Ismered a zöldséget, ami megihlette József Attilát?

Gasztro

Ismered a zöldséget, ami megihlette József Attilát?

Ha valaki köd havának 13-dik napján jeruzsálemi articsókából készült égetett bort iszogat egy dél-amerikai bennszülött társaságában, az talán nem is tudja milyen közel jár a csicsókához. Még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy megártott nekem a fent említett ital, megígérem, hogy rövidesen mindenre fény derül. Már csak azért is, mert a „ja, az a ronda göcsörtös izé a piacon?”-élményt adó növényünk latin neve magyarra fordítva annyit tesz, mint „napvirággumó”.

A csicsóka legközelebbi rokona tényleg a napraforgó, képek alapján – míg utóbbi jellegzetes tányérja ki nem fejlődik – akár össze is lehet őket téveszteni. Első magyar nyelvű tudományos leírása pont ezt a hasonlóságot taglalja, „Patada földi alma” néven. Utóbbi azt sugallja, mintha a krumplival tévesztették volna össze (ami egyébként a népnyelvben sokszor valóban megtörtént később), csakhogy 1664-ben még nem volt mivel összekeverni, a leendő versenytárs ezen a tájon ugyanis még nem szerepelt az ehetők listáján. A tényleges kavarás azonban ma is megesik, igaz nem nominológiai, hanem gasztronómiai értelemben: a tányéron már igencsak jó a kombináció! Talán ilyen hatások vezették József Attila tollát is:

„Ha föld volnék, mit kapás vénje tört, / csicsókás volna az a krumpliföld.”

A fent említett 1600-as évekbeli időpont egyébként egy üstökösként induló, majd igencsak hullámzó pályafutás egyik jelentős állomása. Felfedezéséig ugyanis onnan számítva alig 60 évet kell visszamenni Kanadába, ahol egy francia úriember feljegyzi, mi terem a rézbőrűek kertjében. Az őslakosok akkor már pár ezer esztendeje ismerték (őshazája a Mississippi vidéke lehetett), s „hxibenek” becézték. Amellett, hogy jóízűen elfogyasztották,

Tovább olvasok
a béke zálogának tekintették: szent szertartásaikon így is alkalmazták.

Ha már az íznél tartunk, az Óhazába már úgy került, mint, az ebben a tulajdonságában az articsókára emlékeztető csodaszer, amely megmentette az éhező újvilágbéli kolóniát. A kezdőmondat jelzett szava így kipipálva, s ha ennek történeti »arcsicsóka« változatát látjuk, az talán jobb magyarázat a hivatalos magyar elnevezésre, mint az akadémikus fejtegetés a rücskös csücskökről.

De honnan a jelző, ha e becses tápláléknak közel sincs köze a Közel-Kelethez? Az elfogadható magyarázatok szerint az olasz girasole (azaz napraforgó!) nyelvjárási ejtése hangzik pont úgy, mintha a három vallás szent városáról beszélnének. Ám a félreértéseknek nincs vége: Európába érkezése idején egy másik látogató – egy indián – is partra szállt, s a közös földrész pont elég volt ahhoz, hogy sok nyelvben a brazíliai törzs, a tupinambá adja a „hogy hívjalak?” alapját.

 

Első itteni termelői (köztük egy holland lelkész, aki egész botanikus kertjével egyetemben húszezer soros költeménybe foglalta) hamar megtapasztalták, hogy elvetni könnyű, megszabadulni tőle viszont nehéz. Ebben a kérdésben földalatti indái miatt – nomen est omen – csak a tarackhoz mérhető. Lásd a magyar szólást: „Szaporodik, mint a csicsóka!” A népi emlékezet szerint elterjedéséhez egy faluban elég volt, ha a földesúr betelepítette a patak partjára, majd azt a víz lehordta. Könnyen elvadul és mindenféle módosulásokra képes, a helyzete még dísznövénnyé is fajul! Itt szólok róla, hogy legkevésbé szimpatikus családtagja a parlagfű...

A jó pár kérdésben szintén elfajuló francia köztársaságban legalább nem tévedésből jelölték ki napját az októbert is helyettesítő Brumaire közepére, ebben a hónapban ugyanis ültetni és felszedni is lehet. Januárban írni róla pedig azért aktuális, mert

a talajban hagyva áttelel, a komoly fagyokat is kiállja

– tehát ilyenkor is idénye van!–, pincében, spájzban, tárolóban viszont már vékony héja miatti érzékenysége jön elő.

Visszatérve a szókavalkádra: nagyjából 200 (!) főbb elnevezését összesítették, ezek pedig hűen tükrözik sokszínűségét, illetve egyszer sikeres, máskor parkolópálya életét. Londonban feljegyezték róla: hol királynő, hol pedig megvetés tárgya. Becézik szarvasgombának, aztán pedig alázzák ló- vagy sertéstápnak. Van, hogy a magyar tótrépának mondja, a szlovák ugyanakkor a »dió«-t használja; egy helyütt az árpa, másutt a pocok adja az előtagot. Játékosan csókapityóka – dalocska is van belőle: „Csípi csóka, csicsóka, / fészket rakott a csóka”...

Lehet pusztán gyermekcsemege, ahogyan Móra Ferencéknél volt, aki így emlékezett: „az egyik háznál csicsókával rakták tele az ingem derekát”; de lehet elit éttermek kínálatában libamáj, fésűkagyló, netán homár társa. Salátát, köretet, csipszet, mindenféle nyers és hőkezelt csodákat varázsolnak belőle – máskor meg keresetlen szavakkal emelik ki szélkeltő hatását. Rátalált a szépségipar, de okot adhat a csúnyaságra is, ha a belőle készült szeszeket túlhasználja valaki.

Lehet édesítőszer alapanyaga vagy benzinpótléké, de borulhat rá időszakonként a feledés homálya is.

A népi gyógyászatban kelést kezelnek vele, a modern korban a civilizációs betegségekben (elhízás, magas vérnyomás, cukorbetegség) szenvedőknek ajánlják – a középkorban azonban akadt, hogy a lepra okozását is ráfogták.

A XIX. századi Magyarországon komoly szakmai vita zajlik róla: az egyik véglet termesztésre méltatlannak tartja, a másik pedig inkább erre tenne fel mindent, mintsem a burgonyára. Utóbbi végül kitúrja őt ebből a pozíciójából (mint disznó a csicsókát!), míg eljutottunk oda, hogy „annyira háttérbe szoríttatott, hogy csupán itt-ott tartózkodik”, legfeljebb a „szegények krumplijaként” emlegetik. A franciáknál azonban, hasonló lejt- és hegymenetek után mára pont fordított helyzet alakult ki, azaz a csicsóka került ki győztesen! Mert mit is mondott az éhes közlegény az ételébe kóstoló Napóleonnak Jókai szerint?:

„Ha császár vagy, egyél fácányt, s ne lopd el az én sült csicsókámat!”

Számos módon felhasználható, a szegedi példa alapján savanyítani lehet télire, de akár szörp alapanyagaként is szolgálhat. Készülhet belőle krémleves, püré, tócsni, vagy épp rakottas: tojással, kolbásszal, ahogy kell. Megvillantja magát turmixitalként vagy szószként; de epizodistaként, mint liszt vagy dara sem utolsó! A már említett érzékenysége főzéskor is megmutatkozik: „A főzésnél alig forr fel a viz, már meglágyulnak” – írja A tapasztalt konyhakertész c. könyv 1834-ben. De ha vékony karikáit sóval, borssal, szerecsendióval, vajjal sütjük össze, akkor mindjárt másképp forog a világ kereke...

A vajdasági irodalom művészénél, Tolnai Ottónál valóságos szimbólummá válik az eledel: „az én verseim is kötöttek, csicsókához kötöttek voltak”. Az viszont nem igaz, hogy az eperjesi kerület települése, un. Csicsóka a gumók tiszteletére jött volna létre. Akkor talán az ugyanígy hívott patak a hunyó?! Vagy az áll a háttérben, hogy egykor a Csicsvai vár uradalma volt? A legenda szerint ebben az erődítményben őrizték a hazugságok könyvét, amelybe minden valótlanság bejegyeztetett. Ez volna az igazság?! Vagy ez is amolyan „sárgarípa, csicsóka; az is mingyá egy nóta”?!

Ezt csak az képes eldönteni, aki tudja, hogy a csicsvara az most a császármorzsa egy változata, vagy egy teljesen más étek!

Ajánljuk még:

Cézársaláta

Borbás Marcsi receptje egy gyors, egyszerű és egészséges cézársaláta elkészítéséhez.

 

Már követem az oldalt

X