Elképzeltem a nagy leveses fazekat a fűben, hogy hirtelen rálelünk, és a fedő alatt rejtőzik a leves. Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy muszáj volt a néne nyomában maradnom, nehogy lemaradjak valamiről. Lépkedett a füvön, aztán benézett a sorok közé, ide-oda. Voltak ott falevelek, zöldek és száradtak, mindenféle virág, füvek, éretlen bogárrágta paradicsom. Pont mintha semmi sem lett volna a kertben, amiről azt feltételezhettem volna, hogy meg lehet enni. Na de leves? Az hogyan lehet itt? Figyeltem, hogy erre nyúl, arra hajlik, és mindenfélét beletesz a tálba. "Aranyom, meg is van a levesünk, harangszóra meg is fő" - mondta, én meg tátott szájjal néztem, mert úgy láttam, hogy az a tál üres volt. Majdnem.
Aztán abból a nagyképű semmifélékből lettek fejedelmi eledelek. Hogy hogyan és miként, azt nem tudom, mert kicsi voltam, fel sem értem még a nagy asztalt. Csak azt láttam, hogy perdült-fordult, mosott, főzött, darabolt, keverte, kóstolta, és mire a templom elkongatta a delet, ott gőzölgött az asztalon a leves.
Mert levesnek lennie kellett, anélkül nem volt étkezés. Ha nagy ritkán nem voltam éhes, a levest akkor is meg kellett enni. Azt pedig egy életre megjegyeztem, hogy a kertben mindig van leves.
Jöttek is aztán a rossz idők. A cudar világban megismertem a húsos csontot, a hamis fasirtot, a fehér krumplilevest, a tojás nélkül gyúrt tésztát. És eszembe jutott, hogy a kertben mindig van leves! Felidézni csak kettőt sikerült. Az almalevest, mert alma valahogy mindig volt. Vagy az öreg almafákon, vagy a fűben mosolyogtak. Később a kamra mélyén, ahol még húsvétkor is lehetett egy ládányi, kissé összeaszott, de annál édesebb húsvéti rozmaringot találni.
A másik leves, aminek az ízére emlékszem, a tormaleves. Mindig került némi tormagyökér, meg tormalevelek, sűrítésnek pirított kenyeret tett bele, átszűrte, és két tojást buggyantott bele.
Tavasszal készült fűleves, amit a régi könyvek alapján újraálmodtam. Nem fogják elhinni, de az öreg szakácskönyvekben fellelhető a Fű-leves és a Miskulantzia-leves leírása. Ezekhez böjti füveket kell gyűjteni, vagyis alapos növényismeret nélkül, elég nehéz hozzálátni. Ám ha ez megvan, akkor csuda ízeket lehet kihozni a tavaszi zsengeségekből! Később lehet leves a komló zsenge hajtásaiból, a különféle sóskákból. A csalán pedig szinte egész évben kínálja magát, hogy zsenge hajtásaiból életerőtől duzzadó, tápláló levessé váljon. Akár burgonyával, vagy más zöldséggel, akár kevés zsemlemorzsával vagy zabpehellyel sűrítve, tejjel, tejföllel vagy pirított zsemlekockával, szinte bárhogyan finom.
Nyár derekán érkezik a kövér porcsin, ott illegeti magát a napon. Sokan nem is tudják, hogy egy szuperélelemmel van dolguk, isteni leves lehet belőle akár úgy, hogy egyszerűen aludttejjel vagy kefirrel összeturmixoljuk. Meg is lehet főzni, bár szerintem a legjobb zamata a frissen szedett és nyersen fogyasztott kövér porcsinnak van!
Nyár végén kínálkoznak a gyökerek. A kis, görbe, vacaknak tűnő répák csuda ízletes levessé lényegülhetnek. Kevés tejszínes-lisztes habarással, tökmagolajjal pettyegetve elsőrangú levessé léphetnek elő. Ha még egy-két ehető virág is kerül a kosárba, akkor ünnepi fogást kerekíthetünk!
A minap is indultam a kertbe, körülnézni. Van-e ma is valami levesnek való? Gyűlt is pár érett, felrepedt füge, néhány utolsó paradicsom, amit meghagytak a poloskák. Porcsin, tormalevél, csalán, csipkebogyó, némi fekete bodza, szurokfű, hagymavirág, és fiú cukkinivirágok. Csak néztem a felhozatalt, és már láttam, hogy ebből két napra is lesz leves: egy zöld krémleves a levelekből, friss zöldfűszerekkel, tejföllel habarva, hagymavirágokkal a tetején. A szikkadt zsömléket megpirítva, fokhagymával bedörzsölve mellé tesszük, és még az is lehet, hogy a sárga virágokat megtöltöm morzsából, fűszerekből komponált töltelékkel, és belefőzöm őket a majdnem kész zöld levesbe.
A bogyókat megpárolom majd, szitán áttöröm, belefőzöm a kis csúf fügéket, tápiókaliszttel bársonyossá teszem, kevés mézzel megcsorgatom. Habgaluskák díszelegnek majd rajta, mint egykor a dédikém legkedvesebb bodzalevesén. Jól behűtve, vasárnap délben mesélnek majd az őszi kert gazdagságáról, a háziasszonyi leleményről. Ami szükségben termett, ma már trendi: fenntartható, zero waste, vagy csak egyszerűen ésszerű.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
