„Ezeket meg tudnám enni félholtan is” – Mindent a lencséről

Gasztro

„Ezeket meg tudnám enni félholtan is” – Mindent a lencséről

Az alakjára láthatóan és egyben kimondottan is büszke. Számos nyelvben ugyanis az önbeporzó növény magját és az optikai eszközt ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóképp hívják. A fény végülis mindkettő működéséhez szükséges...szóval, mindent a lencséről!

Lencsekorongjaink amellett, hogy bőséges fehérjeforrásként húspótlók, a tartalomhoz a forma szlogent kölcsönvéve összecsengenek minden idők nemes- és egyéb fém érméivel, amelyek mind a Lüd birodalom pénzére vezethetők vissza, azaz Krőzus gazdagságára. Jó eséllyel egyébként a veret akart elődjére hasonlítani, hiszen korábban még szemes termény is betölthette az általános csereeszköz szerepét, csak épp nem volt túl komfortos zsákban hazavinni a fizetést, vagy épp vékát használni bukszaként a piaci bevásárlásnál. 

Apropó étel: a világtörténelem talán leghíresebb főzeléke is az alakra vezethető vissza. Az ószövetségi esetet sokszor idézik, de nem mindig pontosan. Jákob ugyanis épp főzött, amikor bátyja hazatért, s enni kért. Hozzá is jutott a falatokhoz Ézsau, úgy hogy eladta elsőszülöttségi jogát. Az már kevésbé közismert, hogy miért ezt a fogást – ama bizonyos „tál lencsét” – remekítette a fiatalabb testvér. Mert, hát, a Biblia szereplőire amúgy kevésbé jellemző a szakácskodás. Az ok, hogy ekkor halt meg Ábrahám, az ekkor még csak nagypapa ősatya, s valójában az ő fiának, az ikrek apjának, Izsáknak készült az eledel a gyászra.

Tovább olvasok
Mai napig él a szokás, hogy az eltávozók rokonai ezt fogyasztják,

kódoltan a feltámadás reményében – hiszen minden, ami kerek az örök körforgásra, a kezdet és a vég egymásba érésére emlékeztet, az évszakok váltakozására és arra, hogy az óév után rögvest jön az új…

 
Krisztics Barbara

S mint a szerencse kereke – egyszer fenn, egyszer lenn; a lencse nemcsak az anyagi gyarapodás jele, hanem a szegények eledele, vagy legalábbis sokszor ez utóbbi bélyeget hordja magán. Mindezt úgy – tovább fokozva az ellentmondást –, hogy már az ókori Róma legnagyobb szakácskönyvírója összeházasította-főzte őt a gesztenyével, s a frigy tartósnak bizonyult, legalábbis a későbbi időkben újra hallani felőle.

A lencse a nagy triász tagja volt

a búzával és az árpával, a szakma megállapítása szerint forradalmasítva a mezőgazdaságot. Bár természetesen a triászban (a földtörténetiben) még hiába keresnénk, ám a kőkorszaki szakik már hazavihették fehér és lila virágait, akár az Aggteleki barlangba is. Az első megszelídített termést is több ezer éve arathatták le vélhetően a termékeny félholdban, vagy keletebbre, a mai Afganisztán területén. 

Egyiptom aztán, mint birodalmi beszállító már óriási tételben pakolta hajóra a magvakat. Egyszer, persze nem véletlenül, a rakományba belekeveredett egy obeliszk is. Ez most a Szent Péter téren áll. Egy másik szentről, bizonyos Hilarionról – ki aszketikus életmódjáról és szokatlan étrendjéről volt ismert – feljegyezték, hogy éveken át csak vízbe áztatott lencsét evett, semmi mást. A történetet a XVII. század végétől már magyarul is olvashatta az értő úri közönség, ám a kor mégis inkább a sörben főtt húsos változatot választotta. Anno Hippokratész ugyan még májra ajánlotta, de nem gasztronómiai, hanem orvosi értelemben – utóbbit a modern tudomány igazolta, lásd B11 vitamin.

Itt jön képbe a „cherchez la femme”, azaz keresd a nőt! 

Egy történelmi királyné, XV. Lajos hitvese hozta be a párizsi udvarba

(talán lengyel hazájából hozva magával), s tolta le az arisztokrácia torkán a lencsét. A divatot már akkoriban is e központ diktálta, és ez pont elég volt a felemelkedéshez.

 
Fotó: Krisztics Barbara

A háttérben ugyan mindig is zajlott az orvosok vitája. Hogy ugyanis rontja a látást, vagy éppen gyógyítja a himlőt...borogatásnak pedig biztosan jó! Igazán népszerű pozitív hiedelme azonban a szépítő hatás volt – néhol valóságos vadászat folyt arra a bizonyos egyetlen szemre, ami ezt kifejti! Az a leány, aki velefőtt mandulát keresett benne, ha megtalálta, férjhez menésre számíthatott...

Az évszázados magyar szólás:

„Vérré válik, mint barátban a lencse”

is csak látszólag tartozik a gyógyítás tárgyköréhez. A háttérben valójában egy adoma áll, miszerint egy éhes szerzetes enni kért, s lencsét kapott. Elhangzott a kérdés, hogy ízlik-e? A válasz, azaz a dicséret persze deákul szólt: „Vere valet”. Ezt formálta aztán át a nép ajka közérthetővé.

A magyar receptek is sokat alakultak, főként a fűszerezés: az 1600-as években főszereplőnkön kívül kerülhetett a levesbe vöröshagyma, bors, sáfrány, zsálya, gyömbér, majoránna; esetleg petrezselyemgyökér. Savanyíthatták ecettel, sűríthették lenmagolajon készült rántással – de

egy dolog semmiképp sem maradt el: kenyérszeleteken tálalták!

A pirulának is nézhető korongok esetében amúgy igenis a méret a lényeg. A kicsi, a közepes és a nagy szemű lényegében külön változatnak számít, a színnel kombinálva pedig már minőségi eltérésekről beszélhetünk.  Ha már itt tartunk: a paletta szinte minden árnyalata megjelenik. A barna az átlagos, a zöld a franciás, a vörös az egzotikus (a Szentírásból idézett eset is ezzel esett!), narancs pedig az, amit az előbbi szinonimájaként, de külön is emlegetnek. A rózsaszín ott született, ahol a pezsgő, a sárgának a különleges aromáját dicsérik, a fehér pedig tulajdonképpen már egyfajta bab, de lelencsézik.

Leghíresebb termesztője Thomas Jefferson volt,

a legnagyobb „előállító” azonban ma nem az Egyesült Államok, hanem Kanada. A legtöbbet az indiaiak fogyasztanak belőle, ők még dahlba is foglalják (azaz egy keleties fűszerezésű ragu részeként tálalják).

A magyarok kutatóként jeleskednek:

a Debreceni Egyetem munkatársai Európában elsőként nemesítettek őszi fajtákat,

hogy elkerüljék a száraz nyarakat. Ennek is van tradíciója: a cívis városban kiadott XIX. századi szakkönyv még természetesen olyasmit ír, hogy „legjobb olly korán vetni, midőn még a főldnek téli nedvessége van”. Látványnak sem lehetett semmi: „ága bogas fák ásatnak le (...) s azokra rakatik a lekaszált lencse (...) hamarább szikkad”.

Ha már itthoni talajon járunk: „Bandi, ennél-e lencsefőzeléket szentkirályi kolbászszal és oldalassal, ha egy kis hordóskáposzta volna hozzá?” – hangzott a családi érdeklődés Adyéknál, s a válasz magáért beszélt:

„Ezeket meg tudnám enni félholtan is”.

Hogy így van, azt a költő a New York kávéházban is megmutatta, igaz a feltét ott pörköltszaft volt.  A másik kérdést, mi szerint „Egy lábos lencse mit jelent?”, azonban már nem ő fogalmazta költeménybe, hanem Tandori Dezső.

Heltai Jenő kuplészövege is lencsét keres, de ezt nem a konyhában teszi: csak annyit sorol fel, hogy a hölgy anyajegye hol nem található. A végső konklúzió a homlok és a térd között adja meg az igen helyét, a többit a kor követelményei előtt fejet hajtva a közönség fantáziájára bízza.

Egy másik régi sláger szintén sugalmaz. Hiszen, ha túl az Óperencián icipici a ház, no meg a benne lakó kisleány, sőt az ágyikó is, akkor a ringatott játékszer neve vajon honnan eredhet?! Hát, nem! Nem és nem! A lencsibaba története ugyanis egész más.

Talán majd egyszer én is megírom!

Ajánljuk még:

Mélyhűtött mentes termékek: finomak és egészségesek

Egyre inkább népszerűvé válnak a „mentes” termékek. Általában ezt a jelzőt a tej-, glutén-, szója- és hozzáadott cukor-mentes élelmiszerekre használják. Ez a tulajdonság pedig lefedi az ételérzékenyek, paleosok, sőt még a cukorbetegek igényeit is. Tehát szinte bárki jön hozzánk vendégségbe, meg tudjuk kínálni, ha van nálunk „mentes” süti. Ráadásul ilyenkor ma már nem azokról a „fűrészpor ízű” ételekről beszélünk, amik fogyasztása régebben sok lemondással járt a fogyasztóik részéről, hanem olyan finomságokról, amikről szinte senki el nem tudná mondani, hogy búzaliszt, cukor vagy éppen tehéntúró nélkül készültek el.