Mennyi palackot vigyen a gyerek januártól a boltba, hogy megvehesse a kedvenc csokiját? – Boldogan számolgatom

Az EU előírta az összes csomagolási hulladék legalább 65 százalékának visszagyűjtését 2025-ig: az üvegét hetven, a műanyagét ötven százalékban. De a PET palackokat kilencven százalékban kellene visszaforgatni a rendszerbe 2029-re. Ezek már olyan magas arányok, hogy az összes létező módszer bevetésével lehet csak teljesíteni őket, ráadásul a követelmények később még szigorúbbak lesznek. A Magyar Közlönyben olvasottak szerint kötelezően visszaváltandó lesz „a tej és tejalapú italtermék kivételével a fogyasztásra kész vagy koncentrátum italtermék fogyasztói, közvetlen, műanyag, fém vagy üveg alapanyagú, palack vagy doboz formájú, nem újrahasználható vagy újrahasználható csomagolása, amely 0,1-3 literig terjedő űrtartalommal bír”. Az egységnyi díj 2024-ben ötven forint lesz. 

A jelenlegi döntés egy lépése csak egy hosszú folyamatnak, szerintem mégis jelentős: végre áttérünk az egyszer használatosról a többször használatosra, és ezzel egy kicsit visszább veszünk az eldobhatóság kultúrájából. Talán alapjaiban kezdi ez visszaállítani a gondolkodásmódunkat, valami régifélére,

amiben a tárgyaknak értékük van.

A csomagolóanyagnak is, még ha ezt mára el is felejtettük. 

Régen hozzátartozott a vásárlás élményéhez, hogy az emberek vitték az ilyen-olyan italos csomagolásokat üresen, és kaptak helyette másikat telítve, még azt is mondhatjuk, van ennek egy ilyen körforgás-érzete, ha akkor még nem is számított ilyesmi. Egyszerűbb volt a pénztárosnak is számolni, ha mondjuk négy üres sörösüveget vagy üdítős palackot leadva négy telit vett a kedves vásárló, nem kellett rárakni a betétdíjat. Nyilván nem tudatosult, de a palacknak, az üvegnek értéke volt. Nem hittük azt, hogy ingyen jár,

hordozóeszköz volt csupán, amiben hazavittük az italokat, de nem volt a miénk, visszaadtuk.

Pont abba a korba ért most a kisfiam, hogy először jutott eszébe, ő bizony elmenne a kisboltba egyedül, a zsebpénzéből bodzás üdítőt venni. Egy zebrán kell átmenni, és persze, titokban, a kapuból lestem, hogy körülnéz-e, odafigyel-e rendesen. Milyen jó is, hogy a kisboltba járunk ezer éve, ismernek ott minket, és ahogy jött visszafelé a gyerek, látom: a tulajdonos is ott áll az üzlet ajtajában, vigyázza, biztonságosan átjut-e. Intettem neki, összemosolyogtunk, jó itt lakni, gondoltam, hiába nagyváros, ez az utca mégis a miénk, itt ismerjük, vigyázzuk egymást, ez valami kicsi hely, mintha falu lenne. Aztán visszaszaladtam gyorsan, legyen sikerélménye a gyereknek, milyen ügyes is volt ő egyedül, nem kellett rá vigyázni.

Talán én is ilyenforma lehettem, amikor a szomszédlánnyal először indultunk visszaváltani az üvegeket a panelrengetegben, hogy aztán trófeaként hordozhassuk a zsákmányt, amit a pénzből szereztünk. Én a Kapucíner szeletet szerettem, ő a Sportot. Számolgatom, hány palackot kell visszavinnie a gyereknek januártól, hogy a kedvenc csokiját megvehesse: ötöt-hatot, még tartani fog az infláció.

Még híre-hamva sem volt a szelektív hulladékgyűjtésnek, de azért volt tudásunk akkoriban arról, mi a szemét és mi az érték. A vidéki nagyszüleimnél egy időben még lehetett kimérve hozni a friss tejet. Ez a folyamat szép emlék maradt, részben azért, mert a „messzinagymamáékhoz” menni eleve kiszakadás volt a mi világunkból, bele valami egészen másba, ahol kevésbé működtek azok a kötöttségek, szabályok, amelyek a nagyvárosban teherként nyomták a vállunkat. Volt itt egy helyi tehenészet, ahol nagy fémtartályban keverték a szép, fehér tejet, jó szaga volt. Nevetgéltünk, lóbáltuk a szatyrot: odafele könnyűek voltak az üvegek, visszafele nehezek. Talán rosszul emékszem, de mintha ihattam is volna a tejből hazafelé menet: különlegesnek számított, sose szerettem magában amúgy a tejet, csak azt a frisset. Persze, talán az se ízlett, csak hatott rám, hogy anyám különlegességként tekintett rá: amikor mentünk vissza Pestre, vittünk 5-6 literrel, Martinis-üvegekben. Nagy becsben tartottuk.

Ott, a messzinagymama konyhájában találkoztam először azzal a furcsasággal, hogy

a szemetesvödörben nincs zacskó.

Egy újságpapír volt az alján, és ha ki akartunk dobni valamit, meg kellett kérdezünk, szabad-e. Ugyanis sokszor jólnevelt kislányként mentem az almacsutkával vagy a használt papírzsepivel a szemetes irányába, gondolván, milyen ügyes vagyok, dobom ki, ahogy tanították otthon, de ott mindig rám szóltak: az egyiket a tyúkoknak, a másikat meg a kályha mellé kellett dobni, a kosárban szépen várakozó fahasábok közé. Még a krumplihéjnak is volt helye: egy vizes lábasban gyűjtögette nagyanyám, aztán megfőzte, mert a tyúkok keményen nem tudták megenni, de puhábban a csőrükkel szétvagdosták.

Egy idő után már igazából az kezdett el érdekelni, hogy egyáltalán mi kerül abba a kukába, mert mindenről kiderült, az se odavaló, ezt sem oda tesszük. Az volt az érzésem, csak dísznek van, valami úri huncutságnak gondolhatják, ami szükséges, hogy rendesen nézzen ki a konyha, de funkciója nem sok.

S milyen a rendes konyha ma? Ha egy helyett már négy kukánk van.

Szelektáljuk a csomagolási hulladékot, és bízunk is benne, hogy ez segít, de még mindig termeljük a szemetet. Csak egy adat: az ötvenes évek óta termelt összes műanyag csomagolási hulladéknak eddig csak a kilenc százalékát sikerült újrahasznosítani. Muszáj lesz csökkenteni az előállított műanyagtermékek számát, ezt segítené elő a januárban életbe lépő szabályozás is. 

Egyszer csináltam egy interjút egy családdal, akik egy hét alatt egy kisszatyornyi szemetet termeltek. Mindig arra gondoltam, egyszer igazán neki kéne fogni, megvalósítani ezt. Egyszer-kétszer álltam ehhez a legközelebb életemben: amikor úgy igazán komolyan vettem és tartottam a műanyagmentes júliust. Akkor jártam a piacra kimért tejért, csatosüvegekben hozva el a csodaszép, fehér tejet – egyébként sokkal szebb látvány, mint a tejesdoboz. Akkor volt, hogy már odafele is teli szatyorral zörögtem boltba, mert vittem a dobozokat még a nagy áruházakba is, hiszen a pultnál lehetett dekára kérni a felvágottat, sajtot. Nem balhéztak, belerakták az árut, kicsit mosolyogtak tán. (A Covid óta ez már nem ennyire egyszerű.) Viszont tény, hogy igazán sok szerveznivalót igényelt a vásárlás: különböző helyeken lehetett megvenni csomagolásmentesen az árut, sajnos, a piacon se mindent kapni ilyen módon, és nem lehetett csak úgy, kiugrani főzés közben a boltban, mert elfelejtettem a tejfölt. Egy ilyen szétszórt embernek, mint amilyen én vagyok, ez igen komoly kihívásnak bizonyult. A tésztát otthon kellett gyártani, meg egy halom olyan egyszerű terméket is, mint például a túró rudi. Arról aztán nem is beszélve: számos termék kapható kimérve, például kávé is, csak horribilis áron.

Mégis szép emlékeim vannak arról, hogy együtt gyártjuk a gyerekkel a masnis tésztát, a spagettit a kézzel tekerős tésztagépen, pont ahogy a nagymamámnál is láttam. Jártunk a piacra, ahol a zsongás, az illatok, a látvány még az én rosszul evő gyerekemre is hatottak, amit kért – szedret, lángost – rögtön megettük egy padon üldögélve. S hiába volt az az időszak olyan jó, a hétköznapok rohanásában végül megszegtem a fogadalmaim, az egyszerűbb bevásárlások csábításában elmaradtak a vállalások. Egy ilyen kényszerítő erő, mint most ez a rendelkezés talán visszaterel ahhoz, ami jó volt. Nincs is szükség semmi nehéz, szokatlan újdonság végrehajtására, csak megint a régi minták szerint élni: amit láttunk, és amit szerettünk is.

Nyitókép: Fortepan / Kriss Géza