Lebomló műanyag – kamu vagy tényleg létezik?

Becslések szerint az 1950-es évek óta közel 8,5 milliárd tonna műanyagot használtunk már fel (el?) a világon, és ez a mennyiség a népesség növekedésével párhuzamosan folyamatosan gyarapodik. A többség egyelőre nem akar üvegkancsót és vászontáskát vinni magával a boltba vásárláskor, mint ükanyáink, ezért sürgetőnek tűnik, hogy találjunk valamiféle megoldást a műanyagok elbontására. Így kerültek a bevásárlóközpontokba az ún. lebomló nejlonzacskók.

Általuk a vevő boldog, mert nem terheli a környezetszennyezés lelkifurdalása, miközben bezacskózza az ecuadori banánt, az üzlet pedig elégedett, hiszen a vásárló boldog, ő maga pedig jó színben tünteti fel magát.

Nos, a semmivé váló bevásárlótáskák ígérete jól hangzik, a mikrobiológusok azonban tanúsíthatják, hogy amikor azt mondjuk, egy PET-palack vagy eldobható pelenka lebomlásához 50-10-500 esztendő szükséges, az bizony merő tudományos ferdítés. Pont ezért

a lebomló nejlonzacskó is amolyan greenwashing félrevezetés.

(Hogy mi is az a greenwashing? Itt kifejtettük bővebben!)

A hagyományos műanyag ugyanis soha nem bomlik le a természetben, mert nincsenek olyan mikroorganizmusok, amelyek bontanák a polimer-láncokat. Azok, bár idővel eltűnnek a szemünk elől, nem természetes részecskékre esnek, csupán mikroműanyagokra. Később ezek a mikrorészecskék a tápláléklánc körforgása révén bekerülnek a szervezetünkbe, szóval kimondhatjuk, hogy

a modern ember polimert (is) eszik. A WWF szerint hetente egy bankkártyányit. 

Hogy lehet akkor mégis biológiainak lebomlónak titulálni bizonyos műanyagokat?

Úgy, hogy valóban feltaláltak egy olyan anyagot, amely a műanyag külső tulajdonságait hordozza bizonyos, a bomlást lehetővé tevő változtatásokkal. Ez a PLA-ként ismert „műanyag” többnyire kukorica- vagy burgonyakeményítőből készül olyan speciális eljárás során, ahol extra, a polimerláncokat bontani képes enzimeket fecskendeznek az anyagba. Az így készült zacskó képes lebomlani  bizonyos körülmények között: egyrészt UV-sugárzásra, másrészt 50-60 fokos hőmérsékleten, harmadrészt bizonyos mikroorganizmusok segítségével.

A gond az, hogy egy átlagos háztartás nem tudja biztosítani ezeket a feltételeket, tehát amikor hazahozzuk a boltból a biológiailag lebomló(nak titulált) zacskókat, és kidobjuk őket a kukába, vagy berakjuk a házi komposztálónkba, akkor azok – a szükséges feltételek híján – ugyanúgy nem fognak lebomlani, mint a hagyományos műanyagok.

Ott vagyunk, ahol a part szakad. Elhitetik velünk, hogy sokat tettünk a környezetünkért, pedig tulajdonképpen nem tettünk semmit. Jó hír, hogy egyes felfedezések szerint léteznek már olyan baktériumok és lárvák, amelyek képesek bontani a polietilént – ezekről, és a hozzájuk kapcsolódó izgalmas kutatásról itt olvashatsz bővebben –, de jelenleg luxus arra várni, hogy néhány kis pondró felzabálja a bolygón eddig felhalmozott műanyagmennyiséget.

Mit tehetünk tehát, ha szeretnénk tényleg kicsit környezettudatosabbak lenni?

A legjobb, ha továbbra sem az üzletekben kirakott „kamuzöld" zacskókat tépkedjük, hanem visszük magunkkal a sokszor használható textilszütyőinket. Azokat legalább nem kell eldobni és várni, hogy lebomoljanak. Itt összeszedtük, miért is járnál jobban te is, ha ezek segítségével vásárolnál, és mire figyelj, ha erre vállalkozol is!