„Vannak növények, amelyek egyszerre hódítják meg a virágkedvelőket, és mások, amelyek csak nehezen képesek egy kis tért is hódítani. A bükköny nálunk alig tud a kertben valami helyet kapni, mig Amerikában, mint dísznövényt az utóbbi harminc-negyven év alatt annyira fölkarolták s ennek folytán oly sok változatot állítottak elő belőle, hogy szinte egy egész nagy katalógus telnék ki a neveikből” – írják róla 1919-ben.
A 20. század első évtizedeinek leghíresebb díszbükköny termesztő cége a W. Atlee Burpee és Co. philadelphiai cég volt, ami nemcsak Amerikában tette népszerűvé a növényt, hanem Európában is divatossá tette. A legszebb fajták ettől a cégtől kerültek ki, és zömmel az ő munkájuknak köszönhető, hogy közel kétszáz fajta volt forgalomban csak Amerikában már a század első éveiben is.
Azonban a bükkönyt idehaza nem a boltokból, hanem a földekről ismerték: az országban mintegy húsz vadontermő fajtája volt ekkor, amelyek közül a vetési bükkönyt vagy szeges borsót (Lathyrus sativus) és a mogyorós bükkönyt (Lathyrus tuberosus) kedvelték leginkább: mind emberi fogyasztásra, mind disznók etetésére használták.
A vetési bükkönyről azonban azóta kiderült, hogy amikor az étrend fő részét képezi, egy lathyrizmusnak nevezett betegséget okoz, aminek következtében bénulás és izomsorvadás alakulhat ki. Az elsőként említett mérgezés az ókori Indiáig nyúlik vissza, de már Hippokratész is írt egy neurológiai rendellenességről Kr. e. 46-ban, amit a Lathyrus mag okozott.
A bükköny a Napóleon elleni spanyol függetlenségi háború alatt is szerephez jutott: éhínség idején táplálékként szolgált. Ez volt Francisco de Goya egyik híres nyomatának témája is, a Gracias a la Almorta, ami szegény embereket ábrázolt, akik bükkönylisztből készült kásán élnek, egyikük pedig a padlón fekszik, látszólag megnyomorítva.
A mogyorós bükköny azonban már egy jóval szelídebb faj: kedvelt eledele volt a tatároknak, akik burgonya módjára elkészítve fogyasztották.
A szagos bükkönyről (Lathyrus odoratus) így írnak egy 1898-as termesztési beszámolóban: „A fehér Cupido fényes, tiszta fehér virágokkal bir, míg a rózsaszínűnek zászlója halvány, felső szirma pedig sötét rozsdaszínű. A szép virágok igen élénken válnak ki a sötét lomb közül, úgy, hogy minden szemlélőt meglepi a növény szépsége. Ha e növény e rossz talajban s a hegyek között uralkodó zord időjárás mellett is oly szépen fejlődött ki, mily gyönyörű lehet az kedvező talajban és éghajlat alatt!”.
Egynyári kúszónövényünk, amely megfelelő támaszték esetén akár két méter magasra is megnő. Szicíliában és Szardínián őshonos, ahol édesborsónak is nevezik. Először Francesco Cupani ferences szerzetes és botanikus említette a Hortus Catholicusban 1696-ban, és állítólag a vezetése alatt működő Misilmeri-i botanikus kertben termesztette is. Robert Furber volt az, aki az elsők között kezdte el forgalmazni magjait, már 1730 elején, és egészen a 19. század közepéig csak öt fajtája volt elérhető: Cupani vad édesborsója, a fehér, fekete (vagy sötétlila), piros (vagy rózsaszín) és a fehér virágú változat.
A skót Henry Eckford (1823–1905) jelentette a következő lépcsőfokot a bükköny életében: ő volt az, aki munkájával elindította a népszerűség útján. A Királyi Kertészeti Társaság tagjaként 1882- ben a legmagasabb kitüntetést kapta meg a 'Bronze Prince' nevű édesborsófajta bevezetéséért. 1888-ban létrehozta az édesborsó fejlesztő- és kísérleti területeit Wemben. 1901-re az akkor termesztett 264 fajtából összesen 115-öt vezetett be. Munkájáért becsületrenddel tüntették ki, és 1906-ban bekövetkező halála után munkáját fia, John Eckford folytatta.
Kuriózumnak számít az Egyesült Királyság Nemzeti Édesborsógyűjteménye is, amit Roger Parsons alapított 1991-ben. A gyűjtemény 1993-ban nyerte el a nemzeti gyűjteményi státuszt, és ma már mintegy 1300 fajt és fajtát tartalmaz a világ minden tájáról.
Ma már mint kerti dísznövény gondolunk rá, kiváltképp akkor, ha felfuttatható fajtákat keresünk. De a bükkönyök világa rendkívül színes, és ezernyi apró, ám annál fontosabb részletekben gazdag. Szinte megfejthetetlen a több száz fajta és a szerteágazó történetek sűrűjében. Egy azonban bizonyos: a bükkönyfajokat érdemes kellő óvatossággal és felelősséggel kezelni. Amíg nem váltunk az etnobotanika és a gyógynövénytan feketeöves ismerőivé, inkább csak dísznövényként gondoljunk rá.
Nyitókép: 123RF
