Elveszíthetjük a magyar juhot mint nemzeti juhfajtánkat?

GolfÁramlat

Elveszíthetjük a magyar juhot mint nemzeti juhfajtánkat?

Alcímnek választhattam volna azt is, hogy „a tudomány módszertani öngóljai”. Ezeknek köszönhetően (bár a hazai bürokrácia szerepe sem csekély) számos magyar nemesítésű, tenyésztésű állatfajtánk vált más országok világhírű nemzeti fajtájává az elmúlt évtizedek alatt. Szerencsére a magyar juhval (közismert nevén a hortobágyi rackával) ez még nem történt meg, de nem dőlhetünk hátra nyugodtan.

Az egyik legvitatottabb kérdéskör majd’ minden régtől létező fajtánál az eredet kérdése. A hazai kutatók – főleg a források hiányára hivatkozva – általában nagy óvatossággal nyúlnak e témához. Nem így a környező népek kutatói, akik (nem kevés nacionalizmus által motiválva) megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal tulajdonítják saját kulturális örökségüknek ezt az állatot. Megtehetik, ugyanis a jelenleg elfogadott tudományos módszertani gyakorlatnak maradéktalanul eleget tesznek ők is. A történet a régmúltba nyúlik vissza, egyetlen pontatlan adatig.

 

Az 1700-as évek végén a felvilágosodás szellemében a természettudomány újrafogalmazta tételeit. A tudósok ettől kezdve monumentális munkákba kezdtek, ráadásul polihisztorként, egyszerre számos tudományterületen. Ez a nagyratörő tudományos elkötelezettség azonban olyan hibalehetőségeket tartogatott magában, amelyek aztán évszázadokon át hatással voltak (vannak) a tudományos közéletre, mint például a magyar juh esetében.

Georges-Louis Leclerc de Buffon, korának egyik legnevesebb francia polihisztora. Fő műve a Histoire naturelle générale et particuliére, amely 1749–80 között jelent meg Párizsban. Ebben nem csupán arra vállalkozik, hogy rendszertanilag elhelyezi a Földön fellelhető összes állatfajt, hanem lokalizálja is azokat. Vállalkozásához korának módszertanával élve adatgyűjtőket alkalmazott. Ahonnan adatot kapott, azt rögzítette és beillesztette a rendszerébe. Íme a Buffon által készíttetett metszet (Párizs, 1771):

rackajuh

 

A magyar juhra illő leírást azonban a Habsburg Birodalom területéről nem kapott – hiába e területnek volt az általánosan elterjedt juhfajtája –, ellenben a balkáni vlach pásztoroktól igen. Vélhetően az adatgyűjtésre felkért osztrák tudósok nem voltak éppen magyarkultúra-pártinak nevezhetők. Így sorolta be rendszerébe a magyar juhot valachiai dugóhózó szarvú juhként, és földrajzilag a Balkánra helyezte. A leírások alapján párhuzamot talált az egykori krétai juhval, ezért ábrázolásánál Beloni (1553) kréta-szigeti juhrajzát vette alapul. Érdemes megnézni a Wallachiai juh című metszet és a juh fotója közti különbséget.

 

az igazi rackajuh

 

Ez volt az az egyetlen adat, ami majdnem máig hat, pedig csupán annyi kellett hozzá, hogy a Habsburg Birodalom nem éppen magyarbarát tudósai visszatartsák az adatokat, illetve szándékosan csak egyet adjanak meg. Ez volt az első dominó, de nézzük, mi minden épült erre!

Buffont követte Colinson, aki adatait átvéve elnevezte Brebis valachienne-nek saját rendszerében a fajtát, és a későbbi Jugoszlávia déli területeire helyezte elterjedési területét. Majd mindezekre építve Darwin 1865-ben valachiai juhnak nevezte a fajtát. Aztán Bohm (1878) is bemutatta a maga változatát Walachisches Zackelschaf néven. Cornevin (1890) montenegrói juhként ismertette a fajtát. Egyre nagyobb szakirodalom épült e hibás fajtamegnevezésre.

Érdekes változáson esett át közben a fajta (természetesen csak ábrázolásában), ugyanis fekete fejű, nyakú, de világos testű állattá „változott”, feltehetően azután a preparátum után, melyet a londoni British Múzeumban őriztek. Csakhogy ennek a preaparátumnak is különleges története van: vélhetően József főherceg Arad megyei birtokáról származott, ahol vadászat céljára engedtek elvadulni kosokat. Az említett példány az idős, fekete kosok darusodó (szürke) színével bírt, így az ezt követő minden ábrázolást átrajzolták erre a színmintára… miközben vélhetően élőben ilyen állatot a fent említett egyik nagynevű kutató és illusztrátor sem látott soha.

Hiba volna azt gondolni, hogy ezek az egymásra épülő, sorozatos csúsztatások maguktól tisztázódnak, vagy éppen már a feledés homályába vesztek. Míg hazánkban az utóbbi évtizedekben a fajta eredetével és történetével kapcsolatban csupán néhány hipotézis született, addig a nemzetközi szakirodalom megtelt a „valachiai dugóhúzó szarvú” juhnak a román és szerb szerzők tollából származó anyagaival. Hiába van hazánkban a létező juhállomány szinte teljes egésze, hiába ismerjük a fajtatörténetet, ha nem állunk ki juhfajtánkért nemzetközi szinten is, könnyen elveszíthetjük, mert a „tudományos alap” már megvan hozzá, még ha ugyanarra az egy (pontatlan) adatra is épül az egész.

Kiemelt kép: a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség képe

Ajánljuk még:

Csak pár öltés, és kész is a Mikulás zsákja: dekorötletek a környezetvédelem és a spórolás jegyében

Rég megfigyeltem, hogy ha elkap a kézműveskedési láz, de elodázom azért, mert hiányzik valamilyen hozzávaló, akkor sose készül el az, amit szerettem volna. Mire boltba jutok, elmúlik a lelkesedés. Így ünnepek előtt csak és kizárólag olyan dolgokból alkotok, amik abban az örömteli, kreatív izzással teli időszakban itthon is fellehetők. Ráadásul az is motivál, hogy ha az ünnep elmaradhatatlan kellékeit magunk készítjük el, akkor a bolygónkat és a pénztárcánkat is kíméljük.