták ereje és értéke ugyanis éppen abban rejlik, hogy az elmúlt évszázadok során bekövetkezett kataklizmák és kihívások mindegyikét sikeresen túlélték,

láttak ők már hideget-meleget bőséggel.

Ahogyan a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a Nemzeti Színházban rendezett gyümölcsészeti gálaest mottója is jelezte: „A régi az új!” Mert bizony az ilyen fagyos tavaszokon, aszályos nyarakon erőst jó, ha az embernek van hová visszanyúlni, ha meg tudja találni azt a valóban tiszta forrást, amelyhez a nehézségek idején  visszatérhet, hogy ismét jövőt építhessen maga és az utódai számára.

Azonban mielőtt a felelősség érzését a történelmi távlatokba vesző felmelegedések és lehűlések felidézése nyomán elegánsan el is felejtenénk, azért gondoljuk végig: a természeti rendszerek minden esetben egyensúlyra törekszenek. Biztos vagyok benne, hogy az egyensúlyi állapot elérése a mostani kilengést követően is meg fog valósulni. A kérdés mindössze csak annyi: ebben a jövőbeli egyensúlyi állapotban vajon lesz-e helye a Földanyát újra és újra meggyalázó, kizsigerelő embernek?