Bevásárlószatyrokat nemcsak magunknál hordani népnevelés, hanem varrni is

GolfÁramlat

Bevásárlószatyrokat nemcsak magunknál hordani népnevelés, hanem varrni is

Néhány évvel ezelőtt a hipermarketek kasszáinál kérés nélkül nyomták a kezünkbe a reklámszatyrokat. Egy részük ugyan még félútig sem bírta, de az emberek vitték, mint a cukrot. A sarki kisboltban még tavalyelőtt is ez a szemlélet működött… 

Marika néni jó néhányszor nézett rám elkerekedő szemmel, amikor megkértem, hogy a már egyszeresen nejlonba bugyolált kenyeret ne tessen – legyen szíves – még egy műanyaghalmazba gyömöszölni. Kikukkantott az orrára tolt szemüveg felett és a vállrándításával mintha azt akarta volna mondani: nekem ugyan gáncegál… fiatalság, bolondság…

Ma már nem kínálnak a műanyaggyártás eme kínosan torzszülött termékével lépten-nyomon bennünket. Ugyan a kenyér még tízből nyolcszor nem ússza meg az átlátszó fóliázást, a csíkos zizegő szatyor egyre inkább már csak színpadi kellék. Helyettük reneszánszukat élik a szütyők és szatyrok, táskák és kosarak. Moshatóak, összehajthatóak, kicsire csomagolhatók és többször újrahasznosíthatók!

Én személy szerint nagy híve vagyok ezeknek a csomagoló- és szállítóeszközöknek. Ebben nagy szerepe van annak, hogy egyetemistaként 15 évvel ezelőtt Németországban szembesültem azzal, jócskán van még hova fejlődnünk a környezettudatosság terén. Másrészt pedig hoztam egy családi mintát, ami a józan paraszti ész, a kreativitás és a tudatosság elegye.

Mert az én nagymamám valódi polihisztor volt: értett a palántaneveléshez, a libatöméshez, a tésztagyúráshoz és a varráshoz is. A nagyszoba ajtaja mellett ott állt egy régi, szekrényes szovjet varrógép. Olyan igazi lábbalhajtós, zakatolós darab, aminek talpa alatt megszámlálhatatlan színes szatyor született. (Pont olyan harsány és vidám, mint az előbbi alliteráció…)

A legtöbbnek fából készült karika volt a füle, a pontos mértékarányt pedig a papa biciklikormánya adta a szabásnál. Persze készült ezenfelül minden más is: csinos zsákocskák a száraztésztának, máknak és babnak, párnacihák a friss libatollnak és a rájuk való huzatok hada. A megfoszlott konyharuhák, a kitérdelt munkásnadrágok mind-mind kaptak még egy esélyt a kislámpa alatti varázsműhelyben. Mi sem természetesebb annál, hogy anyukám konyhájában az ajtó mellett ott áll egy régi, míves vázú, lábbalhajtós varrógép. Számtalanszor tanítgatott, hogyan hajtsam, de hát, fiatalság, bolondság… én már egy „német lomis” elektromosra ruháztam be. Részben azért, mert természetesnek véltem, hogy én is megtanuljak varrni, részben pedig a környezetvédő énem parancsának engedelmeskedtem.

Bevallom, vannak hónapok, amikor éppen csak integetünk a varrógépemmel egymásnak, hogy „szia, én jól vagyok, és te?”. Aztán amikor már halomban áll a javítanivaló és néhány régi-új anyagdarab is várja már, hogy – mily meglepő módon – szatyorrá, szütyővé vagy éppen valami világmegváltó újdonsággá formálódjon, egyszer csak belevágok. Az évek során odáig sikerült felfejlesztenem eme képességemet, hogy nem okoznak gondot a varrási alapműveletek, a nadrágfelhajtás, a foltvarrás, és minden egyéb más egyszerű mutatvány, ami a beszegés technikájával kapcsolatos. Ergo varrtam már függönyt, párnahuzatot, gyártottam nagy foltos abroszból sok kis folt nélküli konyharuhát, falvédőt és egyedi méretű ülőpárnát is. (Sőt egyszer az óvodai fellépésre kötény sorozat-varrást is vállaltam.) Egy kabát-zipzárcsere azonban meghaladja a képességeimet, mint ahogyan nem tudok szabásminta alapján elkészíteni egy komplett nadrágot sem.

Viszont minden egyes alkalommal, amikor megjavítok egy kiszakadt melegítőnadrágot, kicserélek egy megnyúlt gumipántot, vagy megstoppolok egy borsónyi lyukkal éktelenkedő zoknit,

rám tör az a kellemesen jó érzés, hogy tettem valami jót a bolygóért.

Egy-egy kidobástól megmentett ruhadarabon keresztül pedig az ember önbecsülésére is folt – vagy éppen hímzés – kerül.  

Persze, vitatkozhatunk azon, hogy az én varróténykedésem mennyiben befolyásolja vagy nem befolyásolja az ökológiai lábnyomunk méretét. Tény, hogy kevesebb új holmit veszünk, és az is, hogy az én pozitív hozzáállásom még legalább három ember hozzáállására hatást gyakorol a szűk környezetemben, akik közül ketten a felnövekvő generációhoz tartoznak. Mivel rendszeresen előállnak „Anya, ezt még meg tudod varrni?” kezdetű kérdésekkel, biztosan megéri energiát fektetni az ilyesfajta szemléletformálásba.

Szerencsére nálunk ugyanilyen a hozzáállás a varrott bevásárlószatyrokhoz is. Megszámláltam, huszonkét darabnál tartunk. Egy részük otthon készült, de van emblémázott reklámanyagnak szánt újra-szatyor, miniatűrre összehajtogatható 100 % poliésztercsoda és adományösszegért cserébe kapott, sérült emberek által varrt esély-táska is. Zöldség, gyümölcs vásárlásnál használt szütyőből is van legalább egy tucat: klasszikus és a kimustrált függönyanyagból varrt, piros-pöttyös kartonnal feldobott dizájndarab is. A lényeg az, hogy a többségük többéves (sőt: sokéves!), sokszor mosott darab már. Visszük őket a boltba, a piacra, a zöldségeshez. A kenyérféleségnek is van saját, kiszáradás elleni béléssel ellátott, mosható zsákja, azonban a mostani vírushelyzetben – a legtöbb helyen – a műanyag-csomagolást preferálják.

Én azt látom, hogy a szatyrok terén egyre inkább elfogadott és egyben divatos is ez a fajta környezettudatosság. Már csak arra kell törekednünk, hogy mindig legyen nálunk közülük egy-két darab a táska mélyén, a biciklikosárban, vagy éppen az autó csomagtartójában.

A nejlonzacskóáradat elleni harc sajnos még mindig gyerekcipőben jár Magyarországon. Bizonyos élelmiszerláncoknál ugyan már csak lebomló anyagból készült csomagolóanyagot helyeznek ki a pultok mellé, azonban még mindig vannak vevők, akik a két kiválasztott paradicsomot – valami rejtélyes okból – semmi pénzért nem tennék egy zacskóba az egy zöld és három piros paprikával.

Ezért inkább három darab, négy kiló krumplinak szánt méretű nejlonszatyrot tépnek le.

Tudatosan, de tudattalanul. Ez szomorú. Mivel én nem szeretek ítélkezni mások felett, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nekik biztosan nem volt ügyes kezű nagymamájuk, anyukájuk, sőt varrógépük sincs. Viszont van két szemük, két fülük és képességeik, hogy meglássák, meghallják: zacskót, szatyrot, kosarat vinni magaddal nem ciki, nem derogáló, hanem épp ellenkezőleg, ez kell legyen az új divat, ha tenni akarsz a környezetedért! 

És bizton állíthatom, az eladók már nem néznek furcsa szemmel az ember lányára, amikor a vesszőkosárból egymás után húzza elő a saját szatyrokat, zsákokat. Ők már megszokták, hogy „ilyenek”  vagyunk, és egyre többen vagyunk.

Ajánljuk még: