Klímakatasztrófa: így beszélj róla a gyerekekkel!

A konyhakertemet felperzseli a nyári aszály, miközben a hírekben azt harsogják, emberek halnak meg a sosem látott áradásokban, egyre csak pöfékelnek a gyárkémények, elfagy az összes sárgabarack, a kutatók szájából mást sem hallani, minthogy leáll a Golf-áramlat, összeomlik az ökoszisztéma – én meg itt ülök, nézem a pár hónapos fiam és azon gondolkodom, vajon jó dolog-e, ha tud róla, milyen jövőt jósolnak neki a klímatudósok?

Az elmúlt öt évben az életem részévé vált a környezettudatosság, eleget meséltem róla az online és offline médiában, ám egészen idáig csak nagykorúakat próbáltam jóhiszeműen rávezetni a zöldebb útra. A felnőtteket pedig nyugodt szívvel ijesztgettem alkalomadtán, lássák csak, hova vezet a pazarlás, a szemetelés, a nemtörődömség, hiszen ha nem látják, nem is fognak változtatni.

De mit lehet mondani például egy hatévesnek, ha megkérdezi, mi miért viszünk magunkkal textilszütyőt a piacra nejlonzacskók helyett? Azért, gyermekem, mert húsz esztendő múlva úgyis belefulladsz a műanyagba, ne tetézzük hát a dolgokat? A konyhakertet meg azért műveljük otthon, hogy tanuljad a növénytermesztést, hiszen mire felnősz, rettentő drága lesz az élelmiszer a kiszámíthatatlan időjárás rombolása miatt?

A klímaváltozásról beszélni a gyermekeinknek újfajta felelősség,

és talán senki nem tudja még, milyen módszerekkel érdemes próbálkozni, vagy hol a határ. Persze, kisiskolásként én is eleget hallgattam a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról, és már akkoriban megjósolták nekünk, hogy ötven éven belül elfogy a kőolaj, de mit törődik azzal egy gyerek, akinek a vállát még nem nyomja az önálló élet terhe? A mi generációnk példáján látni, hogy ennyi és ilyen fajta felvilágosítás nem elég.

Tetszik vagy sem, idővel bizony rá kell vezetni a gyerekeket arra, hogy a túlfogyasztásnak és környezetszennyezésnek olyan következményei vannak, amelyek az ő életkörülményeiket már határozottan befolyásolni fogják.

A Yale Egyetem tavaly egy gyakorlati tanácsokkal ellátott cikket publikált, melyben hat pontban foglalják össze, hogyan érdemes feldolgozni a klímaváltozás témáját a gyerekekkel. Felütésként azzal kezdik – jogosan – hogy bár érdemes már két-hároméves korban elkezdeni beszélgetni a jelenlegi ökológiai válságról, azt mindig a gyermek aktuális életkorának megfelelően kell tenni.

Azt gondolom, hogy ha egy óvodásnak nem is tudom megmagyarázni, mi az az üvegházhatás, emisszió vagy karbonlábnyom, akkor is rá tudok mutatni a bolygó jelenségeire. Egy középső csoportos már érti, mi az a tél és nyár, el lehet neki mesélni, hogy karácsonykor bizony többet havazott régen vagy nyáron nem kellett ennyit öntözni a paprikát, mert többet esett az eső. Beszélgethetünk arról, hogy a jegesmedvéknek hamarosan nem lesz hol laknia. Megnézegethetünk közösen néhány képet a kiszáradt tavakról, kiirtott esőerdőkről, avagy arról, hogy néztek ki ezek régen és most – mindezt pedig összefüggésbe lehet hozni a szemeteléssel, a műanyagokkal, a pazarlással. Nyugodtan elmesélhetjük a gyereknek, hogy mi azért nem tépünk nejlonzacskót és azért gondoskodunk itthon a növényekről, mert vigyázunk a Földre.

A klímaválság problémája persze nem ilyen egyszerű, óvodásoknak és kisiskolásoknak azonban hiába mutogatnánk gazdasági adatokat vagy szociális összefüggéseket. Nekik első körben a természet szeretetét kell megtanítani.

Mindemellett –  mint a Yale is rávilágít – nagyon fontos, hogy ne bevégeztetett tragédiaként beszéljünk a gyerekekkel a klímaváltozásról, hanem olyan forgatókönyvként, amelyben még át lehet írni a záró jelenetet. A sötét jövőkép sejtetése mellett is adjunk nekik lehetőséget a cselekvésre, és folyamatosan éreztessük velük, hogy mindannak, amit ma megtesznek a környezetvédelem ügyéért, pozitív hatása van a jövőre.

A lényeg ugyanis abban rejlik, mit tudnak tenni, és nem abban, hogy mit nem tudnak már megállítani.

És beszéljünk velük az érzéseikről, gondolataikról, félelmeikről a téma kapcsán. Nem egy klímaszorongó, hanem egy tudatos generáció felnevelését kaptuk feladatul!

Ma már – sajnos vagy sem – nem lehet csöndben maradni, nem lehet törékeny kincsként vigyázni a lelki világukat és megóvni őket a klímaváltozás eseményeitől, különben megint egy olyan nemzedék nő fel, amely képtelen elismerni a saját felelősségét a bolygó sorsának alakulásában.

Szóval, a fiamat nézve egyre csak tanakodom, mikor jön el az idő, hogy először kimondjam, azért nem veszünk lufit vagy műanyag flakonos innivalót, mert ezek az apróságok is hozzátesznek a pusztuláshoz? Nem akarok benne félelmet kelteni, de muszáj látnia, hogy nem lehet úgy élni, ahogy a nyugati társadalom 99 százaléka teszi.